Azt gondoltam, hogy az utolsó napokban már nem fog olyan sok minden történni, és majd jól belefér egy posztba minden. Hát, beleférni belefér, de nem lesz olyan rövid, mint elsőre gondoltam.
Tallinnban elolvadt majdnem az összes hó, mire visszaértem. Emiatt kicsit szomorú voltam, bár tudtam, hogy így lesz, de azért mégiscsak kevésbé vonzó egy olyan kedves város is, mint Tallinn, ha minden csupa szürke a csupa fehér helyett (viszont így legalább képes voltam haladni a munkával is).
Szerdára beütemeztem egy újabb múzeumlátogatást a Kadriorgba, ami egy 18. századi barokk palota, és jelenleg az ész szépművészeti múzeumnak ad otthont. Hosszas gondolkodás után végül gyalog mentem oda, bár nem volt túl vonzó az időjárást (esett valami szmötyi az égből, és egy csomó helyen könnyebb lett volna korcsolyával közlekedni, mint hótaposóval). Igazából majdnem otthon maradtam, de az volt az elképzelés, hogy minden hónap utolsó szerdáján csak 3 euró a belépő, úgyhogy nem halogatom a látogatást (persze amikor odaértem, a jegyszedő néninek valószínűleg kiment a fejéből ez a szabály, én meg kifizettem a teljes árat, mert nem voltam túl asszertív hangulatban - én meg a konfliktuskerülés, éljen, utána még fél napot ezen puffogtam, hogy miért nem voltam képes rákérdezni, hogy mi van). |
| vigyázz, mókus! |
Az első szoba a There is no such thing as a weed nevet viselte, és ez elég jól le is fedi az installáció lényegét, ami helyet kapott: hogy sokszor annyira a modern haszonnövényekre fókuszálunk, hogy minden más növény "haszontalan" és "gyom" lesz, holott ezeknek is megvan a helye az élet szövetében, és sokszor az ember számára is kifejezetten hasznosan tudnak lenni (gondoljunk csak a gyógynövényekre). Ebben a szobában a Kadriorg parkból gyűjtött növények kaptak helyet, illetve növényekkel festett vegán selyemszalagok, amik bemutatták őket; a szövegekben pedig szó volt arról is, hogy a politikai beszédekben milyen gyakran tűnik fel a "kigyomlálni" szó, és szinonimái (és tényleg, ebbe bele sem gondoltam eddig).
Ezután két kisebb szoba következett, amik az Ecological knit-work nevet viselték - itt a cím alapján kicsit másra számítottam, úgyhogy kicsit csalódott is voltam. Ebben a két kis teremben főleg állatokkal kapcsolatos alkotások kaptak helyet, és több is vadászokhoz vagy vadászathoz kapcsolódott, amitől nem tudtam elvonatkoztatni (épp előtte folytattunk hosszas és ideges értekezést Fiúval arról, hogy betiltanánk a vadászatot, de ebbe most nem mennék bele mélyebben).
Ezután következett az Adapting to the material nevű szoba, ahol többek közt a fajok közös létezése került a fókusza (nem tudom, hogy mondják, mondják-e magyarul a co-existence és az interconnectedness fogalmakat) amihez megint egy kicsit jobban tudtam kapcsolódni.
Symbiosis is perhaps the clearest example of such a co-existence. “Life forms do not simply live by our side: they live inside us. We are strangers to ourselves. So close is the other. Ecology means intimacy.” Symbiosis means co-existing with something unknown: we can never fully perceive it, yet it is our innermost essence. That unknown is just as alive as we are, even more so, because our lives could not go on without it, while the unknown could just as well go on living without us. (T. Morton Dark Ecology című könyvéből)
Ez volt a felvezető szöveg ehhez a részhez, utána pedig Donna Haraway-től idéztek hosszan, akinek szintén fantasztikus gondolatai vannak a témában. Mint fentebb is írtam, a képzőművészet tőlem viszonylag távol áll, megátalkodottan földhöz ragadt valaki vagyok, de közben meg fontosnak tartom azt is, hogy a beszéljünk, gondolkozzunk az ember és természet kapcsolatáról, meg arról, hogy ez a kapcsolati minőség milyen hatással van a mindennapi életünkre, a gondolkodásunkra, meg arra, hogy merre rohan a világ. Ezeknek a gondolatoknak a kifejtésére általában nincsenek meg a szükséges szavaim, ha pedig megvannak, akkor nagyon megválogatom, hogy kivel osztom meg őket, úgyhogy nagyon felemelő volt ezeket a gondolatokat olvasni.
A következő szoba a The environmental issues presented through landscapes nevet kapta, és itt főleg az ember és táj kapcsolata került fókuszba - átmeneti, urbanizálódó terek, elidegenedés és kapcsolódás, illetve jónéhány festmény / fotó annak bemutatására, hogy változott a nyugati ember természethez való kapcsolata az elmúlt évszázadok során (ezek persze mind hatalmas általánosítások, amik a nagy képet fedik le, nem a részleteket).
A kiállítás az Emancipation and sensitivity hand in hand címmel ellátott szobával zárult. Az ökofeminizmus egyik központi gondolata az, hogy nagy általánosságban egy társadalom úgy kezeli a természetet, mint ahogy a nőket. Ez nincs konkrétan leírva sem a bookletben (ha jól emlékszem), sem a szobában, de valahogy ezt az utolsó szobát nekem áthatotta ez a gondolat. Megint csak szűkében vagyok a szavaknak ahhoz, hogy leírjam, milyen érzéseket keltett bennem ez a terem, úgyhogy inkább csak mutatok két képet róla. :)
Összesen kb. másfél órát töltöttem a kiállításon. Eredetileg gondolkodtam rajta, hogy megnézem az egész múzeumot (főleg ha már kifizettem a teljes árú belépőt), de ahogy bekukkantottam a szomszédos termekbe, nem éreztem úgy, hogy azok akár csak megközelítőleg olyan érdekesek lennének számomra, mint ez a kis kiállítás, úgyhogy utána végül hazasétáltam. Nem gondolom, hogy tömegeket mozgatna meg az Art of Adatping, de azért mennyire király már, hogy az ország egyik legrangosabb múzeumában helyet kaphatott egy ilyen is! Magyarországon ezt nehezen tudom elképzelni sajnos.
További említésre méltó esemény volt, hogy egy ponton annyira nem volt kedvem dolgozni, hogy engedélyeztem magamnak egy látogatást a háztömb aljában található francia pékségbe, amit már egy hónapja sóvárogva kerülgettem. Itt vettem egy vastlakukkelt, ami, ha jól értem, a semla észt változata, és hagyományosan húshagyó kedden kéne enni, de akkor ugye nem leszek már Észtországban, úgyhogy gondoltam kipróbálom. Ez gyakorlatilag egy édes zsemle, kibelezve, meggylekvárral és tejszínnel töltve (mármint amit vettem, nyilván mással is lehet tölteni). Mivel fánkszerű tésztára számítottam, először kicsit meglepődtem, de nagyon finom volt!
Pénteken elmentem egy utolsót tollasozni az orosz csapattal. Most nem szárnyaltam annyira, és elég sok idegesítő hibát is vétettem, de még mindig többet nyertem, mint amennyit nem, ráadásul a háromból kétszer csak pasikkal játszottam, mert eggyel kevesebb női játékos volt, úgyhogy összességében elégedett vagyok. Ez nagyon fog hiányozni, már tervezgetem is, hogy jövő januárban megyek megint.
Szombaton pedig ismét összefutottunk a magyar lánnyal, akit nevezzünk Szendének, és elmentünk a Banned Books Museumba. Szende tökéletes társaságnak bizonyult ehhez a programhoz, mert legalább annyira foglalkoztatja a társadalmi egyenlőség témaköre, mint engem, viszont sokkal aktívabb ezen a téren. Ez a múzeum valójában egy szoba, ahol olyan könyvekből van egy-egy példány kiállítva, amiket valahol, valamikor betiltottak. Van köztük olyan tankönyv is, amit csak egy-egy iskolában, de vannak olyan regények, szakkönyvek, amiket nemzeti szinten tiltottak be egy vagy több országban. Van köztük olyan, aminek a betiltásával egyetértek, és természetesen vannak olyanok is (többségében), amiknek a betiltása felháborít. Egy-kettő olyan is akadt, ami elég nevetségesen hatott (pl. a Cubism című könyv, amit Chilében tiltottak be, mert ránéztek a címre, és azt hitték, hogy a kommunista Kubát népszerűsíti. Funkcionális analfabétizmus ftw).
A legfelső képen a betiltott nyelveknek kialakított sarok látható. Ez is egy olyan téma, amivel önmagában egy szobát (vagy egy egész múzeumot) lehetne megtölteni, de nagyon jó rövid kis összefoglalókat írtak így is a lapokra erről a pár példáról.
Van a múzeumnak egy podcastja is, meg Patreonon egy könyvklubja is. Az egész projekt adományokból fut, a múzeumot ingyenesen lehet látogatni, és a felügyelők önkéntesen dolgoznak ott. Egy kicsit beszélgettünk a sráccal, aki éppen bent volt, és nagyon érdekes dolgokat mesélt a gyűjteményről meg az egész projektről. Biztosan vissza fogok menni legközelebb is, ha Tallinnban járok.
Ezután Szende mutatott egy vegán csokoládéboltot, ahol ISTENI illatok terjengtek, de visszafogtam magam, és nem vettem semmit, mert nem tudtam volna hazahozni, de úristen. Elfeleztünk egy Snickers szeletet, az is nagyon finom volt, de nagyon csorgattam a nyálamat a marcipános, kókuszos, epres meg egyéb csokoládékra is. Ide is biztosan vissza fogok menni a legközelebbi látogatásomkor. :D Utána pedig még beszélgettünk egy kicsit, beültünk a francia pékségbe és ettem egy isteni mandulás croissant-t, és annyira jó volt... örülök, hogy találkoztunk Szendével, remélem tartani fogjuk a kapcsolatot, mert csodajó volt vele beszélgetni.
Aznap este visszajött az öcsém Portugáliából, sütöttem neki pizzát, beszélgettünk, aztán ő beájult az ágyba (egész nap utazott). Másnap elmentem tollasozni vele meg a kollégáival is, azért a pénteki játékok jobban bejöttek, de azt is élveztem. Hétfőn pedig még indulás előtt elmentem a Rimibe, és a korábbi elhatározásom ellenére vettem egy pár sütőkesztyűt (annyira jó, hogy balkezes sütőkesztyűt is árulnak, itthon valahogy ez nem divat, vagy nem tudom, lehet csak rossz helyen kerestem eddig). Az öcsémnek két pár sütőkesztyűje van a Rimiből, mindkettő sokkal királyabb, mint a mostani széria, de hát ilyen az én szerencsém. Még egy ok, hogy visszamenjek. Vettem egy tonna csokit, két képeslapot, egy hűtőmágnest (mert elfelejtettem, hogy már van tallinni hűtőmágnesem), és sajnos megláttam egy házipapucsot, ami nagyon megtetszett, és mivel az ikonikus European Voluntary Slippersem már eléggé lyukas, arra is beruháztam.
 |
| ezt vettem meg |
 |
| karácsonyi sütőkesztyű az öcsém készletéből |
 |
| ez lett volna az álmom, nagyon-nagyon tetszik, de sajnos ilyesmi most nem volt |
A legjobb, hogy ezt mind be tudtam zsúfolni a pakkomba, úgyhogy semmit nem kellett otthagynom. :D Induláskor azért egy kicsit elérzékenyültem, hiába vágytam már haza, azért nagyon sok jó dolog történt velem ebben az egy hónapban, és nagyon feltöltő volt végre igazi télben lenni, még ha csak pár hétig is.
A hazaút egyébként sokkal kevésbé volt elviselhetetlen, mint amitől féltem, és sokkal kevésbé stresszeltem rá, mint a repülésre. Budapestig 32,5 órát utaztam (ebből 4 óra volt, amíg Varsóban vártam az átszállásra), onnan elmentem még anyuhoz, és másnap kocsival hazahozott. A Tallinn-Varsó út a Luxexpresszel teljesen vállalható volt (a busz is, a sofőrök is, az utasközönség is), a Varsó-Budapest vonat pedig kifejezetten kényelmes volt, mert nem ült mellettem senki. :D
 |
| Pärnuban a tenger |
 |
| lett erdő + tengerpart + lemenő nap |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése