a ősz két arca

Tegnap majdnem egész nap mindenféle parkokban meg a tengerparton mászkáltam, és olyan szépen sütött a nap, hogy még meg is bántam, hogy a majdnem teljes menetfelszerelésembe bújtam. Kimentem a muul* végéig, ami 2 km hosszan nyúlik a tengerbe, 6 évig építették (1863 és 1869 közt), és a szomszédos gazdaságoktól kezdve Rigáig egy csomóan hoztak hozzá köveket. A legnagyobb része egyébként elég könnyen járható, csak 2-3 helyen volt pár méter, ahol jobban oda kellett figyelni, hogy ne csússzak meg. Egyszer így is sikerült belelépnem a vízbe, de szerencsére a fényképezőnek nem lett semmi baja, a zoknim meg gyakorlatilag megszáradt, mire olyan két órával később hazaértem.

Mára esőt írtak, úgyhogy volt egy A meg egy B tervem. Az A az volt, hogy mégse fog esni, és elmegyek futni a tengerpartra. Ez nem jött be. A B az volt, hogy tényleg esik, és pihenek. Ez kicsit paradox, mert amúgy is nyaralok, de sebaj. A semmittevés otthon már egész jól megy, de az a helyzet, hogy amúgy is bűntudatom van egy kicsit, hogy tombol a Covid, én meg itt utazgatok, szóval ez a punnyadás a nyaralásban nehezen indult, de tényleg elég vacaknak tűnt az idő bentről. Végül főztem egy mentateát, elővettem egy üres papírt, és olyasvalamit csináltam, amire megtippelni se tudom, mikor szántam rá magam utoljára: leültem írni. És - számomra meglepő módon - sikerült is írnom egy fél oldalt. :))

De délutánra győzött a fomo, és eső ide, szél oda, nekivágtam a városnak. Fényképezőt nem vittem most magammal (bár egyszer majdnem meginogtam, de végül nem fordultam vissza érte), de kiderült, hogy nem is olyan vészes a helyzet. Mármint nem ideális városnézős az idő, de nem áztam szarrá. Úgyhogy vagy két órát sétáltam, megnéztem a folyópartot, belebotlottam pár street artba, és megállapítottam, hogy Pärnu nagyon hangulatos kisváros. Itt nincs free walking tour, de valamelyik napra azért összeállítok magamnak egyet, csak utána kell olvasni pár dolognak. Ja, és, megkóstoltam az észt túrórudit is, amit kohukénak hívnak, kicsit más formája van, mint a miénknek, de amúgy tényleg tök ugyanaz. Vicces, hogy az észtek is meg a magyarok is mennyire büszkék arra, hogy csak nekik van túrórudijuk. 

 

 

* magyarul eddig a kikötőgát szót találtam a legmegfelelőbbnek rá, de a fene se tudja, hogy azt tényleg erre mondják-e