Azt gondoltam, hogy az utolsó napokban már nem fog olyan sok minden történni, és majd jól belefér egy posztba minden. Hát, beleférni belefér, de nem lesz olyan rövid, mint elsőre gondoltam.
Tallinnban elolvadt majdnem az összes hó, mire visszaértem. Emiatt kicsit szomorú voltam, bár tudtam, hogy így lesz, de azért mégiscsak kevésbé vonzó egy olyan kedves város is, mint Tallinn, ha minden csupa szürke a csupa fehér helyett (viszont így legalább képes voltam haladni a munkával is).
A hét eleji izgalmak miatt adós maradtam a soron következő kirándulásomon készült képeket. A pénteki kirándulás + edzés kombó után eredetileg valami lazább kirándulást szerettem volna abszolválni, úgyhogy gondoltam Pääsküla pont jó lesz, van erdő is meg mocsár is meg tanösvény is, mi baj lehet.
Tallinn nem egy túl nagy város (kb. 450.000 lakosa van), és őszintén szólva elég jól elvagyok itt, de a második hét közepén azért már éreztem, hogy hosszú távon ez nem lenne nekem való. A lakás is elég kicsi ahhoz képest, amihez szokva vagyok: 35 négyzetméter, és amúgy nagyon jó az elosztása, de na, azért csak egy lakás, az emeleten van, és nincs kert, szóval eléggé bezárva érzem magam a mindennapokban, a mindenféle zajokról nem is beszélve. Úgyhogy a hét közepe azzal telt, hogy próbáltam kitalálni, hova menjek kirándulni. Ez meglepően stresszes feladat volt, egyrészt mert több jelölt van, mint időm, másrészt meg azért, mert szívesen mennék hosszabb túrákra is, de a ruházatom annyira nem alkalmas erre, a tömegközlekedés meg, hogy is mondjam, elég ritkás (Tallinnon kívül ha óránként jár valami, az már jónak számít), és hát féltem tőle, hogy ott ragadok valahol, és a. megfagyok, b. rám sötétedik és megfagyok. Úgyhogy emiatt végül ideiglenesen elvetettem az öcsém meg az észt lány javaslatait, és olyan helyeket néztem, ahova tallinni busszal ki lehet jutni.
Ezt most még beszúrom a kirándulások előtt, mert ez az egyik legintenzívebb élményem itt, és már nagyon kikívánkozik belőlem.
Tudjátok, vannak azok a dolgok, amik egy ideig fontos szerepet töltenek be az ember életében, de aztán úgy alakulnak a körülmények, hogy le kell mondanunk róluk, és megtanulni nélkülük élni. Biztos nektek is volt ilyen.
Na, hát nekem a tollaslabdázás egy ilyen dolog. Kiskamasz koromtól kezdve (kb. 12 évesen kezdtem) egészen a gimnázium végéig rendszeresen jártam edzésekre, és nem mondom, hogy én voltam a legnagyobb ász benne, de nem ment rosszul, és imádtam. Így utólag visszanézve a legfőbb oka annak, hogy nem lettem igazolt versenyző, az volt, hogy az edzőm valószínűleg látta rajtam a versenyszellem szinte teljes hiányát, és nem erőltette, hogy leigazoljak a klubhoz (amiért amúgy hálás vagyok neki, bár egy időben kicsit fájt, hogy rajtam kívül szinte mindenki elment versenyezni).
Na, és hát az öcsémnek támadt az a zseniális ötlete, hogy amíg itt vagyok, addig elmehetnék helyette játszani, én meg kaptam az alkalmon, mert időtlen idők óta nem játszottam "rendesen" (tornateremben, rendesen felfestett pályán, normális hálóval). Két csapat van, az egyik az öcsém munkatársaiból áll, a másik meg egy orosz csapat. Eredetileg úgy volt, hogy a munkatársakhoz fogok becsatlakozni, de végül elmentem az orosz edzésre is.
És. Hát. Te. Jó. Ég.
Az első edzés után nem értettem, hogy tudtam ennyi ideig élni enélkül a sport nélkül. Olyan extázisban voltam, hogy nem is tudom, utoljára mi volt, ami ekkora boldogságrobbanást tudott okozni nekem. Ez az orosz edzés volt, és nevezzetek kicsinyesnek, de akkora diadalérzetet okozott, hogy itt vannak ezek a középkorú orosz csávók a nagy Yonex táskáikkal, Yonex cipőikkel (úristen, emlékszem, mennyire akartam én is egy Yonex cipőt, amikor még heti sokszor jártam edzésre) meg a profi ütőikkel, és jövök én a (szó szerint) szakad futócipőmmel, a kölcsönütőmmel, úgy, hogy 2018 nyarán játszottam utoljára, és ezeknek a férfiaknak, akik minden héten legalább 1x mennek, meg kell erőltetniük magukat ellenem, hát na, ez az érzés az egekbe repített.
Persze ez így nem teljesen pontos, mert nem csak férfiak vannak, hanem nők is, de köztük szerintem nincs olyan, aki jobb nálam (talán egy vagy kettő, akivel hasonló szinten vagyunk), és a férfiak közt is a középmezőny teteje felé vagyok. De vegyespárosokat játszunk, úgyhogy ezek a különbségek elég jól kiegyenlítődnek, és iszonyatosan jó meccseket nyomunk le. Első alkalommal 9-ből 7 meccset megnyertünk (három felállásban), pénteken ötöt nyertünk, egy döntetlen lett (lejárt az idő) és hármat vesztettünk. Ez egyrészt simogatja az egómat, másrészt meg tényleg akkora endorfinbomba az az egész másfél óra, hogy nem is tudom szavakba önteni. Pedig első alkalommal szinte végig remegett a kezem, annyira izgultam, hogy ne bénázzak, második alkalommal meg sántikálva jöttem el, mert bedurrant a jobb vádlim a sok ugrálástól, de kit érdekel. Ha tudtam volna, hogy ennyire élvezni fogom ezt, akkor két nappal hamarabb jövök. Ha tudtam volna, hogy ennyire élvezni fogom, nem tervezek be egy egyhetes kiruccanást Norvégiába, hogy minél többet játszhassak.
Persze egy csomó idióta hibát vétek, az izmaim nagyjából emlékeznek még a mozdulatokra, de azért nem vagyok annyira nagy formában, így, hogy évek óta nem játszottam. De ez is elég. Az első alkalommal egy mogorva orosz pasival kerültem egy csapatba, akin látszott, hogy a háta közepére sem kíván engem, aztán az első pár labdamenet után láttam a szemében a megdöbbenést és az elismerést. Nem mások elismeréséért játszom, de azért nyilván jól esik, ahogy az is, hogy második alkalommal már egyértelműen örült neki, amikor egy csapatba kerültünk.
Ahh, mindegy, nem is tudom szavakba önteni ezt az érzést.
A munkatársakkal is jó volt a játék, azt is nagyon élveztem, de mivel ott egy embert leszámítva mindenkinél magasabb szinten vagyok (és az öcsém kedvesen figyelmeztetett is, hogy őket kíméljem :D), az nem okozott akkora extázist, csak simán kellemes időtöltés volt. Ettől függetlenül nagyon sajnálom, hogy ma nem jutottam el játszani, mert két busz is kimaradt, és így már annyit késtem volna, hogy nem érte meg elmenni...
Hú, hát végül jól elmaradtam ezzel a héttel, nem is tudom, hol folytassam az útinaplót, mert több különálló témáról szeretnék írni. De talán kezdem azzal, hogy a múlt hét végén írtam egy utazós Facebook csoportba, hogy szívesen találkoznék Tallinnban emberekkel, hogy ne legyek egész héten egyedül, mert úgy éreztem, hogy az már kicsit sok lenne a jóból.
Szombaton az öcsém ajánlására elvonatoztam Paldiskibe, ami kb. egy óra Tallinntól. A vonatút csodálatos volt - nem fotóztam, de ujjongott a szívem az ablak alatt elsuhanó havas tájtól, meg a napfelkelte gyönyörű rózsaszínes-lilás színeitől. Olyan szép havas fenyőerdők mellett utaztam, hogy most nagyon szeretnék elmenni egy fenyőerdőbe is sétálni, amíg itt vagyok. :D A nap pont akkor jött fel, amikor leszálltam a vonatról, de szinte rögtön el is bújt a sűrű felhőréteg mögött, szóval igazából a vonatozás volt a legvarázslatosabb része az utazásnak...
Ma nem lesz sok kép, mert csak egy múzeumról akarok írni, ahova ma látogattam el. Ez pedig a Vabamu Museum of Occupations and Freedom, és itt nem a képeken volt a hangsúly.
Jaj, nem tudom, amíg idejöttem, olyan sima volt az év eleje (az utazás miatti idegeskedést leszámítva), hogy jobbat nem is kívánhatnék, de itt most piszokul elveszettnek érzem magam. Ma azon szorongtam, hogy elolvadt egy csomó hó, és miért nem maradtam inkább otthon, ha hideget akarok (ami tök hülyeség, mert holnaptól kezdve megint mínusz fokok lesznek, és elvileg még havazni is fog, amíg itt vagyok).
De mutatok most már néhány képet is, némi magyarázattal egybefűzve (nem lesz nagyon összeszedett bejegyzés, én szóltam).
Annyi mindenről tudnék beszélni, hogy nehéz eldönteni, hol kezdjem. De először elmondom, mit keresek itt, mert erről nem írtam még, azt hiszem, hogy kicsit babonából, nehogy elkiabáljam a dolgot.
Már évek óta tervezgetem, hogy télen elmegyek valami északi helyre, hogy egy kicsit a helyére billenjen a lelki egyensúlyom, amit az évszakok összezavarodása (és főleg a hó meg a jég hiánya) sokszor megborít. Eddig sosem jött össze, mert év elején nagy hajrá van az egyesületben, meg mert az utóbbi években nem nagyon volt munkám, és így pénzem sem arra, hogy hetekre elutazzak (eredetileg Lappföldet néztem ki magamnak, ami azért nem olcsó mulatság). Úgyhogy tavaly év elején, amikor az öcsém felvetette, hogy januárban esetleg pár hétre átkérné magát a cége portugál irodájába, lecsaptam a lehetőségre, hogy akkor én meg szívesen elfoglalnám a tallinni lakását addig. :D Közben februárban lett megint (jól fizető) munkám, és bár ezt akkor még nem láttam, de év végére eléggé kimerültem mentálisan, úgyhogy a nehezebb pillanatokban volt, hogy ez az út tartotta bennem a lelket.
Megint Tallinnban vagyok. Megint az utazós napon van napsütéses idő. Meh.
Furcsa, hogy a végéhez közeledik az itteni tartózkodásom. Mindig furcsa visszamenni, miután hozzászoktam, hogy nem beszélek, hogy nem értem a körülöttem elhangzó párbeszédeket. Pillanatok alatt fel tudom venni a kívülálló szerepet. Letennem sokkal nehezebb.
De azért most már hiányzik a tevékenykedés, úgyhogy nem lesz rossz visszamenni. Nem rossz ez a nézelődős, gondolkodós, inspiráció-gyűjtős létezés sem, de jó lesz újra hasznosnak érezni magam.
A hárompontod listámból csak másfelet fogok kipipálni. A hétfőt futással kezdtem - nagyon szerettem volna, ha a múlt heti 17,3 után most összejön a 21. De ez már otthonra marad. Kicsit szomorú vagyok, mert ha nem száll el a gps 18 km-nél, akkor szerintem megtalálom magamban a motivációt, hogy végigfussam, így 19,5 lett a vége. Ehh. Mindenesetre csodaszép helyeken futottam, és egész nagy része nem beton volt, szóval összességében azért elégedett vagyok vele.
Most valahogy rám ült, hogy már csaknem két hete eljöttem otthonról, és még legalább 3, mire visszamegyek.
Már Saaremaa szigetén vagyok, Kuressaaréban. A mai napot kicsit elbaltáztam, egykor ért be a buszom, és már akkor éhes voltam, de annyira gyönyörű felhők úsztak az ég alján, hogy nem álltam neki boltot keresni, hanem rohantam a tengerpartra megnézni (és fotózni) őket. Végül csak 4 körül sikerült ennem, de addigra meg már hisztis voltam, és nem volt kedvem újra útnak indulni.
Kicsit aggódtam először, hogy így szezonon kívül mit fogok itt öt (jó, négy és fél) napig csinálni, de megtudtam, hogy az egész szigeten ingyenes a tömegközlekedés (turistáknak is), úgyhogy inkább az lett hirtelen a probléma, hogy túl sok a lehetőség. Nagyon szeretnék elmenni a Vilsandi Nemzeti Parkba (meg fókákat nézni, csak arra már nincs pénzem), futni egy félmaratont, meg megnézni a vikinges kiállítást a helyi múzeumban. És ezek elvileg mind bele is férnek (sőt), csak ugye tök kiszámíthatatlan az időjárás, és nem tudom mennyire érdemes előre tervezni. Holnap pl. elvileg szép idő lesz, de fogalmam sincs, hogy kéne buszkártyát szerezni (mert a busz természetesen az előtt indul, hogy kinyitna a pénztár). Az elet nagy problémái, tudom.
Igazából tuti jó lesz, bárhova megyek, csak rám tört a fomo.
Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ilyen hosszú időre eljönni otthonról, mióta leköltöztünk, még nem mentem 10-12 napnál hosszabb útra, most meg csak Észtországban 17 napot vagyok. Kicsit hiányoznak az otthoni dolgok meg emberek (meg persze a kutya), de nagyon sokat töltődöm így egyedül. Csendben, a saját gondolataimmal. Ilyenkor mindig letisztul egy csomó minden, mit a fontos, mivel akarok foglalkozni, mit szeretnék elengedni. Ez otthon nehezebben megy, mert viszonylag zárt közösségben élünk (mármint nem zárkózott, mert amúgy tök nyitott szerintem, minket is pikk-pakk befogadtak, csak ugyanazzal az 5-10 emberrel vagyunk napi/heti kapcsolatban), és így nehezebb kívülről látni magamat meg a nyűgjeimet. Arról nem is beszélve, hogy jó volt az öcsémmel kettesben találkozni.
Szóval amellett, hogy összességében eléggé tetszik Észtország, egy kicsit amolyan zarándoklatként is tekintek erre az utazásra, aminek a végén megint jobban tudok majd otthon lenni.
Tegnap majdnem egész nap mindenféle parkokban meg a tengerparton mászkáltam, és olyan szépen sütött a nap, hogy még meg is bántam, hogy a majdnem teljes menetfelszerelésembe bújtam. Kimentem a muul* végéig, ami 2 km hosszan nyúlik a tengerbe, 6 évig építették (1863 és 1869 közt), és a szomszédos gazdaságoktól kezdve Rigáig egy csomóan hoztak hozzá köveket. A legnagyobb része egyébként elég könnyen járható, csak 2-3 helyen volt pár méter, ahol jobban oda kellett figyelni, hogy ne csússzak meg. Egyszer így is sikerült belelépnem a vízbe, de szerencsére a fényképezőnek nem lett semmi baja, a zoknim meg gyakorlatilag megszáradt, mire olyan két órával később hazaértem.
Mára esőt írtak, úgyhogy volt egy A meg egy B tervem. Az A az volt, hogy mégse fog esni, és elmegyek futni a tengerpartra. Ez nem jött be. A B az volt, hogy tényleg esik, és pihenek. Ez kicsit paradox, mert amúgy is nyaralok, de sebaj. A semmittevés otthon már egész jól megy, de az a helyzet, hogy amúgy is bűntudatom van egy kicsit, hogy tombol a Covid, én meg itt utazgatok, szóval ez a punnyadás a nyaralásban nehezen indult, de tényleg elég vacaknak tűnt az idő bentről. Végül főztem egy mentateát, elővettem egy üres papírt, és olyasvalamit csináltam, amire megtippelni se tudom, mikor szántam rá magam utoljára: leültem írni. És - számomra meglepő módon - sikerült is írnom egy fél oldalt. :))
De délutánra győzött a fomo, és eső ide, szél oda, nekivágtam a városnak. Fényképezőt nem vittem most magammal (bár egyszer majdnem meginogtam, de végül nem fordultam vissza érte), de kiderült, hogy nem is olyan vészes a helyzet. Mármint nem ideális városnézős az idő, de nem áztam szarrá. Úgyhogy vagy két órát sétáltam, megnéztem a folyópartot, belebotlottam pár street artba, és megállapítottam, hogy Pärnu nagyon hangulatos kisváros. Itt nincs free walking tour, de valamelyik napra azért összeállítok magamnak egyet, csak utána kell olvasni pár dolognak. Ja, és, megkóstoltam az észt túrórudit is, amit kohukénak hívnak, kicsit más formája van, mint a miénknek, de amúgy tényleg tök ugyanaz. Vicces, hogy az észtek is meg a magyarok is mennyire büszkék arra, hogy csak nekik van túrórudijuk.
* magyarul eddig a kikötőgát szót találtam a legmegfelelőbbnek rá, de a fene se tudja, hogy azt tényleg erre mondják-e
Nem emlékszem pontosan, hogy mikor fejlesztettem ki magamban azt a képességet, hogy (majdnem) bárhol otthon tudom érezni magam, de olyan jó, hogy még így is megvan, hogy amúgy végre van hova hazavágyódnom. Hogy ugyanúgy tudok örülni az öcsém kanapéjának, amin egy szál huzattal takarózva alszom, mint annak a végtelenül kedves pärnui lakásnak, ahol a konyhán meg a fürdőn ugyan osztoznom kell, de van saját szobám (kettő is!).
Szombaton elmentem végre futni, és egyrészt jól vizsgázott az őszi-téli futószettem, másrészt lefutottam életem első 10 km-ét úgy, hogy nem sétáltam bele (otthon futottam már hosszabbakat is, de a meredekekbe felfelé még mindig muszáj belesétálnom), ráadásul 6.15-ös átlaggal, ami már közelíti az álom 6-ost! Ahhoz képest, hogy fél éve még szuperhősnek gondoltam azt, aki 10 kilométert tud futni, egész jól belejöttem. Megnéztem a Szent Olaf-templomot (kívülről), meg elsétáltunk a tengeri erőd és az ipari kikötő felé, ahol végignéztük a kültéri hajókiállítást, és a régi halásznegyeden keresztül sétáltunk vissza, ami az új hipszternegyed, és szépen felújított faburkolatú házak sorakoznak egymás mellett.
Ma elmentem a botanikus kertbe, és hűűű, muszáj lesz visszamennem egyszer, amikor virágzanak a rododendronok! Most a zuzmó-, moha- és taplókiállításért rajongtam, meg az októberi rózsakertért, és nagyon vissza kellett fogni magam, hogy ne fotózzam végig az összes rózsát (de azért jó sok képet csináltam így is). A pálmaház is király volt, főleg a kaktuszos meg az ausztrál - új-zélandi terem tetszett.
Végül átjöttem Pärnuba, még nem láttam belőle sokat, de azt hiszem, szeretni fogom. Mióta megjöttem, először elmentem boltba is, és 1) nem bírtam ki, hogy ne vegyek málnalekvárt, 2) olyan hajdinaválaszték van, hogy azt hittem, elsírom magam örömömben. Kérem vissza a hajdinát a magyar földekbe is!
Végül nem mentem reggel futni (hanem aludtam). De elmentünk reggel a tengerpartra meg egy parkba (ahol van japánkert!) sétálni. Aztán én elmentem egy free walking tourra, ami közepesen jó volt. A vezető nagyon cuki és lelkes volt, és maximális respect neki, amiért ilyen időben is megtartotta 12 embernek a városnézést, de sajnos sok jobban összerakott free walking touron jártam már. Utána úgy alakult, hogy egy másik résztvevővel együtt ültünk be ebédelni egy indiai street food konténerbe. Egy Lengyelorszagban élő holland csávó volt egyébként, jót beszélgettünk. Ebéd után elváltak az útjaink, én vettem egy fél kiló rókagombát a piacon, aztán megnéztem a bábmúzeumot. Először kicsit húztam a számat a 8 eurós jegyárra, de igazából zseniális az a múzeum, tökre megérte az árát.
Aztán hazafelé jól eltévedtem, és a 15 perc helyett majdnem 2 órát gyalogoltam. Annyira nem bánom, mert tök szép parkokon mentem át, meg betévedtem abba a negyedbe, ami régen egy halászfalu volt, és cuki kis faházak sorakoznak még mindig egymás mellett, de azért a végén már jól esett bemenni fűtött (és száraz) lakásba, és leülni.
Ez a mém megvan? Életem, röviden összefoglalva. Már napok óta kerülgetett a felismerés, de ma reggel sikerült megfogalmaznom, hogy annyi m...
