attention span

Annyi jó témáról írtok, hogy én is folyton meginspirálódok, de ennyi bejegyzést nem lehet összerakni normálisan. Úgyhogy most Dolly tegnapi eszmefuttatásának hatására erről fogok írni. Mármint a figyelemről. Ami hajlamos elkalandozni.

Szóval, az van, hogy az én attention spanem egy átlagos dologgal kapcsolatban kb. 20 perc. Ennyit tudok egy dologgal foglalkozni, anélkül, hogy megunnám, vagy elterelődni a figyelmem, és elkezdenék mással foglalkozni. Ez persze csak nagyon durva közelítés, mert elég nagy számú kivétel van:

- pl. ha olvasok vagy valami számomra nagyon érdekes dolgom van (pl. blogírás :D), akkor felmegy 40-45 percre;
- ha nagyon nemszeretem feladat van, akkor lemegy 5 percre;
- ha pedig valami fizikai munkát végzek, akkor nagyon megnő, mert az agyam kedvére száguldozhat közben a gondolatok közt (ezért is szeretek pl. főzni meg kertészkedni).

Arra szerencsére elég hamar rájöttem, hogy ha lekötöm valamivel a kezeimet, akkor sokkal jobban tudok figyelni az agyammal is. Így sikerült túlélni a középiskolai matek- és fizikaórákat is, amikor a pad alatt Rubik-kockáztam meg képregényt rajzoltam a krumplikról, amik meghódították Közép-Amerikát (ennek persze megvan az a veszélye, hogy ha nagyon nem érdekel az, amiről a tanár beszél, akkor egyszerűen kikapcsol az agyam és Rubik-kockára vagy a krumplikra koncentrál - ahogy erre természetesen volt is példa). De ez segített az egyetemi másfél órás órákon is, ahol bár általában érdekelt a téma, egy idő után nem bírtam minden figyelmemet a tanárra koncentrálni, és egymást kergető növényi hormonokkal, pálcikaemerekkel meg zöldségekkel firkáltam tele a jegyzetemet, vagy karkötőt csomóztam a pad alatt. Abból a szempontból elég szerencsés az agyműködésem, hogy jó a memóriám, plusz ha kézzel leírom a dolgokat, akkor elég jól megjegyzem (de a vizsgaidőszakok még így is hajnalig tartó tanulásokba torkolltak, egyrészt mert sötétben sokkal jobban tudok tanulni - kevesebb dolog tereli el a figyelmemet - másrészt mert ott is gyakran tartottam szüneteket, hogy bírjak koncentrálni a tanulnivalóra).

A 20 perces attention spant aztán természetesen a munkába is magammal hoztam. Egy darabig rendben is volt, mert egyetem mellett dolgoztam, ráadásul elég változatos munkám volt, tehát ha valamivel nem akartam foglalkozni, akkor egyszerűen csak átváltottam egy másik feladatra vagy tanulásra, és így egész jól elevickéltem egy darabig. De aztán egy idő után csak elkezdett zavarni, hogy nem tudok elmélyedni semmiben (csak az olvasmányaimban), és próbáltam egy kicsit tudatosabban odafigyelni, hogy amikor valamit csinálok, azt végigvigyem. Ez nagyjából egybeesett azzal, amikor elkezdtem a lassításra is tudatosabban figyelni (2015 környékén). Azóta a következőkre jöttem rá (és ezek természetesen mind a saját életemre vonatkoztatható saját tapasztalataim, mindenkinek másképp működik az agya és az idegrendszere):

1. Az egyik dolog, ami az életemnek sok területére hatással volt, amikor elkezdtem a buddhista filozófiával ismerkedni. Ebből kb. az első dolog, ami szembejött (már nem emlékszem, hogyan), az a "változás állandósága" volt, ami az érzelmekre vonatkozott: hogy az érzelmek jönnek mennek, és az ember alapvetően azért érzi rosszul magát, mert folyton vágyódik valami után. Amikor rosszul van, azért, hogy elmúljon a rossz időszak, és jól legyen; amikor pedig jól van, akkor azért, hogy ez sokáig így legyen, és szorong, hogy vége lesz. (Ez most nyilván nagyon le van egyszerűsítve.) És emiatt nagyon ritkán van jelen, a pillanatban, mert vagy a jövőn aggódik (vagy vár valamit), vagy a múlton rágódik (vagy visszasír valamit). Ez rám meg a rengeteg szorongásomra abszolút jellemző volt, és egy csomó ideig nem tudtam mit kezdeni vele, de az, hogy ezt a jelenséget felismertem, már önmagában megnyugtatott egy kicsit, mert magyarázatot kaptam sok-sok szorongásom eredetére (és én valahogy úgy vagyok bekötve, hogy ha értek valamit, akkor sokkal könnyebben elfogadom). Visszakanyarodva a munkához: ez ott is megjelent, sokszor kaptam (és kapom néha még mindig) magam azon, hogy arra gondolok, hogy mit kell majd még megcsinálni, vagy hogy nem felejtettem-e el valamit.

2. Kicsit az előző ponthoz kapcsolódik az, hogy tudatosítottam magamban, hogy a multitasking tulajdonképpen sokkal kevésbé hatékony, mint ha egyszerre egy dolgot csinálok, és egy bizonyos szint felett nem is egészséges. Korábban sokszor volt az, hogy belekezdtem egy feladatba, aztán rájöttem, hogy valami mást is csinálni kéne, és oda-vissza ugráltam 3-4-5 feladat között, hogy mindegyikkel haladjak. Szerencsére erről majdnem teljesen sikerült leszoknom. Ebben a kérdésben sokat segített, amikor elkezdtem to do listákat írni, és fontossági sorrendben rendszerezni a feladatokat (ezzel jelentősen csökkent a szorongásom, hogy valamilyen fontos feladatot elfelejtek, és meglepően sokat segített kipipálva látni a teendőket). 

3. A minket körülvevő, sokszor rohanó környezet nem segít a koncentrációban, mert folyamatosan ömlik ránk egy csomó inger. Itt nem csak online világról beszélek, ami két mozdulattal könnyedén elérhető, és végtelen figyelemelteréssel és információtömeggel képes szolgálni, hanem a külvilágról is. Ahogy korábban is említettem, nekem sokkal könnyebb éjszaka tanulni vagy agymunkát végezni, mert akkor a sötét és a nagyobb csend miatt kevesebb dolog tereli el a figyelmemet (vagyis ez most már egy kicsit átalakult, de még a vidékre költözéskor is ez volt a jellemző). Amikor Budapesten a belvárosban dolgoztam egy közösségi irodában, az nekem maga a pokol volt: az még hagyján, hogy az ablak alatt jött-ment a forgalom, de az irodatérben is folyton járkáltak és beszéltek az emberek. A munkatársaim imádtak egymással beszélgetni munka közben, én meg egyáltalán nem tudtam haladni. Szörnyű volt, nagyon utáltam ott dolgozni (az más kérdés, hogy ezen a helyen ismerkedtem meg az egyik céggel, akiknél jelenleg dolgozom, szóval azért előnye is volt a dolognak). Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekem iszonyatosan fontos az olyan munkakörnyezet, ahol tudok koncentrálni arra, amivel foglalkoznom kell, és kisebb eséllyel terelődik el a figyelmem más, a munka szempontjából teljesen irreleváns dolgokra.

4. Alkalmatlan vagyok a folyamatos irodai munkára. Ez egy keserű tanulság volt, mert amúgy elég jó vagyok benne, de ez van. Belebetegszem, ha nem dolgozhatok a kezeimmel valamit (erre többször is volt példa). Sosem volt "rendes" (40 órás, kötött munkaidejű) munkahelyem, maximum 30 órát dolgoztam eddig és azt is kötetlen munkaidőben, részben vagy egészben otthonról, de ennél teljesebbb munkaidőt már remélhetőleg nem kell kipróbálnom. Napi pár óra elmegy, ennyi időben nagyon hatékonyan tudok dolgozni, és általában szeretem is csinálni, de összességében nagy szükségem van rá, hogy legyen valami fizikai végeredménye annak, amit csinálok (még akkor is, ha nem kapok érte pénzt). Most heti 15 órában dolgozom gép előtt ülős munkát, nyáron időnként még ezt is soknak érzem, de ezt még be tudom úgy osztani, hogy mindenki boldog legyen. Ehhez azt is hozzátenném, bár lehet, hogy ez önfényezésnek tűnik, hogy amikor viszont tudok koncentrálni, akkor hasítok, és sokkal gyorsabban megcsinálok dolgokat (ezek általában különböző típusú szövegek írása, fordítása, régebbi szövegek és képek előkeresése, rendszerezése, adminisztrációs feladatok), mint a munkatársaim, szóval azt vettem észre, hogy a heti 10+5 órában is sokszor hatékonyabban dolgozom, mint a nagyobb óraszámban fizetett kollégáim. És nem csapom össze a dolgokat, mindenkitől (egy főnökömet kivéve, aki szerint nem voltam elég precíz, lol) nagyon jó visszajelzéseket kapok, és keresés nélkül is valahogy mindig lesz munkám, úgyhogy nekem ez elég visszajelzés arról, hogy jól dolgozom.

5. Ígérem, ez az utolsó pont ebben a maratoni bejegyzésben (viszont ez jó hosszú lesz :D). Ez egy számomra megvilágosodásszerű jelentőséggel bíró fejezet volt Robert Wright Why Buddhism Is True című könyvből (ami összességében egy nagy megvilágosodás volt nekem, de szerintem már annyit promóztam ezt a könyvet különböző blogokon hozzászólásban, meg itt is, hogy ezt már mindenki tudja). Van egy fejezet, aminek ez a címe: Attention Deficit as Addiction. Bemásolom ide a vonatkozó részt, aztán elmondom, hogy nekem miért volt átütő erejű:

For example, when I was a child, I had a short attention span. Actually, I still have it - it's just that now they don't call it short attention span. They call itt attention-deficit disorder. What these two terms have in common is a particular way of characterizing the problem. They make it sound like there's a faculty people have - the faculty we call attention - and somehow my particular faculty of attention lacks something or other that would make it work better. Yet, when I watch my attention-deficit disorder in action, when I pay really close attention to the dynamics of distraction, that characterization starts to seem wrong. The problem of losing focus start to seem more like a problem of managing my feelings.

For example: right now I'm focused on writing this sentence, and writing this sentence feels fine; I like to succeed at things, and so lon as this sentence keeps unfolding on my computer screen, I'm succeeding at something! But if I get to a point where I can't decide what sentence should go next, I'll start feeling a bit uncomfortable. And if it isn't just a question of how to word the next sentence - if it's a larger question about what the next sentence should say, and indeed where this whole stream of writing should head - I feel really uncomfortable. I like fiddling with sentences, but I hate pondering structural problems.

But wait - there's an alternative to the discomfort of confronting an unwritten and not obviously writable sentence. My browser is open, and it has occurred to me that I should do some shopping: I need a new smartphone. I mean, I don't have to have a new smartphone, but my old smartphone has developed this weird problem where it sthinks the headphones are plugged in even when they're not. So if somebody calls me, I can't hear what they're sayin unless I either plug in the headphones or switch the speakerphone on. Can you imagine trying to go through life with such a burden? Don't you think I should spend the next few minutes researching smartphones? Well, whether you believe it or not, I am a gadget freak, so the thought of doing that feels good - way, way better that the thought of figuring out what sentence should go next. Case closed. See you later.

Namármost, mint mondtam, én csak a saját tapasztalataimra tudok építeni. De rá kellett jönnöm, hogy ez a folyamat rám is annyira igaz! A nemszeretem feladatokról azért váltok el hamarabb, mert kényelmetlenséget okoznak, és nem szeretem kényelmetlenül érezni magam, ráadásul meglehetősen konfliktuskerülő is vagyok. Ha más feladatok is vannak, akkor miért ne foglalkozhatnék azokkal? Vagy úgyis kell lisztet rendelni, magot venni, mittudomén (lásd a hármas pontot), azt is meg kell csinálni valamikor! Persze ez egy nagyon leegyszerűsített példa egy komplex kérdéskörben (és könyvben részletesebben is ki van fejtve, az önuralmat járja körbe ez a fejezet), de nekem az akkora aha-élmény volt, hogy valódi változást hozott az életembe. Persze vannak most is olyan napok, amikor a könnyebbik végét fogom meg a dolgoknak, de sokszor, ha ilyesfajta elkalandozáson kapom magam, akkor veszek egy mély levegőt, és nem hagyom elterelni magam. 

Mert arra jöttem még rá, hogy ez nálam sokszor olyan esetben jellemző, ha el kell dönteni valamit, és én alapvetően nem nagyon szeretek döntéseket hozni (hozzák mások a döntéseket, én meg alkalmazkodom hozzájuk), de a munkám során sokszor kerülök olyan pozícióba, amikor ezt nem engedhetem meg magamnak. Szóval, ilyenkor próbálom tudatosítani magamban, hogy most tulajdonképpen mit is nem akarok megcsinálni, és érdekes módon, ha sikerül ezt megfogalmaznom, akkor utána sokkal könnyebb haladni. Egy másik trükk, amit még be szoktam vetni, hogy tartok egy kis szünetet a munkában (vagy amit épp csinálok), iszom pár kortyot, és tartok egy gyors légzésmeditációt (ha itthon vagyok, akkor benyomom a Prana Breath appot, ha nem vagyok itthon, akkor csak behunyom a szemem, és pár percig úgy lélegezek, hogy a kilégzéseim hosszabbak a belégzésnél, számolom a másodperceket, és nagyon igyekszem lecsendesíteni a gondolataimat).

Összességében egyébként iszonyat sokat fejlődtem figyelem terén mióta tudatosan és aktívan foglalkozom ezzel. Sokkal könnyebb a jelenben lennem, és kevésbé szorongok a múlton és a jövőn, kevésbé vagyok görcsös, és úgy általában, jobban el tudom engedni magam. Nekem ezek óriási dolgok. 

És még egyszer: ezek csak az én tapasztalataim, az én megvilágosodásaim, az én utam. Másoknál biztos másképp működik ez a figyelem-dolog is.

Update: most végigolvastam egyben az egészet, és látom, hogy a bejegyzés elején és végén leírt gondolatok közt van egy kis ellentmondás, és az egész szöveg teli van stilisztikai hibákkal. Hát, ezért sem írok sűrűn hosszabb bejegyzéseket, mert nincs kedvem most már utólag egyértelműsíteni a dolgokat meg szépen megfogalmazni mindent. Úgyhogy ez már így marad, és elnézést kérek a pongyola megfogalmazásokért.