karácsony II.

Hú, hát egy jó fárasztó karácsonyon vagyunk túl, ami nem volt minden rossz érzéstől mentes, de azért összességében jó volt. A menetrend így alakult:

- December 23-án nagyrészt sütöttem, illetve aznap karácsonyoztunk Fiúval (ami kb. abból állt, hogy odaadtuk egymásnak az ajándékokat; ő egy kutyás könyvet meg egy papucsot kapott tőlem, én pedig üvegpoharakat kaptam).

az ominózus quiche az előző bejegyzésből

 

- December 24-én csodával határos módon reggel még be tudtam fejezni a sütést, olyan jól álltunk idővel, aztán összecuccoltunk mindent, és elmentünk anyuhoz ebédelni; ebéd után Fiú lelépett, én meg ott maradtam a tesóimmal meg anyuval karácsonyozni. Ez volt az első karácsonyunk az új házban, ami sokkal szűkösebb, mint a régi, és még egy csomó minden nincs kipakolva, de egy napra szerintem teljesen rendben volt. A vacsorát főleg a húgaim készítették, én főleg sütiket vittem. Délután társasoztunk meg beszélgettünk, este ajándékoztunk, és még többet beszélgettünk. Nagyon ritkán van ilyen, hogy mind egy helyen vagyunk, a nagyobbik öcsém már két éve Tallinnban lakik, a legnagyobb húgom egy éve Hamburgban, a kishúgom meg most épp Ljubljanában, én ugyan Magyarországon, de két megyével odébb, szóval ritkán látjuk egymást. Van egy csomó dolog, ami nehéz ilyenkor, de összességében jól éreztem magam.

- December 25-én délelőtt elmentünk sétálni - ez alapból jó ötletnek tűnt, de a végén nekem nem bizonyult annak, mert nyakig érő sár volt, szemerkélt az eső, és oda-vissza sétáltunk egy útvonalon, amit én nem igazán szeretek, szóval ettől elég hisztis lettem. Délután a nagyszüleimhez mentünk (ez sem volt feszültségektől mentes, ugyanis rengeteg cuccot kellett bepakolni a kocsiba, és elég szűkösen voltunk, ráadásul első körben otthon felejtettünk egy zacskónyi ajándékot). Na, ez viszont nem volt jó, nagyon meleg volt a nagyszüleimnél, ráadásul egy szobába zsúfolódtunk be mindannyian, miközben az öcsém belázasodott, amitől anyu átment idegesítő óvónénibe, amitől viszont az öcsém is meg én is iszonyatosan befeszültünk. A nagynénémék egyenese Ausztriából estek be, mert a kisebbik unokaöcsém egy síkölcsönzőbe ment dolgozni a múlt héten, és kimentek hozzá karácsonyozni, szóval ők is totál szét voltak esve. Végül én nem is ettem a többiekkel, csak ültem a sarokban, és vártam a csodát. Evés után kicsit feljebb engedett a légkör, és az ajándékozás már viszonylag jó hangulatban történt. Aznap nem mentem már vissza anyuhoz, hanem a nagynénéméknél aludtam, hogy másnap ne kelljen vonattal meg sok cuccal bebumlizni Budapestre.

- December 26-án délelőtt Fiú átugrott értem a nagynénémékhez (hogy ne kelljen a sok cuccal gyalogolnom - elhoztam anyutól egy térdelőszéket, amit ő már nem hasnál, én viszont nagyon szeretem), utána náluk ebédeltünk. Ez egész tűrhetően sikerült, csak én már alapból elég fáradt voltam, és Fiú szüleinek a lakásában mindig eléggé feszélyezve érzem magam, de most Fiú is már kicsit besokallt az ott töltött idő után (ráadásul a kutyának első éjszaka ételmérgezéses tünetei voltak, úgyhogy nem is aludtak túl sokat). Nem maradtunk sokáig, sötétedés után nem sokkal itthon voltunk. Itt volt először rossz érzésem amiatt, hogy én Fiú anyjától kaptam 3 nem olcsó könyvet karácsonyra, én meg nem adtam neki semmit (vagyis ez nem teljesen igaz, mert egy olyan konyharuhát adtunk neki, amit én szőttem, meg készítettem nekik marcipános szaloncukrot is - de az volt az egyetlen dolog, amit itthon felejtettünk...). Jövőre majd kitalálok valami jó ajándékot neki (meg nem küldök ilyen hosszú könyvlistát, amiről azt gondoltam, hogy majd választ 1-et vagy maximum 2-t).

gyönyörű naplementében mentünk hazafelé

 

- December 27-én pihentünk! (Vagyis inkább "pihentünk". Én kitakarítottam a fóliasátrat, Fiú meg a házban dolgozott délután. De a nap többi részét pihenéssel töltöttük. :D)

- December 28-án reggel elmentünk a szokásos vásárlós körútra, aztán átautóztunk apuhoz a Velencei-tóhoz. Ott ebédeltünk, sétáltunk egyet (a kutya megint összefosta magát...), beszélgettünk meg délután társasoztunk az épp ott tartózkodó testvéreimmel. Este pedig továbbmentünk Budapestre, és ismét a nagynénéméknél aludtunk, ezúttal mindhárman, a kutyával együtt. Ez a nap kifejezetten jól sikerült, azt leszámítva, hogy itt is az történt, hogy aputól kaptam pénzt is, meg a teljes Fecskék és Fruskák sorozatot angolul, én meg csak egy nagyon kicsi ajándékot adtam neki, és emiatt tök rosszul éreztem magam. (Ehhez egy kis háttérinfó: én kb. 6 évig nem beszéltem apámmal egyáltalán, és a Covid elején vettem fel újra vele a kapcsolatot. Azóta viszonylag jóban vagyunk, ő nagyon sokat változott. De nem nagyon szoktunk ajándékozni, és idén nem vagyok hozzászokva, hogy neki is kell ajándékban gondolkoznom - ráadásul idén amúgy is eléggé elúsztam a karácsonyi ajándékokkal).

- December 29-én délelőtt elsétáltunk a Nyugati téri Decathlonba, ahol vettem magamnak egy télikabátot, meg vissza. Utána ebédeltünk, aztán Fiú elment kutyát sétáltatni a nagynénémmel is, én meg kidőltem. Délután volt a nagycsaládi karácsonyozás. Ez úgy néz ki, hogy jövünk mi a tesóimmal (kivéve a legnagyobb húgomat, akinek már tegnap vissza kellett utaznia), anyu, anyu szülei, a nagynéném a férjével és a gyerekeikkel (akik közül ugye egy most szintén nem volt ott), a nagypapám testvére, az ő fia a feleségével és a három gyerekükkel. A tegnapi esemény kifejezetten jól sikerült, bár én párszor agyaf.szt kaptam pizzasütés közben, de összességében jól éreztem magam (ebben lehet az is közrejátszott, hogy a nagynéném férje kb. egy fél üveg bort kitöltött nekem még a buli legelején). Bodza volt a sztár, mindenki őt akarta simogatni meg kutyusgatni, és egy darabig elég jól tűrte, de aztán besokallt (de szerencsére csak addigra, amikor amúgy is indulni akartunk már). A bónusz az volt, hogy Fiú nem tankolt indulás előtt, és amikor meg már megállt volna, azok a benzinkutak zárva voltak, úgyhogy kicsit izgultunk, hogy ma el tud-e még menni a benzinkútig (eléggé kicentizte, de sikerült :D).

idén a változatosság kedvéért a PlanAll határidőnaplót kértem,
remélem bejön majd!

Szóval ez egy fárasztó, néha nehéz, de összességében szép, veszekedésmentes, sokat beszélgetős karácsony volt, Bangozással, Viticulture-rel (ez az én játékom, majdnem mindig nyerek benne :D), nyakkendőkötő versennyel, kutyasétáltatásokkal, szuvidált tofuval, sok-sok sütivel, sült camembert-rel (köszi az ötletet, Zsizsi, már szilveszterre is bevásároltam!), egy kevés olvasással. Jövőre szeretnék kicsit jobban rákészülni az ünnepekre, talán ha a saját házunkban lakunk már, akkor könnyebb lesz. :)

Most még regenerálódunk egy kicsit, aztán délután kitaláljuk, hogy legyen a holnapi szilveszteri pizzázás és társasparti. :))

2024-es karácsonyi kiadás

Valójában a Hogwarts Legacy-ról akarok írni, de annak a bejegyzésnek még mindig nem jutottam a végére, úgyhogy inkább elmesélem, hogy ma a quiche-nek szánt tésztából véletlenül hókiflit sütöttem. A quiche-t nagyon sajnálom, mert azt a holnapi közös ebédre készítettem, és összekevertem a tésztákat a hűtőben (mert persze megint 625 féle sütit akartam csinálni, amit végül redukáltam hatra, de úgy tűnik, hogy még ez se volt elég). Új tésztát már nem volt kedvem gyúrni, mert második napja csak sütök és sütök, és már amúgy sem volt elég vaj. Mindenesetre az első anyázás után annyira nevettem, hogy nagyon. (Az elrontott hókifliket hazatérés után a terv szerint pizzafűszeres-sajtos bundával fogjuk megmenteni a kidobástól, remélem sikerrel járunk.)

Sütöttem háromféle babkát, kétféle bejglit, hókiflit (egy normális adagot még tegnap), rugelachot meg hagymás pogácsát, és csináltam pisztáciamarcipános szaloncukrot. Plusz a quiche-t tészta nélkül. Holnap még lehet bedobok indulás előtt egy kis lime-os sütőtököt vagy egy imeruli khacapurit a sütőbe, ha lesz rá energiám, hogy ne csak az elb.szott quiche legyen vega kajának, de a karácsonyi készülődésben már annyit ettem, hogy igazából az se baj, ha nem lesz más.
(Azt inkább nem sorolom fel, hogy mit nem sütöttem meg, amit akartam, az egy sokkal hosszabb lista.)

Békés karácsonyt kívánok mindenkinek!

halálosan kimerült vagyok

Az elmúlt négy napban majdhogynem többet sírtam, mint amennyi vizet megittam. Nagyon lefárasztott ez az év.

Tegnap felmentem Budapestre, vettem karácsonyi ajándékokat, meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, Kertésznél aludtam (sajnos az új házában egyáltalán nem érzem jól magam, még nem mertem mondani neki, de az a ház kb. az én valóra vált rémálmom, nem tudom, hogy fogok megbarátkozni vele), ma pedig céges ebéd volt, amin csak közepesen éreztem kínosan magam. Egyrészt megdöbbentő volt, hogy az alapítókon meg a pénzügyi teamen kívül én vagyok a legrégebbi (jelenlevő) csapattag (vagy legalábbis mindenképp az egyik legrégebbi)*; másrészt valakiről kínosan azt gondoltam, hogy már találkoztunk, miközben nem is; harmadrészt pedig megint rájöttem, hogy én nem igazán illek ebbe a csapatba sok szempontból, és egyáltalán nem bánom, hogy az idő 99%-ában home office-ból dolgozhatok, mert amúgy csak felb.szom magam az embereken**. Mindenesetre kaptunk béremelést, nem is keveset, szóval ez is megerősített abban, hogy ezt a projektet még mindenképp befejezem itt, hehe.

* ez azért megdöbbentő, mert ugye csak nagyon kis óraszámban dolgozom ott (most - volt, hogy egy majdnem teljes állásom volt náluk), és eddig nem tudatosult bennem, hogy ennyi új ember van
**ebbe mondjuk az is vastagon belejátszik, hogy iszonyú fáradt vagyok, és emiatt extra nehezen viselek bizonyos véleményeket, amikor kipihentebb vagyok, az elfogadás is jobban megy

elérhetőség

Néha szoktam mondani embereknek, hogy ha valami nagyon sürgős, akkor e-mailen/messengeren/telefonon keressenek. Valójában teljesen következetlenül, mert a messenger üzeneteket lehúzom és elfeledkezem róluk, az e-maileket vagy nem nézem meg vagy nem válaszolok rájuk, a telefont meg sokszor direkt lenémítom vagy elrakom valahova, hogy ne zaklassanak (nem mintha olyan nagyon gyakran zaklatnának). 

Ma rájöttem, hogy igazából azt akarom, hogy ne keressenek, egyáltalán nem akarok elérhető lenni, hagyjanak békén a munka megbeszélésekkel, váratlan feladatokkal, családi találkozókról szóló keresztkérdésekkel. Úgyhogy hiába irányítom át az embereket egyik csatornáról a másikra, onnan meg a harmadikra, sehogy se lesz jó.

(Ennek a bejegyzésnek az apropóját az adta, hogy ma délelőtt konkrétan elbújtam Gépészmérnök és Kölyök elől, amikor meglepetésszerűen felbukkantak...) 

Bruna Lima

őszi olvasmányajánló

Kicsit megkésve, de jövök az őszi könyv válogatással. Először azt akartam írni, hogy ősszel sajnos nem olvastam olyan sok jó könyvet, de aztán amikor összeszedtem őket, akkor kiderült, hogy mégis (csak néhány annyira kiemelkedett közülük, hogy a többi elhalványult mellette, de nem csak instant kedvenceket akarok ajánlani).

listákat írogatok

Nem tudom, ti (lányok*) hogy vagytok vele, de engem néha eléggé zavar, hogy a ciklusom bizonyos pontjain egyszerűen teljesen szétesik a koncentrálóképességem. Amikor eléggé észnél vagyok (a ciklusom többi részében), akkor próbálom úgy tervezni a feladataimat, hogy ezekre az időszakokra ne jusson elmélyedős feladat (vagy legalábbis kevesebb legyen), de amikor összességében sem vagyok túl jól, akkor meg nem tudok még erre is figyelni, és nyilván még idegesebb leszek attól, hogy nehezemre esik egy tízoldalas cikket végigolvasni angolul (mai történet).

Na mindegy.

Van megint két bejegyzésem is piszkozatban, az egyiket még be kell fejezni, a másikat meg még nem döntöttem el, hogy meg merjem-e osztani.

Holnap sütök egy próba-babkát karácsonyi készülődés címén (kellemes meglepetés volt, hogy a családom 3 babkát is rendelt!), ha már a karácsonyi hangulatról idén teljesen lekéstem. Jövőre ez lesz az egyik kiemelt pont az éves tervben, időben elkezdeni készülni a karácsonyra (nem kell itt nagy dolgokra gondolni, de pl. szeretnék adventi koszorút, amit idén nem csináltam), most meg még mentem, ami menthető. Amúgy nem vagyok egy nagy karácsony fanatikus, de az ünnepi hangulatot szeretem.

De, hogy ne csak a nyígásomat olvassátok, mutatok néhány képet a mai sétáról is, ami egyáltalán nem volt tervben, de a kutya kikönyörögte. Annyira élvezem ezt az időt. Próbálok nem azon szorongani, hogy mindjárt elmúlik, hanem kiélvezni, amíg itt van, de azért hiányozni fog, na.

*igazából fogalmam sincs, kik olvasnak, nem tudom, hogy vannak-e köztetek férfiak is, bocsi

azt gondolhatnánk,

hogy így 31 évesen már elég unalmas és közömbös érett és felelősségteljes vagyok ahhoz, hogy ne menjek el még félig betegen esik a hó! felkiáltással három és fél órát sétálni, sutba vágva a munkát a mai napra.

De, természetesen, tévednénk.

Mentségemre legyen mondva, a munka most megvár, holnapra viszont már esőt mondanak havazás helyett, úgyhogy ki kellett használni az időt.

(a végére sajnos a kamerám lencséje is vizes lett egy kicsit, úgyhogy csak homályos-havas képeket tudtam csinálni, ami miatt kicsit szomorú vagyok, de igazán nem meglepő, hogy ekkora havazásban végül is feladta)

Ugyanitt: sajnos a Hogwarts Legacy eléggé addiktív, már alig várom a hétvégét, maikor Fiú elmegy házat építeni, én meg elfoglalhatom végre a gépét, és bolyonghatok újra Roxfortban.

Nem szeretek beteg lenni, és eléggé idegesít, hogy már egy hete úgy érzem, mintha vattával lenne kitömve a fejem.

Viszont így legalább ma bűntudat nélkül rácsúszhattam a Hogwarts Legacy-ra, amit Fiú tavasszal megvett ugyan, de letiltottam magam róla, mert a kerttel kellett foglalkozni (és milyen jól tettem - alapból nem vagyok egy nagy gamer, de ez beszippantott, na).

viszlát, és kösz a halakat!

Jó, nem, nem vonulok el örökre. De egy kicsit igen, mert azért sok volt ez a napi posztolás (de legalább ismét megállapítottam, hogy grafomán vagyok).

Szombat óta voltam egy szalagavatón, egy terepi interjún a nagyonhidegben, pakoltam falevelet Kertésznél, voltam bodyarton, és erre mind egy hátizsákba kellett ruhát pakolnom. Ezen kívül felhoztam 10 könyvet (egyet az öcsémnek, kettőt vissza a könyvtárba, egyet elcserélni, ötöt vissza a jogos tulajdonosának, egyet meg olvasni magamnak) meg a laptopomat. Kertésztől kaptam egy király munkásgatyát, ami annyira megtetszett, hogy nem akartam otthagyni, úgyhogy abban jöttem Siófokra Ironladyékhez. Nem mondom, hogy nem néztek meg a vonaton meg Siófok főterén. :D

Akartam írni valami komplexebb blogvember-záró bejegyzést (esetleg az őszi olvasmányajánló posztot), de két napja szinte egyáltalán nem aludtam, és közben Masszőr kimasszírozott belőlem minden feszültséget, úgyhogy most ennyi telik tőlem. Köszi a kihívást Dolly! Jó volt olvasni mindenkit (még ha nem is kommenteltem sok helyre)!

balkán trip 2016

Jól kifutok itt az időből hónap végére, mert folyton csak a mindennapjaimról blogolok, de nem felejtettem ám el, hogy Adél jelentkezett még hónap elején a balkán utazás leírásáért!

Zooniverse

Az történt, hogy megint rácsúsztam a Zooniverse-re. Ez egy online citizen science - vagy ahogy ők nevezték még az elején: people powered research - oldal, ahol önkéntesként bárki becsatlakozhat különböző tudományos projektekbe. Nem emlékszem, mikor találkoztam először az oldallal, csak az van meg, hogy egy olyan projektre bukkantam rá, ahol pingvineket kellett számolgatni. Én akkoriban jöttem rá, hogy nem lesz belőle Gerald Durrell, ami emiatt eléggé el voltam keseredve, és kicsit vigasztaló volt, hogy cuki pingvinek nézegetésével tudom előrébb vinni a tudományt.

A pingvinek után sok mindent kipróbáltam, és végül egy még nagyobb szerelem következett: több projekt futott afrikai természetvédelmi területeken, ahol a vadkamerákon megjelenő állatokat kellett határozni. Erre eléggé rácsúsztam, elvarázsolt az antilopok rendkívül sokszínű világa (és örültem, ha egy-egy ragadozó vagy ritkább állatfaj is elém került). Több ezer képet kategorizáltam különböző projektekben a Serengeti Nemzeti Parkból (Kenya), a Mariri Nemzeti Parkból (Mozambik) és Namíbiából.

Az illúziók eloszlatása végett mondom, hogy ez egy kicsit rabszolgamunka, amiről azt gondolná az ember, hogy a mesterséges intelligencia remekül megcsinálja - de nem. Még mindig futnak ilyen kategorizálós projektek, nem is kevés. Általában az a lényeg, hogy iszonyatos mennyiségű képi adat van (vadkamerák, fotók, ilyen-olyan felvételek), amiket nem tudnak gépileg feldolgozni, mert az MI mintafelismerő képessége nem olyan jó (még). Ezeknek a feldolgozásába lehet beszállni digitális önkéntesként. És hát az adatok egy része (néha a nagy része) "téves riasztás". Én ezekben a vadkamerás projektekben kattingattam sokat, úgyhogy erről tudok beszélni, és hát azért elég sok olyan kép van, amin nincsenek állatok. Vagy vannak, de nagyon homályos, nem felismerhető, stb. Viszont tényleg nagyon gyorsan lehet haladni vele, és nem túl nagy agymunka (kivéve amikor antilopokat kell határozni :D), szóval nekem mondjuk arra jó, hogy ha már agyilag zokni vagyok, akkor nem a Facebookot pörgetem, hanem vadkamerás fotókat nézegetek. Minden projekthez tartozik egy field guide, amiben röviden bemutatják az esetlegesen felbukkanó fajokat, de az se baj, ha téved az ember, mert minden képet sokan megkapnak, és így a hibák kiszűrődnek.

Szóval, pár napja látogattam vissza az oldalra, és félig-meddig arra számítottam, hogy már nem lesz semmi, mert a mesterséges intelligencia már mindent megcsinál, de úgy tűnik, hogy egyelőre jobb szövegalkotásban, mint képelemzésben, mert még mindig rengeteg projekt fut a Zooniverse-en. Két vadkamerás projektbe néztem bele megint, az egyikben főként gím- és dámaszarvasokat kell határozni Spanyolországból (de valójában nyilván egy hiúzt szeretnék én is megpillantani :D), a másik pedig megint egy mozambiki nemzeti park antilopokkal.

Nem csak biológiai projektek vannak az oldalon, mutatok néhányat, ami szerintem izgalmas (a teljesség igénye nélkül):
- Einstein@Home: Pulsar Seekers (asztrofizika, hasonló a vadkamerás bulihoz, csak pulzárokat keresnek, nem hiúzokat)
- Deciphering Secrets: Unlocking the Manuscripts of Medieval Spain (ebben a projektben 12. és 16. század közt készült, digitalizált spanyol kéziratok feldolgozása történik)
- Civil War Bluejackets (amerikai polgárháború katonák kartotékjainak a feldolgozása)
- Dental Disease Detection (fogröntgen képeken kell felcímkézni mindenféle dolgokat - na, ez engem pl. egyáltalán nem vonz, de tök jó, hogy van ilyen is :D)

Ez csak néhány példa a különböző típusú projektekből. A legtöbb biológiai vagy asztronómiai jellegű, de mint látjátok, azért elég széles a paletta. Lehet, hogy kívülről nézve elég fura hobbi random kutatásokban végezni a kulimunkát, de szerintem tök sokat lehet tanulni belőle, és én néha élvezem, hogy nem kell semmin gondolkodni, csak kattingatni egy kicsit. Az egyetlen hátránya az, hogy telefonról nem olyan kényelmes a felület, időnként elég sokat kell ide-oda görgetni.

A trip down on Memory Lane II.

Na, szóval hogy kicsit tágabb kontextust adjak az előző bejegyzésemnek, megírom a részleteket laptopról. 

A hétvégén két esemény is volt, ami nosztalgiára adott okot. Egyrészt szombaton jöttem fel Budapestre a kisebbik öcsém szalagavatójára a volt sulimba. Annyira örülök, hogy ez volt az utolsó szalagavató, amihez erre a helyre kellett jönnöm! Nem szerettem oda járni - nem volt extrém borzalmas, de nem volt jó sem, egy budai elitképző gimnáziumról beszélünk, ahova sok újgazdag gyerek járt, egyáltalán nem az én közegem. A régi tanáraim közül már szinte mindenki elment (kb. az osztályfőnököm van még ott), de a tanári kar nagy része is lecserélődött, már szinte senkit nem ismertem a mostani végzősök tanárai közül. Az iskola vezetősége nagyon kormánypárti, és az utóbbi években egyik botrány éri a másikat ehhez kapcsolódóan, szóval egyáltalán nem bánom, hogy hamarosan megszűnik minden maradék kapcsolatom ezzel az iskolával.

Vasárnap pedig elutaztam Pitykefalvára elköszönni a régi házunktól. Szerintem már írtam, hogy anyám eladta a házat, amiben felnőttem, és még egy utolsó alkalommal el akartam menni elbúcsúzni a gyerekkorom helyszínétől (vagyis lehet, hogy holnap lesz még egy utolsó alkalom, mert a nagy hóesésben a kerttől elfelejtettem elköszönni). Furcsamód egyáltalán nem bánom, hogy anyu eladta a házat. A hat tesómból öten már nem élünk ott, és egyikünk se szeretne visszamenni, teljesen indokolatlan anyunak meg az öcsémnek egy ekkora házat fenntartani. Meg hát az is van, hogy a falu nagyon agglomerációs település lett. Én azt hiszem 4 éves voltam, amikor kiköltöztünk, és mi is egy újépítésű házba mentünk, de akkor még elég falusias hangulata volt. Kiskamasz koromban kezdtek el oda özönleni az emberek, és mára már a földet, ami a házunkkal szemben régen szántóföld volt, lakóparkosították, iszonyatosan behallatszik az autópálya hangja (annyira, hogy nyáron nem is lehet nyitott ablaknál aludni), minden sarkon SUVok állnak, és nagyon zsúfolt lett az egész település. Társadalmilag amúgy nem igazán voltunk beágyazva, bár a nagyszüleim fontos és elismert emberek voltak a faluban (a nagyapám orvos volt, a nagymamám pedig tanár a helyi iskolában), de az óvodába nem vettek fel (nem volt elég hely akkor éppen), iskolába meg anyu nem akarta, hogy oda járjunk, mert csak németül lehetett tanulni, angolul nem. Így nem igazán voltak falubeli barátaink. A házhoz persze rengeteg emlékem kötődik, főleg családi találkozókról meg arról, hogy a tesóimmal játszunk, a kutyákról, meg mindenféle képzelt és valós kalandokról. De nem szerettem már oda járni, egyrészt a zsúfoltság miatt, másrészt azért, mert rohad szét a ház, de anyunak sem motivációja, sem energiája nem volt már a felújításba fektetni; harmadrészt meg azért, mert autó nélkül semmit nem lehet csinálni a környéken, nem lehet kirándulni, sétálni is csak a házak közt, a környező falvakkal nincs bringás infrastruktúra, satöbbi, satöbbi. Ezen felül arra jöttem rá, hogy az a szakasza az életemnek, amiben fontos volt ez a ház, már évekkel ezelőtt lezárult. Persze, valamennyire biztos furcsa lesz, hogy nem ide járunk már karácsonyozni, és hogy pár megállóval tovább kell utazni majd a vonaton, ha meg akarom látogatni anyut, de összességében sokkal kevésbé vagyok szomorú a váltás miatt, mint gondoltam, hogy leszek.

a trip down on Memory Lane I.

A tágabb kontextust majd egy másik posztban leírom, de a lényeg, hogy ma átpörgettem néhány gimis matek/fizika füzetemet. Sajnos a gimis matek/fizika tanárom nem volt túl jó, és sikerült is megutáltatnia velem ezeket a tantárgyakat (pedig a fizikát előtte kifejezetten szerettem, a matekot mondjuk nem, de nem is utáltam). Akkorban sokat firkálgattam, és ezekbe a füzetekbe került a legtöbb (az egyik oldalra meg valamiért Ady Eltévedt lovas című versét másoltam be, volt itt minden). Néhány oldalt kitéptem megőrzésre, ezekből válogattam párat mára.

(A paradicsomok, krumplik, és egyéb zöldségek egy fizika órán születtek, és később még az egyetemi jegyzeteknek is visszatérő szereplői lettek.)

életszövevény

Séta közben mindenfélén szoktam gondolkodni, de mostanában azon sokat, hogy mennyire egymásba van ágyazva az életünk. Otthont adunk rengeteg mikroorganizmusnak (tudtátok, hogy a testünkben több mikroorganizmus él, mint ahány saját sejtünk van?) - de nem csak otthont adunk nekik, hanem szimbiózisban élünk, hiszen nélkülük életképtelenek vagyunk ("egyedül" nem tudnánk megemészteni a táplálékunkat, csak hogy a legtriviálisabb példát mondjam). Gondoskodnunk kell róluk, hogy támogathassák az életünket. De ugyanez kifelé is működik: része vagyunk egy nagyobb rendszernek, amit természetnek hívunk, és néha azt érezzük, hogy teljesen elszakadtunk tőle. De ez fizikai képtelenség, mert ezek nélkül a külső rendszerek nélkül nem vagyunk életképesek. Szükségünk van az ivóvízre, a levegőre, az ételre, amik mind-mind a természetből jönnek. Hosszú távon nem vehetünk ki belőle többet, mint amennyit beleteszünk - mert nem lesz mit kivenni. A természet gondoskodik rólunk (termő talajjal, élelemmel, ivóvízzel, friss levegővel), de ha élni akarunk nekünk is gondoskodnunk kell arról, hogy ne szakadjanak meg a körfolyamatok. Mi is természet része vagyunk, és ha eltűnünk, űrt hagyunk magunk után. Sokszor hallom, hogy a bolygó jól meglenne nélkülünk, valójában az embereknek van szüksége a természetre a túléléshez - ami szigorúan véve igaz is, de szerintem nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ember nem csak pusztítani képes, hanem teremteni, a sokféleséget és a stabilitást növelni is.

A mi testünk, mint minden más élőlényé, lakóhely. Az élet egymásba ágyazott biomok sorozata.

Ezt Merlin Sheldrake írta Az élet szövedéke című könyvében, ami kb. egy éve jelent meg magyarul. A főszerepet a gombák kapták ebben a könyvben, de valójában nem csak róluk ír, hanem arról, a csodálatos, titokzatos és megfoghatatlan dologról, amit életnek nevezünk. Arról ír, hogy a gombák tanulmányozása mennyire megváltoztatja az ember gondolkodásmódját, de nem csak az emberét, hanem a nyugati tudományét úgy általában. Hogy hamis az a kép, amit a 19. századi természettudósok vázoltak fel, és amit még mindig sulykolnak belénk: hogy a természet rendje a végtelen versengésre épül. Hogy nem lehet csak dualitásokban gondolkodni; nem lehet mindent két skatulyába betuszkolni, akármennyire is uralkodó ez a törekvés. Hogy a versengés mellett ősidők óta ott van az együttműködés is - amire már a legegyszerűbb többsejtű élőlények is jó példát mutatnak. A szimbiózis nem kivétel, hanem szabály, és minél többet tudunk az életről, a természetes rendszerek működéséről, ez annál egyértelműbben kiderül.

Ennek a témának annyi, de annyi rétege van, és gyakran eszembe jut. Biztos azért is, mert a szakmám és a munkám is kötődik a természethez és a természetes rendszerek támogatásához, megőrzéséhez. Végtelenül sokat tudnék erről beszélni, de akkor sosem kerülne ki ez a bejegyzés, mert sosem lennék elég elégedett a megfogalmazással. Talán írok majd még az ember-természet kapcsolatokról hosszabban, mert mindenféle aspektusai vannak, amik ilyen vagy olyan módon fontos szerepet kapnak az életemben, de mára csak ezt a rövid eszmefuttatást hagyom itt, hogy legyen nyoma a blogban az ilyen irányú gondolataimnak is.

Pitykekonyha 2. - kovászolás

Ezt a bejegyzést már ezer éve elkezdtem, de nem volt időm meg energiám befejezni, és képeket is akartam keresni hozzá. Ez utóbbiról letettem, mert fogalmam sincs, hova mentettem le a kovászom kezdeti időszakáról készített dokumentációt, de azért remélem így is érdekes lesz azoknak, akik érdeklődnek a téma iránt.

Ma megint nem történt semmi extra, de az jól kitöltötte a napot. :D Volt ma itt Kölyök, ebédre a lime-os sütőtököt készítettem, ami neki is bejött (annyira, hogy magában nyalogatta a lime gerezdeket), délután meg dolgoztam, kenyeret dagasztottam, este pedig megint a Viticulture-ral játszottunk, amit most toronymagasan megnyertem. Utána Villamosmérnök még itt maradt beszélgetni, és megint elkövettem azt a hibát, hogy elkezdtem a munkámról beszélni. Ezt mindig megbánom, mert Mérnökék annyira más világban élnek, hogy egyáltalán nem értik, hogy én valódi lelkesedésből dolgozom (nem csak pénzt keresek a munkával, hanem értéket is teremtek vele, és ez fontos nekem), és hogy az én döntéseimnek súlya van, nem csak egy kis fogaskerék vagyok egy óriási gépezetben, hanem egy kicsi gépezetnek voltam gyakorlatilag az egész motorja az elmúlt 4 évben (vagyis nem teljesen egyedül, nyilván, de sokat toltam a szekeret, hogy ott legyünk, ahol most vagyunk). Ez az egész téma nem csak egy munka nekem, amivel napi x órában foglalkozom, hanem egy olyan dolog, ami áthatja az életem nagy részét. Emiatt elég rosszul tud esni, amikor ezt semennyire nem értik meg, és nem is nagyon szoktam beszélni róla olyanokkal, akik teljesen másban vannak, csak ha kifejezetten rákérdeznek. Amikor mégis kicsúszik a számon ez vagy az, akkor meg mindig megbánom, mert utána vagy magyarázkodhatok, vagy hallgathatom az ideillőnek titulált sztorikat, amik meg általában engem idegesítenek fel.

De hagyjuk is, inkább berakok egy ma esti képet a kutyáról. Bár olyan kényelmesen tudnám érezni magam, amilyennek ő tűnik folyamatosan!

zokniagyú

Ma 2 db 2 órás megbeszélésem volt, amiből az egyiket én beszéltem végig (a téli pihenő előtt átadtam a maradék feladataimat is a kommunikációs munkatársnak), a másikat meg én vezettem (és este 7-kor kezdődött). Ez utóbbit a végére már nem nagyon tudtam kordában tartani, alig tudtam értelmes mondatokat megfogalmazni. Mondjuk biztos az is benne van, hogy volt bennem egy elég nagy ellenállás egy pár témával kapcsolatban - meg olyan nehéz így együtt dolgozni, hogy élőben szinte nem is találkozunk. Ja, és az sem segített, hogy közben a kutya végig ilyen pózokban fetrengett a babzsákfotelben (és legszívesebben én is ezt csináltam volna):

Na mindegy, lehet csak én vagyok elszokva ettől, mindenesetre mindkét megbeszéléssel egy-egy nagy kő esett le a vállamról, tudok menni tovább (ami jelen esetben azt jelenti, hogy tudok pihenni egy kicsit).

Ma végül nem aprítottunk fát, viszont volt sétálni a hideg szélben, és csináltunk este tonhalas tojáskrémet (haha, most lebuktam, nem is vagyok igazi vega, mert halat néha szoktam enni, most már ezt is tudjátok). 

A másik munkahelyemen megint felb.szott a munkatársam/főnököm, de már túl fáradt vagyok, hogy igazán felhúzzam magam ezen. Valahol lenyűgöző, hogy értelmes, sikeres karriert épített emberek mennyire minimális gyakorlati érzékkel rendelkeznek néha. 

Ma akartam valami nagyobb lélegzetvételű bejegyzést írni, de még/már eléggé fáradt vagyok, és ennél összeszedettebb ma már nem leszek. Tegnap megint elromlott a bojler, úgyhogy az egész délutános fahordás után nem tudtam fürdeni (ebben az egy dologban csak akkor nomádkodom, ha nagyon muszáj, utálok hideg vízben zuhanyozni); aztán megébredtem hajnali 3-kor, és csak órával később sikerült visszaaludnom; végül pedig egy egyórás megbeszélést leszámítva egész délelőtt fát pakoltam a csöpögő esőben (szerencsére a végére Fiú is felszabadult a fizetős munkája alól, és beszállt, de így is majdnem az egész kocsinyi fát egyedül hordtam be). Addigra már eléggé átázott minden, de azért letakartuk. (Mindezt úgy, hogy amúgy tegnap jött meg a menstruációm, és ilyenkor legszívesebben 2 napig csak feküdnék az ágyban általában.) Aprítani már nem fogunk ma, talán majd holnap. Reggel kivettük a bojlert a rendszerből, úgyhogy most megint a kazán csinálja a meleg vizet, remélem nem lesz vele több probléma egy ideig, és mindenki tud majd rendesen fürdeni meg mosogatni.

Ebédre csináltunk tejszínes gombaszószt a maradék őzlábból meg fenyőtinóruból, illetve a kertből szedett póréhagymából, egész jó lett. Most pedig a tűzifával kapcsolatos eddigi erőfeszítéseink jutalmaképpen Fekete-erdő tarte-ot készítek. Amúgy dolgoznom kéne, de megint felb.sztak azzal, hogy az utolsó pillanatban kell dolgokat szervezni, és így vezetem le a feszültséget.

Pillanatnyilag legszívesebben házi cukrászdát nyitnék, én csak sütném a finom sütiket meg kekszeket, és valaki meg kiszolgálná az embereket, és nem.kéne.semmit.szerveznem.

erős vagyok

Ma behordtam, felaprítottunk és elpakoltunk egy fél kocsi fát. A nagy részét én pakoltam (kétszer is, mert reggel behordtam, hogy be lehessen csukni a kaput, hogy ne szökjön ki a kutya; délután meg oda kellett cipelni a bakhoz, ahol a fiúk vágták a fát láncfűrésszel). Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de ez olyan jóleső fáradtság, és (még) a derekam se fáj nagyon. A másik fele még hátravan, remélhetőleg holnap be tudjuk fejezni.

A házunk felújításáról direkt nem írok, mert tapasztalatom szerint a vályogházak felújításáról mindenkinek van egy véleménye, és minden második embernek egy sztorija, vagy valakije, aki... és marhára elegem van ezekből a véleményekből meg sztorikból, még élőben is, de online pláne. Röviden a lényeg: négy és fél évvel ezelőtt vettünk egy kb. 100 éves, viszonylag jó állapotban levő vályogházat, amit azóta is felújítunk. Majdnem mindent magunknak csinálunk, ami azt jelenti, hogy Fiú és az apja pepecselnek hétvégenként a házon. A pepecselést szó szerint értsétek, azért is haladunk ilyen lassan, én agyfaszt kapok néha ettől a tempótól, de Fiúnak fontos, hogy atombiztos vályogházunk legyen, és mivel többször is majdnem szakítottunk a felújítás miatt, végül úgy láttam jobbnak, hogy én visszalépek ebből a sztoriból, és most már csak akkor megyek, ha valami kulimunkát kell csinálni, amúgy meg a kerttel foglalkozom. De a kulimunkákban azért ott vagyok, amikor sittet kell a konténerben lapátolni, vagy kavicsot kell a hajópadlóba hordani, vagy régebben amikor betont kellett törni meg kitalicskázni a házból. 

És a házfelújítás alatt jöttem rá, hogy az irodai munkákban fellelhető precizitásom az építési munkáknál nagyjából nem létezik, egyáltalán nem szeretem a pepecselős, precíz munkákat (mint pl. a vakolás, így a vályogvakolat készítésénél a három rétegből csak kettőnél vettem részt a munkában). Viszont ha valamit izomból kell sokáig tolni, abban jó vagyok. Oké, az 55 kilómmal nem tudok 40 kilós szárazbeton zsákokat emelgetni, és a talicskát is kevésbé rakom meg, mint Fiú, viszont egy átlagos napon én is bírom annyi ideig szusszal, mint ő. Sőt, néha tovább is (persze, kisebb erőkifejtésnél kevésbé fárad el az ember). 20-25 kilós dolgokat még elcipelek (ha meg tudom fogni rendesen őket), talicskában pedig olyan 60(-70) kilót eltolok, ha kell. És általában élvezem is ezeket a dolgokat, élvezem, hogy dolgoznak az izmaim, és hogy meg tudom csinálni. Nem tudom, hogy pontosan miért okoz ekkora boldogságot a közepes/kemény fizikai munka rövid távon (hosszú távon nem biztos, hogy bírnám), de a házfelújítás során ez egy komoly örömforrás volt - hogy nem csak azt képzeltem, hogy élvezni fogom ezt a típusú munkát meg életet, hanem tényleg. Nem nagyon fáradok el - mármint addig, amíg megy a munka, hajt valami (adrenalin, tettvágy, lelkesedés, nem tudom), ha leülök, akkor viszont kész, vége, nagyon nehéz újra felkelni.

Persze megvannak a korlátaim is, ahogy mondtam, nagyon nehéz dolgokat nem tudok cipelni, és nem is szeretek, mert a csípőm/derekam időnként meghúzódik tőle. Sajnos fát vágni sem szeretek, túlságosan félek attól, hogy a kezemet vágnám le. De azért azt nagyon utálom, amikor kedves vagy kevésbé kedves férfiemberek jönnek, és ki akarják venni a kezemből az akármit, amit épp pakolok, legyen az tégla, cserép, fa vagy márvány asztallap. Ettől még a legjobb szándék esetén is rendkívül morcos leszek. Még akkor is, ha amúgy kedvelem az illetőt. Ez persze akkor a legszebb, amikor kiveszi a kezemből a cuccot, és egyből elejti, mert meglepődik, hogy milyen nehéz (true story, éljen a káröröm). Szerencsére Fiú sosem csinál ilyet, tudja, hogy úgyis mondom, ha valami túl nehéz vagy ha segítségre van szükségem (oké, ez nem puszta szerencse, elég sokszor hallgatta, hogy puffogok emiatt, van annyi esze, hogy levonja a következtetéseket :D). 

Na jó, ez egy eléggé se füle, se farka bejegyzés lett, de nem akarom tovább ragozni a dolgot. Jó érzéssel tölt el, hogy néha fizikailag is erősnek érezhetem magam.

Sunday blues

Ma voltunk gombát szedni az unokaöcsémmel, és egyrészt nagyon szeretek azon a környéken sétálni (főleg az unokaöcsémmel, aki hozzám hasonlóan természetvédelmi mérnök lesz, csak nem agráros, hanem erdészeti irányon, és mindig nagyon érdekeseket mesél), másrészt meg teliszedtük a kosarat fenyőtinóruval, őzlábbal, szürke tölcsérgombával, és még két pecsétviaszgombát is találtunk.

Úgy volt, hogy csak holnap jövök vissza, de végül már ma hazatértem. Nagyon fáradtnak érzem magam. Ezen a hétvégén nem sokat pihentem, és jövő hétre egy csomó munka van - pl. fel kell aprítani és be kell hordani azt a kocsinyi fát, amit végre meghoztak, és majdnem behoztak a kertbe, de végül nem tolatott fel teljesen a traktorral az ember, úgyhogy épp csak annyira van közel a fa, hogy nem lehet becsukni a kaput, de így is b.szott sokat kell talicskázni majd. Emellett kenyeret is kell sütni, és megbeszéléseim is lesznek a jövő héten, szombattól kezdve pedig egy hétre elutazom, és még belegondolni se akarok, hogy mennyi ember között kell majd helyt állnom, miközben legszívesebben kuckóznék, és senkivel nem beszélnék. 

Na mindegy, szóval a lényeg, hogy nagyon kimerültnek érzem magam, úgyhogy most el is megyek olvasni.

keserédes

Írtam egy hosszú posztot arról, hogy mennyire kettős érzések vannak bennem a családi találkozókkal kapcsolatban, de inkább kitöröltem, mert túl személyes és kétségbeesett lett. 

Olyan nehéz nem visszacsúszni a régi szerepekbe. 

Majd talán megírom egy kevésbé személyes változatát még egyszer, de most inkább annyit mondok csak, hogy fárasztó napom volt.

(Ráadásul elmentem otthonról, és nyilván ma történik minden izgalom, mint pl. hogy megérkezett a lassan 3 hónapja ígérgetett tűzifa vagy hogy Lakótársék új háza előtt beszakadt a föld, és az egész utcát lezárták, vagy hogy búza nő a napelemünkből.)

Olyan, mintha egész évben fújna a szél, nem is értem. Teljesen kivagyok tőle. 

Az a titkos vágyálmom van, hogy egyedül legyek. Itthon. Több napig. Ez lehet, hogy kicsit indokolatlannak hangzik, a magyarázata a következő: nekem alapvetően iszonyat nagy igényem van az egyedüllétre, és nagyon keveset kapok belőle (kb. az egyetlen hátránya annak, hogy mindketten itthonról dolgozunk). Nem (csak) az énidőre, meg arra, hogy ne csináljak semmit, hanem hogy ne legyen körülöttem senki, és csak magamra meg a saját dolgomra figyeljek. Bánom is én, ha közben dolgozni kell vagy kertészkedni vagy takarítani, csak ne kelljen emberekkel találkoznom, és másokra figyelnem. Az egyedüllétet általában úgy szoktam megoldani, hogy én megyek el itthonról (én sokkal könnyebben mozdulok, mint Fiú), de most már annyira nem szeretek utazgatni, csak azért, hogy úton legyek, szóval néha jó lenne, ha Fiú is elmenne több napra, de erre nem emlékszem, mikor volt utoljára példa.

Most elment egy félre, de holnap hajnalban én is lelépek, úgyhogy ez azért nem az igazi.

Novemberre még elég sok társasági program van betervezve, holnap családi találkozó, aztán gombászás az unokaöcsémmel, jövő héten az öcsém szalagavatója, utána csütörtökig Budapesten leszek (vagyis remélem, hogy Kertésznél alhatok, de még nem beszéltem vele) (hétfőtől szerdáig napi egy kutatási interjú, csütörtökön a havi egy személyes munkamegbeszélés), aztán meg elmegyek Siófokra Ironlady-ékhez. És mire hazajövök, már december. 

Nagyon várom már a januárt.

azt hiszem

valójában az zavar, hogy legszívesebben a mindennapi semmiségekről írok - mit főztem, mit láttam séta közben, mit olvastam, mit csináltam -, hogy legyen valami nyoma az életemnek, de gondolom ez különösebben senkit nem érdekel, és csak elvesztem az olvasókat, ha ilyenekről írok.

De ez az én blogom. Úgyhogy így jártatok.
Ha elmentek, akkor meg én jártam így.

Van még talonban néhány hosszabb témám a hónapra, de azokat leghamarabb jövő héten tudom elővenni, úgyhogy addig maradnak a napi helyzetjelentések.

újabb könyvek

Ma reggel - némi szív- és mini pánikroham után (ha tehetitek, ne szállítsatok a UPS-szel) - megérkezett a Radical Mycology, és emiatt most földöntúli boldogság ül rajtam (mármint azon a részemen, amelyik épp nem ideges). Le se merem írni, hogy a vámmal együtt mennyit fizettem érte, de egyrészt ez egy több mint két kilós monstrum, másrészt meg már csak a tartalomjegyzéktől is magamon kívül vagyok, pedig bele se olvastam.

Tudom, hogy azt mondtam, hogy nem veszek már több könyvet idén, de volt egy mesegyűjtemény, amit még korábban megkértem Fotóstól, hogy vegye meg nekem, amikor Skóciában jár (ööö... igen... annyira sajnáltam, hogy nem vettem tavasszal, hogy kihasználtam az alkalmat), és múlt hét vasárnap adta oda nekem. Ennek is nagyon-nagyon örülök, alig várom, hogy belevethessem magam!

Bónusz, hogy a UPS miatt le kellett mennem a házhoz, így délelőtt a kertben is dolgoztam egy kicsit, felszedtem a póréhagymát, kiültettem a kis nyomi újhagyma palántákat a fóliába, és megtartottuk Fiúval a Nagy Bokormetszést (nem vagyok híve a nagy metszéseknek, de azokat a bokrokat amúgy is át akarom ültetni a kerítésen kívülre, és virágokat meg egyéves zöldségeket akarok a helyükre ültetni, ráadásul a következő pár hónapban kell majd ott járkálni, és nagyon útban voltak).

mindenféleségek

Kicsit feszélyezve érzem magam ettől a "nyomástól", hogy minden nap írni kell, mert általában akkor vetem képernyőre a szavaimat, amikor már kiforrottak a gondolataim (kivéve amikor munkanaplónak használom a blogot :D). Most több téma is van, amiről írnék, de vagy nem állt még össze, hogy miről akarok beszélni, vagy túl sok idő lenne összeszedegetni a képeket meg a gondolatokat, úgyhogy ma is egy vegyessalátát hoztam azokból a dolgokból, amik épp foglalkoztatnak:

- Nagyon frusztrál, hogy nem dolgozom a kertben, és nem halad az előkészítés. Pedig valójában nem tudnék most nagyon sok mindent csinálni, mert annyira össze van állva az agyagos földünk a sok esőtől, hogy ebben nem nagyon lehet ágyást ásni, a komposzt is átázott, úgyhogy rostálni se lehet, és pillanatnyilag a fóliatakarítással is nagyjából meg vagyok lőve, mert a paprikák még élnek és virulnak, a paradicsomok meg ugyan lefagytak, de még van egy pár termés, amit odakint érlelek be. Vetni már csak tél alá érdemes dolgokat, de az meg még ráér decemberben is.

- Az is frusztrál, hogy ebben a nagy gombagazdagságban alig jutok ki az erdőbe, legszívesebben minden nap bolyonganék 2-3-4 órát, de erre a hónapra sok munka jutott mindkét munkahelyemen, úgyhogy nem lóghatok meg egész napokra.

- Ma ebédre csináltam sült padlizsánt datolyával és paradicsomszósszal, és csodálatosan finom volt! Jó vétel volt ez a mezzés szakácskönyv.

- A héten kipróbáljuk a negyedik társast is ebből a körből, kíváncsi vagyok, milyen lesz. 

- Akarok megint leveles tésztával próbálkozni (nem feltétlenül kovászossal), mert nagyon szeretnék finom péksütiket készíteni, és azokhoz alap a leveles tészta. Meg a cukrászat is egyre jobban érdekel. Sajnos arra a problémára még nem találtam megoldást, hogy hogy tudnék úgy sütni gyakrabban, hogy ne nőjön meg extrán a cukorfogyasztásom...

- Jövő héten lesz a legkisebb tesóm szalagavatója. Már hozzászoktam, hogy felnőnek a testvéreim, és leérettségiznek meg egyetemre mennek, de azért ha belegondolok, durva, hogy elszaladt ez a 18 év!

- Még mindig nem jött meg a tűzifa. Egyelőre elvagyunk a tavalyról maradt tartalékkal meg mindenféle maradék fákkal, de basszus, úgy volt, hogy szeptemberben hozzák! Remélem most már lassan ideér... Fiú amúgy tegnap úgy megrakta a kályhát, hogy még mindig 19,7 fokot mutat a hőmérő, úgyhogy ma nem fűtöttünk (tegnap este meg már nem tudtam, hova vetkőzzek, annyira melegem volt, tiszta idegbeteg is voltam tőle).

Annyi mindenről írhatnék, de ma egyszerűen nincs kedvem hozzá, plusz bele kell húznom a recenziókkal is, ami szintén írás, úgyhogy nem sok kapacitásom marad másra.

Rájöttem, hogy nagyon hiányzik Ironlady, és mióta elköltöztek Budapestről, szinte egyáltalán nem tudom, mi van vele. Remélem egyszer sikerül eljutnunk odáig, hogy betartjuk a havi egy találkozót.

A kerti munkákkal is állhatnék jobban, de olyan nehéz ennyire szétszabdalva élni a napokat, hogy egyik munka, másik munka, házimunka, tanfolyam, kert. Most egy kicsit belefáradtam ebbe. Belefáradtam a folyamatos szociális interakciókba is (még a blogon is, hehe). 

Mára ennyi telt tőlem, de kárpótlásul hoztam néhány régebbi novemberi képet.

túl szép

idő volt ma ahhoz, hogy itthon üljek.

Tegnap megbeszéltük Művésszel, hogy ma visszaadja a könyveimet, és elmegyünk gombászni egyet. Időpontot nem fixáltunk le, én reggel írtam, hogy délelőtt mennék, de Művész nem válaszolt, és annyira szép idő volt, hogy nem bírtam nyugton maradni, úgyhogy gondoltam megyek egy kört a kutyával is. Végül kiderült, hogy Művész csak 10 körül kelt fel, mert éjfélkor még sarki fényt néztek a dombról (és én erről lemaradtam! botrány!), úgyhogy kicsit meghosszabbítottam a sétát, és elkóricáltam gombát szedni. Találtam néhány szegfűgombát, ami még nem volt teljesen szétázva, az erdőben pedig sok petrezselyemgombát, némi laskát és júdásfülgombát, meg egy pár őzlábat. Nagyjából elégedett voltam a felhozatallal, bár kicsit több laskára számítottam. Az volt az elképzelés, hogy ebből főzök ebédet, de végül lusta voltam, és megettem a maradék két szelet pizzámat.

Egy körül váratlanul felbukkant Ironlady, aminek nagyon örültem, pedig tényleg csak egy villámlátogatásra érkezett, kb. egy órát volt itt, aztán ment is tovább (a masszázsággyal, szipp), én meg elmentem Művésszel meg egy rakat másik emberrel még egyszer az erdőbe. Ez már inkább csak séta és beszélgetés volt, mint gombászás, de jól esett, rég találkoztunk. És azért gombát is találtunk, ezúttal főleg őzlábat meg egy sereg étkezési szempontból érdektelen, de amúgy izgalmas gombát (a sárguló csiperkéket pl. úgy szeretem mutogatni), illetve zöld ánizsgombát (aminek szerintem valójában mandulaillata van) meg a kedven rézrozsdaszínű csészegombámat is.

Nem kizárt, hogy holnap munka előtt is kinézek még, mert így sötétedés környékén már nem jutottunk nagyon messzire, fotózni meg egyáltalán nem volt kedvem, pedig jó képeket lehetett volna csinálni délelőtt is, meg délután is.

november

Összességében eléggé nyomott mostanság a hangulatom, szociálisan kicsit túlterhelve érzem magam (a héten pl. kétszer is vigyáztam Kölyökre, egy este társasoztunk, ma elautóztunk Fiúval és a kutyával megnézni anyu új házát, holnap meg Művésszel fogok találkozni), nincs időm egyedül lenni a gondolataimmal. Ez persze részben az én hibám is, mert ahelyett, hogy délutánonként itthon ücsörgök, elmehetnék sétálni is, ami mindig jó hatással van a lelkiállapotomra.

A mai kiruccanás amúgy nem volt rossz, azt leszámítva, hogy eredetileg kirándulni is akartunk egyet, de az eső és a szél miatt végül csak egy kicsit sétáltunk, és egyáltalán nem találtunk gombát. Viszont hazafelé megálltunk Csákváron a Csuta cukrászdában - sajnos mivel esett az eső, és kutyát nem lehetett bevinni, csak elvitelre tudtunk kérni, de az is nagyon finom volt. Most pedig itt kucorgok a babzsákfotelben, horgolok, és a Herkules sorozat első évadát nézem.

Jövő héten megyek a Velencei-tóhoz is, meg aztán onnan tovább Csórra az unokaöcsémhez, vele remélhetőleg tudunk majd gombászni egy jót. Rákövetkező héten lesz az öcsém szalagavatója, aztán meg megyek Kertészhez is, meg Budapestre is, meg Siófokra is, szóval egyedüllét szempontból nem túl ideális ez a hónap, de hét közben igyekszem dolgozni a kertben meg az erdőbe is elmegyek majd többet, hogy kicsit helyrebillenjek.

Hát, mára ennyi futotta.

attention span

Annyi jó témáról írtok, hogy én is folyton meginspirálódok, de ennyi bejegyzést nem lehet összerakni normálisan. Úgyhogy most Dolly tegnapi eszmefuttatásának hatására erről fogok írni. Mármint a figyelemről. Ami hajlamos elkalandozni.

Szóval, az van, hogy az én attention spanem egy átlagos dologgal kapcsolatban kb. 20 perc. Ennyit tudok egy dologgal foglalkozni, anélkül, hogy megunnám, vagy elterelődni a figyelmem, és elkezdenék mással foglalkozni. Ez persze csak nagyon durva közelítés, mert elég nagy számú kivétel van:

- pl. ha olvasok vagy valami számomra nagyon érdekes dolgom van (pl. blogírás :D), akkor felmegy 40-45 percre;
- ha nagyon nemszeretem feladat van, akkor lemegy 5 percre;
- ha pedig valami fizikai munkát végzek, akkor nagyon megnő, mert az agyam kedvére száguldozhat közben a gondolatok közt (ezért is szeretek pl. főzni meg kertészkedni).

gyorsan

Már most látom, hogy ma se kedvem, se kapacitásom nem lesz írni, úgyhogy csak itt hagyok néhány gyors történést mobilról:

- ma lángosozunk és kipróbáljuk a Viticulture-t;

- nem tojnak a tyúkok, úgyhogy azt hiszem idénre vége a kiflicsere biznisznek, ami őszinte szomorúsággal tölt el (szerencsére a Lidlben lehet bio tojást kapni, úgyhogy nem kell jövő nyárig tojás nélkül élnünk);

- tegnap a túlkelt kenyértésztából megsütöttem életem első igazán finom focacciáját;

- az idei évre igyekszem végleg elengedni az ültetéseket, pedig salátát megint nem sikerült eleget vetni, de már annyira hideg van, hogy nincs értelme próbálkozni.

a jó, a rossz, és ami ebből következik

A jó hír, hogy nincsen mellrákom, csak egy "jóindulatú kötőszövetes elváltozás" (aka jóindulatú daganat, de ezt a szót nem használta az ultrahangos néni, gondolom nem akart megijeszteni), de

a rossz, hogy ettől még fáj. 

És az következik ebből, hogy nem tudom, mi legyen, az uh-s néni nagyon kedves volt, és vagy hússzor elmondta, hogy emiatt nem kell aggódni, és nem nagyon lehet semmit csinálni vele (lol), viszont nyilván szeretném, ha eltűne (de főleg azt, hogy ne fájjon). Igazából ez a diagnózis megerősítette a saját magam által felállítottat, és van egy elméletem arról, hogy miért alakult ki, és mit kell tennem, hogy eltűnjön, de mi van, ha rossz nyomon járok? Mindenesetre az állami egészségügyben semmi kedvem keringeni (és így nem is látom indokoltnak). Csábít a gondolat, hogy elmenjek egy hagyományos kínai orvoshoz vagy akupunktőrhöz - a leírások és elmondások alapján ők sokkal komplexebben foglalkoznak az emberrel (pl. egy konzultáció is általában 60 perc, nem 20), és az áraik is sokkal barátságosabbak. És őszintén szólva - kicsit elegem van belőle, hogy az orvosok arra az egy dologra vannak ráfókuszálva, ami a szakterületük, és hülyének néznek, ha kérdezek (jó, az uh-s néni kedvesen válaszolt a kérdéseimre, de ő se volt nagyon alapos).

Mára csak annyit szeretnék itt hagyni, hogy sír a pénztárcám, de megrendeltem ezt a könyvet, amire évek óta fáj a fogam. Most van rá 20% akció, és tegnap kiderült, hogy kapok még pár tízezer forintot egy korábbi egyesületi munkáért, amivel eddig nem számoltam (pontosabban még nem lehetett tudni, hogy pontosan mennyi pénz jött be, és ebből mennyi jár nekem), szóval úgy döntöttem, hogy ezt most meglépem.

Ezzel együtt most ünnepélyesen megfogadom, hogy idén nem veszek több fonalat, sem pedig több magot, és csak könyvből is csak egyetlen egyet.

a házimunkáról

Ez egy kaotikus bejegyzés lesz mindenféle házimunkával kapcsolatos dologról, logikát ne nagyon keressetek a gondolatok sorrendjében. :D

úton-útfélen

Arra gondoltam, hogy mára hozok egy kis játékot. Összeválogattam egy-egy képet az elmúlt 11 (lassan 12) évből, olyan utazásokról, amik valamiért nagyon fontosak voltak számomra. Ha nagyzolni akarnék, akkor olyan utazásokról, amik megváltoztatták az életemet, de hát minden utazás megváltoztatja az életünket, nem?

Mielőtt ideköltöztünk a faluba, sokat voltam úton. Egyrészt azért, mert kerestem a helyem. Másrészt meg azért, mert szerettem utazni. Még mindig szeretek. Néha nagyon nehéz egy helyben maradnom (és néha útra is kelek). Sokszor úgy érzem, hogy két ember lakik bennem: az egyik semmi másra nem vágyik, csak biztonságra, hogy gyökeret eresszek valahol, és ki se kelljen onnan többet tenni a lábamat; a másik pedig pont ennek az ellenkezője, legszívesebben beutazná az egész világot, minden megnézne, mindent kipróbálna. Sokáig nem tudtam, hogy melyikük fog nyerni. Egy ideje úgy tűnik, hogy a gyökeret eresztős énem akarja erősebben a biztonságot. De azért évente-kétévente még elindulok egy hosszabb útra, és vannak még világjáró terveim. Csak kicsit átalakultak. Remélem, megmarad a világ bejárhatónak.

Szóval, játék: részben nekem, mert kicsit visszautaztam az időben, és összeválogattam ezeket a képeket. Mindegyikhez írok egy rövid összefoglalót, hogy miről szólt. És hogy kinyissam a játékot nektek is: ha van olyan kép vagy sztori, amiről többet szeretnétek tudni, írjátok meg hozzászólásban, és valamikor novemberben megírom hosszabban a történetét. :)

Pitykekonyha 1. - gyors kaják

Arra gondoltam, hogy ha már a főzés akkora részét teszi ki az életemnek, amekkorát, akkor írok is róla. Végtelenül sokat tudok beszélni kajákról meg sütésről, főzésről, de most próbálom tematikusan csoportba szedni a dolgokat. Első körben olyan kajákat szedtem össze, amik könnyen elkészíthetőek, és nincs sok munka velük. Ezen belül két kategória létezik nálam: az elsőbe olyan kaják kerültek, amik 20-30 perc alatt kész vannak mindennel együtt, a másodikba pedig olyanok, amikhez egy kicsit elő kell készülni vagy hosszabb ideig kell sütni őket, de összességében nincs velük sok munka. Most mindkét kategóriából 5-5 kaját választottam, de természetesen hosszan tudnám folytatni mindkét sort. :D
Ja, és minden vega, nem eszem húst, de azért remélem, hogy húsevők is találnak közte olyat, ami megtetszik nekik!

(Ebben a posztban csak receptek lesznek, úgyhogy akit nem érdekel, ne is kattintson tovább.)

Úgy érzem, mintha az ideg- és hormonrendszerem mostanában egy hullámvasúton ülne. Általában jól indulnak a napok, estére viszont néha elmegy az összes életkedvem. Ma pl. a reggel kifejezetten jó volt, a délelőtt elment, ebéd után volt két óra mélyrepülés, aztán összeszedtem magam, és elmentem sétálni Fiúval, V-vel és a kutyákkal, ami egész jó volt, de mire hazaértünk, úgy éreztem magam, mint egy kipukkadt lufi. Most megint kicsit jobb, de azért nem vagyok a topon. 

(Légyszi ne írjatok tippeket/tanácsokat, hogy mi az oka és mit csináljak. Köszi!)

Komolyan megfordult a fejemben, hogy fel kéne mondani, de egyrészt szükségem van most a pénzre, mert jövő évre több, elég nagy kiadást igénylő tervem is van, másrészt pedig annyira személyes lett már ez a projekt, hogy nagyon kíváncsi vagyok mi sül ki belőle. Mindenesetre komolyan rá kéne feküdni arra, hogy valami saját vállalkozást indítsak, de egyszerűen képtelen vagyok egyetlen ötlet mellett elkötelezni magamat. Közben meg muszáj lenne kipróbálni, hogy tudjam, hogy egyáltalán működőképes lennék-e vállalkozóként, vagy barátkozzak meg azzal a gondolattal, hogy alkalmazott maradok. Persze az sem segít a helyzeten, hogy itthon bazi nehéz kisvállalkozást indítani (főleg a kata megszűnésével átalakulásával) (szerintem). 

Na mindegy, az egzisztenciális krízisem mellett azt is leírom, hogy tegnap jöttek a többiek, és pizzáztunk meg Hullámhosszoztunk meg beszélgettünk, ma elkezdtem egy új kardigánt horgolni (miután napokat gondolkodtam azon, hogy mit csináljak ezzel a fonallal - a Kis kostól vett nagyon drága fonalak, amikhez elég konkrét elképzelésem volt, amit elkezdtem, de most bezárt a Kis kos, és ennyi fonal nem lesz elég ahhoz a pulcsihoz, szóval újra kellett tervezni az egészet), és megcsináltam a szezon első forralt fűszeres almalevét. Ja, és tudtátok, hogy a Disney-féle Herkules rajzfilmből készült egy két évados sorozat is? Most azt kezdtem el nézni horgoláshoz, sajnos nem túl jó, de pont megfelelő hosszúságú egy rész, és azért nem nézhetetlen.

vibes

Ezt a bejegyzést 4 órával ezelőtt nyitottam meg, és azzal akartam kezdeni, hogy ma indokolatlanul sok dolgom van, de abban a pillanatban eszembe jutott, hogy még nem teregettem ki, úgyhogy azzal a lendülettel le is csuktam a laptopot.

Most nyertem egy kis időt, mert Baba (aki már nem is baba, hanem inkább kisgyerek, kitalálok majd valami nevet neki) későn aludt el, és így nem jött át háromra. Mindenesetre nem zúdítok most ide mindent a mai napról, csak mutatok néhány őszi képet az elmúlt hetekből.

blogvember

Eredetileg nem akartam belevágni, mert nem vagyok túl jó a konzekvensen csinálni valamit, csak azért, hogy csináljam-típusú dolgokban, de végül is most van mondanivalóm, úgyhogy megpróbálom. Aztán legfeljebb abbahagyom félúton. :D

munkaszüneti napokkal kapcsolatos szomorú és rövid bejegyzés

Mindig szomorúan (és némileg értetlenül) állok az előtt a tény előtt, hogy itthon az "extra" szabadnapokat (tehát amikor pl. egy ünnepnap csütörtökre esik, akkor a pénteket) szombatonként le kell dolgozni. 

Az öcsém mesélte, hogy ünnepnapok előtt Észtországban délben hazaengedik az embereket, úgyhogy van egy plusz fél napjuk.

Én meg vágyakozó nosztalgiával gondolok Szlovéniára, ahol nemhogy nem kell ledolgozni az "extra" napokat, hanem minden ünnepnap után hozzácsapnak még egyet (tehát ha szerdára esik egy ünnepnap, akkor a csütörtök is szabadnap). Így esett, hogy amikor kint voltam, április végén-május elején részem volt egy hatnapos hosszú hétvégében...
Nem tudom, hogy mi a dolog hivatalos indoklása, a szlovén barátaim azt mondták, hogy ez azért van, hogy legyen idő kiheverni a másnapot.

Na mindegy. Ez csak néha, munkaszüneti napok környékén eszembe jut.

reggeli rutin

Az aktuális reggeli menetrendemet nagyon szeretem, mert minden belefér a világon. Oké, majdnem minden, de ennyi elég.

small things that make me happy Thursday

Őszül a táj - ezen a képen még nem látszik annyira, de ma reggel már gyönyörű színes fák között autókáztunk vásárolni. Szeretem ezt az időszakot.

A retkek gond nélkül átvészelték a fagyot és a rá következő 28 fokot is. Szépek, finomak, és sajnos megint nem vetettem eleget, de talán egyszer majd eltalálom a megfelelő mennyiséget.

A kutya szokás szerint übercuki, de hát ezért tartjuk.

Ma megjött az új pakk, a Tiltott sivatagot és a Hullámhosszt fel is avattuk, mindkettő jó volt (több mint 3 órát játszottunk, a fiúk is nagyon belelendültek, sokat nevettünk).

Szépen haladok a Landscapes kendőmmel. A színeivel mondjuk nem vagyok teljesen elégedett, de legfeljebb ezt elajándékozom vagy alapanyagáron eladom valakinek, és csinálok egy újat, úgyis van egy csomó színkombó, ami nagyon tetszik. :D

további eü körök

Nem mintha az eddigiekről részletesen beszámoltam volna, de:

bennem most tudatosult, hogy magán beutalóval nem mehetek állami intézménybe, ami elég szomorú - nem is csak azért, mert fizetnem kell, hanem mert nincs a környéken fizetős UH, és egy órát kell vonatoznom oda is, meg vissza is egy 15 perces vizsgálat miatt.

Bár ha Piacvárosba kéne mennem, és Fiú nem tud elvinni (márpedig aznap nem tud, amikor időpontot adtak - igen, már kértem időpontot, mire rájöttem erre a logikai bakira), akkor az is egy egész napos móka lenne, úgyhogy tulajdonképpen mindegy is. Lehet nem kéne ennyire félnem az állami egészségügytől, elvégre nem voltak még igazán rossz tapasztalataim vele, csak itt Tolnában még nem voltam a helyi rendelőintézetben, a háziorvosomtól meg kiver a víz (és az elmúlt 2 alkalommal, amikor próbáltam, egyszerűen nem volt itt rendelési időben a faluban), és valahogy nem akaródzik belevágnom. 

De nem akaródzik több tízezer forintot sem kifizetnem olyan vizsgálatokra, amiket gond nélkül megcsinálnának államiban is (a tavalyi bőrgyógyászos köröm kicsit más volt, arra nem sajnáltam ennyire a pénzt). Ehh. Sehogy se jó. Mi lenne, ha egyszerűen csak nem lenne semmi bajom.

Na mindegy, idén annyi pénzt elszórtam már könyvekre meg fonalakra meg online képzésre, hogy egy ultrahang már igazán nem oszt, nem szoroz.

moody Sunday

Akartam ma írni egy képes bejegyzést arról, hogy milyen apróságoknak tudok örülni mostanában, de reggel úgy megbántott a húgom, hogy legszívesebbeb egész nap összegömbölyödve sírnék, mert előjött az összes gyerek- és kamaszkori rossz családi emlékem és érzésem.

Úgyhogy talán majd egy másik nap.