életszövevény

Séta közben mindenfélén szoktam gondolkodni, de mostanában azon sokat, hogy mennyire egymásba van ágyazva az életünk. Otthont adunk rengeteg mikroorganizmusnak (tudtátok, hogy a testünkben több mikroorganizmus él, mint ahány saját sejtünk van?) - de nem csak otthont adunk nekik, hanem szimbiózisban élünk, hiszen nélkülük életképtelenek vagyunk ("egyedül" nem tudnánk megemészteni a táplálékunkat, csak hogy a legtriviálisabb példát mondjam). Gondoskodnunk kell róluk, hogy támogathassák az életünket. De ugyanez kifelé is működik: része vagyunk egy nagyobb rendszernek, amit természetnek hívunk, és néha azt érezzük, hogy teljesen elszakadtunk tőle. De ez fizikai képtelenség, mert ezek nélkül a külső rendszerek nélkül nem vagyunk életképesek. Szükségünk van az ivóvízre, a levegőre, az ételre, amik mind-mind a természetből jönnek. Hosszú távon nem vehetünk ki belőle többet, mint amennyit beleteszünk - mert nem lesz mit kivenni. A természet gondoskodik rólunk (termő talajjal, élelemmel, ivóvízzel, friss levegővel), de ha élni akarunk nekünk is gondoskodnunk kell arról, hogy ne szakadjanak meg a körfolyamatok. Mi is természet része vagyunk, és ha eltűnünk, űrt hagyunk magunk után. Sokszor hallom, hogy a bolygó jól meglenne nélkülünk, valójában az embereknek van szüksége a természetre a túléléshez - ami szigorúan véve igaz is, de szerintem nem szabad elfeledkezni arról, hogy az ember nem csak pusztítani képes, hanem teremteni, a sokféleséget és a stabilitást növelni is.

A mi testünk, mint minden más élőlényé, lakóhely. Az élet egymásba ágyazott biomok sorozata.

Ezt Merlin Sheldrake írta Az élet szövedéke című könyvében, ami kb. egy éve jelent meg magyarul. A főszerepet a gombák kapták ebben a könyvben, de valójában nem csak róluk ír, hanem arról, a csodálatos, titokzatos és megfoghatatlan dologról, amit életnek nevezünk. Arról ír, hogy a gombák tanulmányozása mennyire megváltoztatja az ember gondolkodásmódját, de nem csak az emberét, hanem a nyugati tudományét úgy általában. Hogy hamis az a kép, amit a 19. századi természettudósok vázoltak fel, és amit még mindig sulykolnak belénk: hogy a természet rendje a végtelen versengésre épül. Hogy nem lehet csak dualitásokban gondolkodni; nem lehet mindent két skatulyába betuszkolni, akármennyire is uralkodó ez a törekvés. Hogy a versengés mellett ősidők óta ott van az együttműködés is - amire már a legegyszerűbb többsejtű élőlények is jó példát mutatnak. A szimbiózis nem kivétel, hanem szabály, és minél többet tudunk az életről, a természetes rendszerek működéséről, ez annál egyértelműbben kiderül.

Ennek a témának annyi, de annyi rétege van, és gyakran eszembe jut. Biztos azért is, mert a szakmám és a munkám is kötődik a természethez és a természetes rendszerek támogatásához, megőrzéséhez. Végtelenül sokat tudnék erről beszélni, de akkor sosem kerülne ki ez a bejegyzés, mert sosem lennék elég elégedett a megfogalmazással. Talán írok majd még az ember-természet kapcsolatokról hosszabban, mert mindenféle aspektusai vannak, amik ilyen vagy olyan módon fontos szerepet kapnak az életemben, de mára csak ezt a rövid eszmefuttatást hagyom itt, hogy legyen nyoma a blogban az ilyen irányú gondolataimnak is.