pánik-anatómia

Ez a mém megvan?

 

Életem, röviden összefoglalva.

Már napok óta kerülgetett a felismerés, de ma reggel sikerült megfogalmaznom, hogy annyi minden történik mostanában, hogy egyik eseménytől a másikig, egyik határidőtől a másikig élek. Mert lesz ez a 10 napos munkatrip, lesz a húgom esküvője, volt a Duanakanyar, utána kerti workshop, az irodalmi hétvége, hétfőn volt itt IronLady, ma volt a 3 órás projektmenedzsment előadás és ma van Szövőnő szülinapi bulija, holnap fel kell mennem Budapestre, pénteken családi ünneplés. És ezek egymáshoz viszonylag közeli események, de azért a mindennapokban nekem nincs olyan vállalhatatlanul sok dolgom, simán beleférne minden...

... ha nem lennék lefagyva attól, hogy folyton ezek körül kavarog az agyam. Mert az utazást meg kellett szervezni (tegnap zárult az utolsó etap, amihez én is kellettem), mindkét munka-eseményre azért valamennyit készülni kell; a hétfői ecoprintelésre elő kellett készíteni a pólókat; az esküvő előtt próba-tortákat kell sütnöm (szám szerint legalább négyet); a workshopot meg kellett szervezni; a Dunakanyarba ki kellett találni az oda- és visszajutást; az ünneplésekre sütit sütni; holnapra menetrendet kreálni, stb., stb.

És ezek sem megugorhatatlan feladatok, valahogy mégis bepánikolok attól, hogy túl sok minden van egyszerre, és ha valamivel nincs (sok) konkrét munka (pl. a mai előadással, amire csak be kellett ülnöm), az is ott terpeszkedik a tudatom peremén, és megdermedek tőle. Nem tudom ezt jól szavakba önteni.

Na, és az volt, hogy ma reggel megint bepánikoltam, hogy mennyi mindent kéne még hétfőig megcsinálni - egy csomó olyan dolgot is, amit amúgy is halogattam régóta. És akkor rájöttem, hogy az a baj, hogy nem tudok a jelenben lenni, mert folyton az eseményeken kattogok, meg hogy csinálni kéne egy csomó dolgot, de mit, nem tudom mibe kezdjek... és akkor ez az egész irányíthatatlanná válik, én meg ott vagyok a gondolatfelhő közepén lefagyva.

Szerencsére kisebb lépésekben már elkezdtem felszámolni a feladatokat, pl. kimostam a törülközőket, az ágyneműhuzatokat meg azokat az ágyneműhuzatokat, amikben a húgaim aludtak itt (tudom, tudom, no comment), lenyírtam a füvet csalánt, tegnap az önkéntesekkel eltettük a cukkinit és a patisszont és elvetettük a takarónövény mixeket az ex-hagymaágyásokba. Ezen felbuzdulva arra gondoltam, hogy át fogalmazom a dolgokat: hogy a hétfői határidőt úgy próbálom felfogni, hogy ez egy lehetőség arra, hogy kivételesen időben megcsináljak mindent (kivéve amivel már alapból elkéstem, de mindegy), csak össze kell írni, hogy mi az a minden, ami tényleg fontos. Mert amúgy vannak dolgok, amik nem sok időt vesznek igénybe (pl. kivinni a futon dobozát a nappaliból vagy elültetni a fél tálca lila brokkolit, ami túlélte a kiképzést), csak el kell határozni magamat. És valamiért a fejemben a doboz kivitele (1 perc), a brokkolik kiültetése (20 perc) és a 70 oldalnyi oktatási anyag lektorálása (eddig 7 óra) ugyanakkora helyet foglal el a tudatom peremén. Hiába tudom, hogy ez hülyeség, hiába vagyok tisztában vele, hogy ELVILEG idő- és energiabeli különbségek vannak köztük, az érzés sajnos nem változik. Valahogy el kell magyarázni magamnak, hogy mi van és hogy meg tudom csinálni. És vannak időszakok, amikor erre kevésbé kell figyelni, de aztán ezek az időszakok észrevétlenül átcsúsznak olyanokba, amikor meg nagyon kéne figyelni, de nem veszem észre, mert még abban vagyok, hogy most képes vagyok kisebb erőfeszítéssel átlebegni a mindennapokon.

Na. Hát, néha elcserélném az agyamat valami jobban funkcionáló darabra, de ez van. 

Ezt a taktikát amúgy már elég régóta alkalmazom, de még mindig meglepődök rajta, hogy amúgy nekem mennyire fontos a feladatok keretezése és megfogalmazása, és milyen jól működik az, ha számomra elfogadható (megnyugtató) módon fogalmazom meg, hogy mit, mikor és hogyan kell csinálni. Azt nem mondom, hogy most zen vagyok, de sokkal optimistábban és nyugodtabban nézek a következő napok, és a feladatlista elé.