erős vagyok

Ma behordtam, felaprítottunk és elpakoltunk egy fél kocsi fát. A nagy részét én pakoltam (kétszer is, mert reggel behordtam, hogy be lehessen csukni a kaput, hogy ne szökjön ki a kutya; délután meg oda kellett cipelni a bakhoz, ahol a fiúk vágták a fát láncfűrésszel). Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de ez olyan jóleső fáradtság, és (még) a derekam se fáj nagyon. A másik fele még hátravan, remélhetőleg holnap be tudjuk fejezni.

A házunk felújításáról direkt nem írok, mert tapasztalatom szerint a vályogházak felújításáról mindenkinek van egy véleménye, és minden második embernek egy sztorija, vagy valakije, aki... és marhára elegem van ezekből a véleményekből meg sztorikból, még élőben is, de online pláne. Röviden a lényeg: négy és fél évvel ezelőtt vettünk egy kb. 100 éves, viszonylag jó állapotban levő vályogházat, amit azóta is felújítunk. Majdnem mindent magunknak csinálunk, ami azt jelenti, hogy Fiú és az apja pepecselnek hétvégenként a házon. A pepecselést szó szerint értsétek, azért is haladunk ilyen lassan, én agyfaszt kapok néha ettől a tempótól, de Fiúnak fontos, hogy atombiztos vályogházunk legyen, és mivel többször is majdnem szakítottunk a felújítás miatt, végül úgy láttam jobbnak, hogy én visszalépek ebből a sztoriból, és most már csak akkor megyek, ha valami kulimunkát kell csinálni, amúgy meg a kerttel foglalkozom. De a kulimunkákban azért ott vagyok, amikor sittet kell a konténerben lapátolni, vagy kavicsot kell a hajópadlóba hordani, vagy régebben amikor betont kellett törni meg kitalicskázni a házból. 

És a házfelújítás alatt jöttem rá, hogy az irodai munkákban fellelhető precizitásom az építési munkáknál nagyjából nem létezik, egyáltalán nem szeretem a pepecselős, precíz munkákat (mint pl. a vakolás, így a vályogvakolat készítésénél a három rétegből csak kettőnél vettem részt a munkában). Viszont ha valamit izomból kell sokáig tolni, abban jó vagyok. Oké, az 55 kilómmal nem tudok 40 kilós szárazbeton zsákokat emelgetni, és a talicskát is kevésbé rakom meg, mint Fiú, viszont egy átlagos napon én is bírom annyi ideig szusszal, mint ő. Sőt, néha tovább is (persze, kisebb erőkifejtésnél kevésbé fárad el az ember). 20-25 kilós dolgokat még elcipelek (ha meg tudom fogni rendesen őket), talicskában pedig olyan 60(-70) kilót eltolok, ha kell. És általában élvezem is ezeket a dolgokat, élvezem, hogy dolgoznak az izmaim, és hogy meg tudom csinálni. Nem tudom, hogy pontosan miért okoz ekkora boldogságot a közepes/kemény fizikai munka rövid távon (hosszú távon nem biztos, hogy bírnám), de a házfelújítás során ez egy komoly örömforrás volt - hogy nem csak azt képzeltem, hogy élvezni fogom ezt a típusú munkát meg életet, hanem tényleg. Nem nagyon fáradok el - mármint addig, amíg megy a munka, hajt valami (adrenalin, tettvágy, lelkesedés, nem tudom), ha leülök, akkor viszont kész, vége, nagyon nehéz újra felkelni.

Persze megvannak a korlátaim is, ahogy mondtam, nagyon nehéz dolgokat nem tudok cipelni, és nem is szeretek, mert a csípőm/derekam időnként meghúzódik tőle. Sajnos fát vágni sem szeretek, túlságosan félek attól, hogy a kezemet vágnám le. De azért azt nagyon utálom, amikor kedves vagy kevésbé kedves férfiemberek jönnek, és ki akarják venni a kezemből az akármit, amit épp pakolok, legyen az tégla, cserép, fa vagy márvány asztallap. Ettől még a legjobb szándék esetén is rendkívül morcos leszek. Még akkor is, ha amúgy kedvelem az illetőt. Ez persze akkor a legszebb, amikor kiveszi a kezemből a cuccot, és egyből elejti, mert meglepődik, hogy milyen nehéz (true story, éljen a káröröm). Szerencsére Fiú sosem csinál ilyet, tudja, hogy úgyis mondom, ha valami túl nehéz vagy ha segítségre van szükségem (oké, ez nem puszta szerencse, elég sokszor hallgatta, hogy puffogok emiatt, van annyi esze, hogy levonja a következtetéseket :D). 

Na jó, ez egy eléggé se füle, se farka bejegyzés lett, de nem akarom tovább ragozni a dolgot. Jó érzéssel tölt el, hogy néha fizikailag is erősnek érezhetem magam.