Mégis visszatérek az online térbe, mert grafomán vagyok, és hiányzik az írás.
Az az elképzelésem, hogy kevesebbet fogok magamról és a magánéletemről blogolni, és többet azokról a dolgokról, amik foglalkoztatnak. Aztán majd meglátjuk.
Olvasni biztosan kevesebbet fogok más blogokat, ne haragudjatok!
Kedvesek! Elköszönök tőletek.
Egyre inkább nehezemre esik ápolni a magamban megtalált kis fényt. Nem fogok írni, és nem fogok más blogokat olvasni sem. Nem nekem való az online világ.
Nem tudom, mennyi ideig fog tartani ez az állapot. Talán egy pár hét vagy hónap múlva visszajövök. Mindenesetre köszönöm mindenkinek, hogy velem voltatok!
A kéményseprő végül meglehetősen kedves volt (annyi rémtörténetet hallottam már a kéményseprőkről), és kiderült az is, hogy nem a kéménnyel van baj, hanem csak rosszul használtuk a cserépkályhát. Mindent elmondott, megmutatott, kitakarította a kéménylukat, szerintem összesen ha fél órát volt itt (és nem kért pénzt se). Ráadásul velem is kedves volt, nem Fiúnak magyarázott mindent, mintha én a világon se lennék, ami bizonyos mesteremberekkel, munkásokkal (és szomszédokkal) azért gyakran megesik.
Úgyhogy most lekerült egy indokolatlan szorongás a vállamról (miszerint kigyullad a kémény, leég a ház, és az összes könyvem a tűz martalékává lesz).
Ezen kívül az is történt, hogy Gépészmérnök rendelt 60 bála kőzetgyapotot, amit felpakoltunk a padlásra, ahol elég esetlegesen van szigetelés, most a fiúk mindjárt szétterítik, és bízunk benne, hogy ez jelentősen javítani fog a ház hőtartásán (ami egyébként körülbelül a nulla felé közelít).
Ma otthagytunk egy vagyont a piacon meg a boltban, de azzal vigasztalom magam, hogy a fahéjas mandulának hogy fog mindenki örülni, meg hogy milyen finom rugelachot fogok sütni szombaton a vajjal. A vaj- és tojásdrágulásban azt hiszem az fáj a leginkább, hogy a sütés drága hobbi lett, pedig milyen boldoggá lehet vele tenni a körülöttem levőket. Persze menetrend szerint megfordult megint a fejemben, hogy pékséget/cukrászműhelyt nyitok, de ez még egy darabig távoli álom marad, mert egyikhez sincs végzettségem, és konyhát sem tudnék most hol meg miből bérelni.
De nem könnyű. Ma fel kell hívnom a kéményseprőt - mert ugye, amikor mondtam, hogy ki kéne seperni a kéményt, akkor lehurrogtak, de aztán elromlott a kazán, és most hellyel-közzel megint megy, de látszik, hogy többet fogunk fával fűteni, mint amennyit terveztük, úgyhogy hirtelen mégis fontos lett a kéménysöprés. Csak hát tartok tőle, hogy ilyenkor már a kéményseprő azt fogja mondani, hogy lóf.sz, és nem jön ki.* Ehh.
Egyetlen filmet sem néztem meg az online Verzión, ami kicsit elszomorít, de csak egy kicsit, mert most egy sem volt, ami olyan igazán megfogott volna. Voltam viszont megint Budapesten, lelkiztünk egy hó hosszút a középső húgommal csütörtök este, aztán még hajnali kettőig borozgattunk Kertésszel, aztán 8-ra kellett vérvételre mennem - és hát, te jó ég, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen rosszul, pedig nyáron is csináltunk ilyet (mondjuk akkor nem vérvételre mentem, csak a kertbe dolgozni). Annyira rosszul voltam, meg annyira trutyi volt az idő, hogy utána sűrű elnézések közepette, mégse mentem Kertésszel fóliasátrat takarítani (szerencsére neki se volt kedve hozzá, úgyhogy csak egy kicsit éreztem megbízhatatlan barátnak magam). Utána átközlekedtem az unokaöcsémhez Fehérvár mellé a szőlőhegyre, ott egy jót aludtam, és a hétvégén túráztunk egyet a Bakonyban. A Kéktúra Zirctől Németbányáig tartó szakaszát teljesítettük (plusz a Németbánya-Farkasgyepű távot, mert vasárnap egy busz sem megy Németbányáról sehova). Jó volt, egy csomót beszélgettem az unokatesóimmal, a nagynénémmel meg a férjével, szombat este rántott sajtot vacsoráztunk egy kedves bakonybéli vendéglőben, és még egy pár kör Mindot is nyomtunk, mielőtt mindenki elaludt.
Most próbálom utolérni magam a házimunkával (meg blogot írok, haha), Fiú elmosogatott, de valahogy mosásból túl sok gyűlt fel. Itt a hideg is, meg kéne valahogy próbálni téliesíteni a kertet, meg diót kell még törni, csicsókát mosni (megszabadultunk 10 kg csicsókától! már csak tízszer ennyi van hátra...), porszívózni, mittudomén... és hétvégén megint Budapest. A legnagyobb húgom jövő héten Németországba költözik, és egyfelől nagyon örülök neki és büszke vagyok rá, hogy felvették erre a képzésre, másfelől viszont összeszorul a szívem, mert az öt tesómból ő a harmadik, aki külföldre költözik...
*update: nem mondta azt
Jól elhatároztuk, hogy jelentősen visszafogjuk a gázfogyasztást, lett villanytűzhely, villanybojler, a fűtésre meg majd ki-ki ráfűt kályhával vagy elektromos fűtőpanellal, és amúgy is kevesebb helységet fogunk fűteni.
A gázkazán meg azt gondolta, hogy tovább segít a rezsicsökkentésben, és két héttel ezelőtt felmondta a szolgálatot.
Ettől mondjuk nem tudom, hogy összességében kisebb lesz-e a rezsi, vagy így a villanyszámlánk lesz vállalhatatlanul nagy, de mindenesetre érdekes fűtésszezonnak nézünk elébe.
Most egy kicsit fellélegezhetek - ha minden igaz, egy darabig végre fogok rendes fizetést kapni az egyesülettől. Igaz, a betegségemmel kapcsolatos faramuci helyzetet még meg kell oldani, de már eldöntöttem mit fogok csinálni, úgyhogy ezen a téren is jelentősen csökkent a szorongásom (el persze azért nem tűnt, de hát ne legyünk telhetetlenek).
Úgyhogy most megint a horgolásról fogok írni, mert engem is napok óta foglalkoztat a nagy kérdés, ami miatt a nemzetközi horgoló közösség lázban ég.
Hosszas várakozás után megjelentették a Scheepjes (holland fonalgyártó cég) idei közös horgolását (angolul Crochet-A-Long, röviden CAL). Vagyis egyelőre csak a mintát és a kifejezetten erre a célra összeállított fonalszetteket, maga a horgolás csak januárban kezdődik. Két szettet állítottak össze hozzá, az egyik extra méregdrága, a másik csak simán méregdrága (jó, igazából a második a végtermék méretéhez képest nem annyira drága, de azért nem olcsó, na). A projekt a Colour Lab fedőnévre hallgat. Nyilván lehet saját fonalakkal és színekkel is csatlakozni a CAL-hoz, de egyrészt nincs ennyi fonalam, úgyhogy mindenképp venni kéne, másrészt nincs annyira kedvem átszínezgetni az a rengeteg formát, ebben nem vagyok túl jó. Na de, mielőtt folytatom, megmutatom, miről van szó:
Ez az első kép a másik pakkhoz, a Scrumptious nevűhöz, ami "csak" kb. 60.000 forint, viszont ez a színösszeállítás egyáltalán nem tetszik. Viszont van egy másik kép is egy máshogy összeállított Scrumptious pakkal:
Ez pedig megint tetszik... viszont nekem teljesen úgy tűnik, hogy a két képen nem ugyanazokból a fonalakból készült cucc van, a második sokkal élénkebb összhatású. Gondolom különböző szűrők vannak a két képen, vagy nem tudom, de honnan kéne tudnom, hogy melyik áll közelebb a valósághoz?!
A minta egyébként tetszik, és ha milliomos lennék, valószínűleg megvenném az első pakkot, de így most ezen filozofálgattam egész héten ráérős perceimben. Ellene szól a projektnek, hogy még az olcsóbb csomag is elég drága; hogy van másik hatszázhuszonöt cucc, amit meg akarok horgolni - és vannak köztük, amik egyértelműen jobban tetszenek, mint ez; hogy nem igazán tudom eldönteni, melyikek az igazi színek. Mellette szól viszont, hogy szeretnék részt venni egy CAL-on, mert jó bulinak tűnik; hogy a második pakk végeredménye egy 198x176 cm-s, ami elég nagy és egyszerűen szeretnék egy ekkora takarót; és hogy ha ehhez nézzük, akkor a 60.000 forintos ár nem is olyan magas.
Alternatívaként azt találtam ki, hogy megcsinálok egy másik, régebbi CAL-t ugyanazzal az időbeosztással. Az kevésbé jó buli, de kíváncsi vagyok, hogy meg tudok-e csinálni 3 hónap alatt egy takarót, ha van rendes időbeosztás. Nagyon tetszik például a Cypress Textiles Gloria Blanket közös horgolása:
Ez anyagárban kb. 30-35.000 forintra jönne ki, úgyhogy jóval olcsóbb lenne, mint a Colour Lab, viszont cserébe jóval kisebb is (127x145 cm) - ez igazából annyira kicsi, hogy még ágytakarónak se nagyon lehet használni. Viszont ez a színösszeállítás meg a minta nagyon tetszik.
Egy másik takaró, amit nagggyon szeretnék megcsinálni a Time Traveller's Blanket mondtam már, hogy rá vagyok kattanva a Cypress Textiles mintáira?, ami nem közös horgolás, hanem a Scheepjes magazin legutóbbi számában jelent meg:
Megy most egy másik CAL is, ami nagyon tetszik, a Hooked on Sunshine Espiritu del Sol fedőnévre hallgató projektje:
De ezt is inkább a hosszútávú listámra írtam fel, mert most nem négyzet alakú takarót szeretnék csinálni, ráadásul ez is rettenetesen drága (ez a színösszeállítás 90.000 forint, és csak 115x115 cm a végeredmény). Ezt mondjuk valószínűleg ki lehet küszöbölni részben azzal, ha másik gyártótól válogatok hasonló színű fonalakat, amiket itthon is lehet kapni, és nem Dél-Afrikából kell megrendelni... de szerintem nem ez lesz az első CAL-om, már csak azért sem, mert elég pepecselős minta, én meg most valami kisebb kihívást jelentő dolgot szeretnék. :D
És végezetül van még egy minta, amit szeretnék egyszer majd megcsinálni, de ez se nem közös horgolás, se nem takaró, hanem a For Them pulcsi a kedvenc Lilla Bjrön tervezőmtől:
Erős kísértést érzek, hogy felsorakoztassak még vagy tizenöt projektet, amit kinéztem magamnak, de tartok tőle, hogy ez rajtam kívül senkinek nem lenne érdekes, úgyhogy itt leállítom magam. De majd informállak titeket a döntésemről. :D
1. Felmerészkedtem a padlásunkra. (Közepesen súlyos létrafóbiával küzdök, és bár három és fél éve lent lakunk a faluban, eddig ezt sosem mertem megtenni. Most muszáj volt, mert fent kellett dolgozni.)
2. Elmentem bőrgyógyászhoz. Ez egy hosszú sztori, régóta húzódik, és újra meg újrakezdődik. Lespóroltam 2 kört (a háziorvost, ahova szimplán nem volt kedvem elmenni, és a SOTE Bőrklinika általános ambulanciáját, ahova nem sikerült időpontot szereznem), és elmentem egy immunológus-allergológus bőrgyógyászhoz magánrendelésre. G*ci drága volt, de legalább már van neve a bajomnak (és tádáá, helyesen diagnosztizáltam magam Dr. Google segítségével, a másik három bőrgyógyász, akiknél évekkel ezelőtt jártam, bekaphatja). Elég béna helyzetbe kerültem, elég dühös is vagyok, de remélem, hogy egy telefonnal meg lehet oldani a dolgot. F*szom az egészségügybe. F*szom az autoimmun betegségekbe.
3. Edzőtáborba küldtem a kovászomat. A téli kenyereim kritikán aluliak, amit eddig a hőmérsékletre fogtam, de végül meggyőztek, hogy inkább gyenge a kovászom. Mostantól rendesen gondozom, heti kétszer sütök (bár azt nem tudom, ki fog annyi kenyeret meg péksütit megenni, de majd megoldjuk).
4. Rendelek alapanyagokat a szappankészítéshez. Jó, ezt még nem csináltam meg, de meg fogom. Ez amúgy minden évben egy hosszas folyamat. "El fog fogyni a szappan, kéne újat csinálni." "Jó, majd rendelek hozzá cuccokat." - nyár közepén, ősze elején hangzik el általában egy ehhez hasonló párbeszéd. Na, hát most épp a hajmosó szappanom és a rendes szappan is fogyóban van, úgyhogy muszáj beiktatni egy szappankészítős délutánt.
A covid előtt pontosan tudta a YouTube, mire gondolok, amikor ezt írom be a keresőbe. Azóta kicsit pontosabbnak kell lennem. Az egyik kedvenc dolgozós zeném (csak sajnos nagyon rövid):
Volt egy elég intenzív hetem, amin nagyjából a következők történtek:
- háromnapos nemzetközi egyesületi rendezvény, aminek 2 napján vettem részt segítőként
- sütizés a Zabrakadabrában Molytárssal
- tizenöt fős pizzaparti itthon
- ötnapos országjáró körút két lánnyal, akik Európa szerencsésebbik feléről érkeztek látogatóba, és én szerveztem nekik a szállást meg az interjúalanyokat meg mindent.
Utóbbi egyébként több szempontból is elég jó volt, pl. sikerült kicsit kiszakadnom innen, nem csak fizikailag, hanem agyban is. De a végére azért eléggé elfáradtam, tegnap majdnem 11-ig aludtam (és akkor is csak azért keltem fel, mert már nagyon éhes voltam. De azóta tiszta chill üzemmódban vagyok: tegnap délután horgoltam, és közben megnéztem a Lucát meg a Turning Redet (aztán lefeküdtem aludni, mert annyira fájt a fejem, hogy már beszélni se bírtam). Így ma reggel korán és viszonylag frissen ébredtem, főztem egy jó, meleg vöröslencselevest, takarítottam, mostam, ebédre rántott sajtot csináltam narancssárga batátapürével, egyébként meg nagyrészt olvastam.
Az is van, hogy megint rendetlenkedik a kazán - vagyis hát igazából most már nem indul be egyáltalán. Villamosmérnök ma beüzemelt egy villanybojlert, ami elvileg az éjszakai áramra kötve fog menni (kíváncsi vagyok, mennyire fog működni ez a terv), úgyhogy melegvizünk már van, Fiú pénteken meg tegnap befűtött a kályhába is, Lakótársnak meg van egy elektromos fűtőteste. Én egyelőre még elvagyok fűtés nélkül, viszont azzal nem számoltam, hogy a mosás így sosem fog megszáradni - most pl. még arra várok, hogy a lepedőm használhatóra száradjon a kályhán, a ruhákat meg be se raktam végül a mosógépbe, majd holnap.
Valószínűleg indítványozni fogom, hogy heti egyszer fűtsünk be rendesen (lol), hogy meg tudjon száradni a mosás.
Szeretem nagyon ezt a novemberi esős-ködös-borongós időt, a rövid napokat meg a hosszú éjszakákat. Lesz azért jövő héten is dolgom, most van munka a háznál is, el akarom duggatni a fokhagymát, meg végre lemulcsolni a kigyomlált ágyásokat, és végre rászántam magam, hogy elmegyek bőrgyógyászhoz is. De azért remélem kitart ez a chill hangulat, mert nagyon élvezem. :D
Hogy csökkentsem a bennem levő feketeséget, elkezdtem kihúzni a listáról néhány szorongást keltő és/vagy régóta halogatott feladatot:
- lenyírtam a füvet a műhelyben és itthon az ágyások körül is;
- kitisztítottam az ágyásokat, kihúzkodtam a halott paprika-, paradicsom- és padlizsántöveket, illetve gyomláltam egy kicsit a többi részen;
- beszedtem a zöld paradicsomot, tomatillót, paprikát;
- csináltam zöldpaprika-krémet a be nem érett paprikákból (amik véletlenül elég csípősek lettek, ezért nem eszem meg őket csak úgy);
- elmentünk az állatorvoshoz varratszedése;
- telefonáltam kettőt;
- belefogtam egy nagyon nemszeretem feladatba az egyesületnél;
- befejeztem egy könyvet, ami nagyon megülte a lelkemet.
A következő 7 napom elég hektikus lesz, próbálom úgy felfogni, hogy egy csomó izgalmas dolgot csinálok és kedves, érdekes emberekkel találkozom (és mellesleg pénzt is keresek), de azért ez most elég nagy kihívás.
Most megint végtelen magány van bennem. De annyira végtelen, hogy még írni sem tudok róla fuldoklás nélkül.
Van, hogy jobb lesz, pár órára, fél napra, aztán megint azt veszem észre, hogy ledermedtem, hogy rá kell szólnom magamra, hogy, lélegezzek, hogy mozduljak, hogy csináljak valamit, különben megint lecsúszok a gödör aljára.
minden.egyes.alkalommal. amikor azt hiszem, hogy nem lesz többé ilyen, hogy elengedtem a démonaimat, hogy már kiegyensúlyozott vagyok és van helyem a világban.
és aztán visszatér ez a dermedtség, a szorongás, ami ökölbe szorítja a gyomromat, gombócként lerakódik a torkomba, letompítja a szavaimat, negatív gondolatok spiráljába lök, újra és újra.
elárulva érzem magam
akartam írni azokról a dolgokról, amik felemelnek, amik megfognak, ha zuhanok, a jógáról, a kertről, a horgolásról. de most nem megy még ez sem megy
annyira szeretném, ha egyszer vége lenne ennek, és nem jönne vissza
Fiú 3 évvel ezelőtt morcosan, amikor az első falusi tél előtt álltunk: "Jó, akkor én bebújok a takaró alá, és csak tavasszal jövök elő!"
(miután én nyertem, és csak 19 fokra fűtöttük a házat)
Fiú ma, amikor még délelőtt 10-kor is csak 15 fok volt bent: "Hm, akkor ezért fázom... majd este lehet befűtök."
Sajnos ma hajnalban fagyott, én meg elfelejtettem beszedni a zöld paradicsomokat. Nehezemre esik elbúcsúzni a kertszezontól, pedig lassan ezen is át kell esni. Gyakorolni kell az elengedést amúgy is. Meg ilyenek.
Azérz remélem még lesz egy pár ilyen szép őszi nap.
miért mondják sokszor egy vállalkozásra, hogy valakinek a "gyereke".
Több időt töltöttem az üzleti terv írásával, mint bármilyen saját dologgal az elmúlt x évben (x-et most hirtelen nem is tudom meghatározni, de leginkább az egész életemre vonatkozik, azt hiszem). Rengeteg potenciált látok benne, és már külsősöktől is nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam. Persze látom a rengeteg buktatót is. :D
Nagyon szeretném, ha nem versenyeznem kéne azzal a másik két* szereplővel, akik ezen a téren aktívak a magyar piacon. De hát én még csak kis zöldfülű vagyok, hozzájuk képest semennyi tapasztalattal nem rendelkezem ezen a téren. Nagyon félek, hogy rossz szemmel fogják nézni, ha elkezdek "ugrálni". De azért ma összeszedtem a bátorságomat, és írtam nekik, hogy miket tervezek, és hogy szeretnének-e együttműködni velem. Nem mondom, hogy nincs gyomorgörcsöm azon gondolkodva, hogy mit fognak válaszolni, de abba a gondolatba kapaszkodom, hogy legalább tudni fogom a véleményüket, akármi is legyen az.
Szóval, tényleg kezdem úgy érezni, mintha a gyerekem lenne ez az egész. Pedig igazából csak egy gondolatkísérletnek indult. De most, hogy már huszadjára olvasom és számolom át, javítgatom, kiegészítem, elkezdtem egészen kötődni hozzá.
Jaj, bárcsak ne szoronganék ennyire mindenen...
*lol, igen, ez itthon nem egy nagy torta egyelőre :D
Sok minden történt.
Már harmadik hete reggelente 30-40 perc jógával és 7 perc légzésmeditációval indítom a napot (jó, nem minden napot, de mondjuk a hétből ötöt), aztán elolvasok 1(-2-3) novellát, reggelizek, felöltözöm, mosogatok, haladok egy nem túl kreatív, de amúgy szeretnivaló feladattal, aztán a többi már változó. Szeretem, hogy végre ősz van, és nem kell hajnalban kelni, hogy jobban tervezhetőek a napok, és hogy sikerült ilyen jó kis rutint kialakítanom.
Ez volt a hat éves évfordulós hetünk* Fiúval, úgyhogy voltunk kétszer sütizni, egyszer ebédelni, és tegnap még kirándultunk is egyet délután. Sajnos úgy alakult, hogy a kutyánkat is megműtötték ezen a héten - nem volt komoly beavatkozás, de pont emiatt kicsit nehéz is volt, mert nem készültünk fel rá lelkileg, csak vizsgálatra vittük a kutyát. Volt egy púp a fején, és mivel nem viszketett vagy fájt neki, mindketten nagyon azt akartuk hinni, hogy akkor biztos semmiség az egész. De jó, hogy kivágta a doki, csak most gallérral kell élnie a kutyának két hétig, nekünk meg elvileg kenegetni kéne a sebét betadinnal meg hámlasztó krémmel - hát, az első két nap próbálkoztunk, de teljesen esélytelen a dolog. Úgyhogy most nem engedjük ki, és bízunk benne, hogy így nem fertőződik el a seb. Aztán ha mégis, akkor megyünk vissza a dokihoz, és kitalálunk valamit.
(Ma reggel találtunk egy újabb dudort a nyakán, szóval úgy tűnik, hogy jövő héten lesz mindenképp még egy körünk az állatorvoshoz...)
Szeretem ezt a szép őszt (bár eshetne megint egy kicsit az eső, errefelé elfogytak a gombák :D), a napsütést, a húsz fokot, a színesedő faleveleket. Csak néha tör rám a fomo, hogy egész nap kint kéne barangolni, és kiélvezni a szép napokat. Voltam megint Linánál kalarizni, szüreteltem retket, leveles kelt, paradicsomot és salátát a kertből, kiültem nézni a felhőket ebédszünetben, gyakoroltam a kontaktlabdával, sütöttem kenyeret, válogattam diót. Jó érzés a saját batátánkból ebédelni.
Ugyanakkor azt veszem észre, hogy ha valami nehézség bukkan elő, gyakran visszatérek régi rossz beidegződésekhez, gondolati sémákhoz. Gyakrabban, mint máskor. Most biztos azért is jobban észreveszem, mert többek közt egy témába vágó könyvet olvasok. Olyan jó lenne elegánsan tudomásul venni, és elismerni, hogy ez most nehezen megy. De közben meg bosszant, hogy egyszer már túlléptem ezeken a sémákon. Olyan ez, mint a testedzés - nem tunyulhatok el, mert akkor megint az "alapbeállítás" felé fogok tendálni, ami nem (mindig) jó. Visszatért a halogatós énem is, aki a nemszeretem vagy valamiért szorongást keltő feladatokat hetekig (ha nem hónapokig) halogatja. Ennek sem örülök. Úgyhogy próbálok kevésbé elúszni fejben, és nem azon gondolkodni, hogy mi mindent kell még megcsinálni és hogy lesz rá időm, hanem egyszerűen csak jelen lenni, és azt csinálni, amit éppen kell. Legyen ez kenyérsütés, állatorvoshoz menés, e-mailek írása vagy épp almaszedés. De néha nagyon nehéz.
Ami viszont jó, hogy most több helyről is megkaptam a fizetésem, úgyhogy a pénzügyek miatti szorongásom határozottan enyhült. I'll just try to keep up the good work.
*online jöttünk össze, és utólag nem sikerült pontos dátumot meghatároznunk, úgyhogy egy egész hetet kineveztünk ünneplésre
Ezeket a sorokat hat évvel ezelőtt írtam, amikor egy három hetes szünet után hosszabb tartózkodási időre mentem berendezkedni Szlovéniába:
"[...] Most is kellett egy kis idő, hogy legalább nagyjából alkalmazkodjak a tempóhoz. Igaz, most nem úgy menekültem ide, hogy éppencsak végeztem a vizsgaidőszakkal, szakítottam, abbahagytam a munkát az egyesületnél, költöztem, öt év felgyűrődött mocskát hordozva magamban. Mégis kellett egy hét, hogy összeszedjem magam, és ne tologassam a sürgős elintézni valókat magam előtt.
Sérült vagyok én is, mint a legtöbben. Vannak csúnya sebeim és hegeim, de leginkább azok kínoznak, amik a felszín alatt görcsbe rántják a kedvemet, a szorongások, félelmek, az elfojtott könnyek, a görcsök, amik egyre feszesebbre húzódnak a hónapok múlásával. A nyári itt-tartózkodásom alatt kisimult a felszín. Ezért is kellett visszajönnöm. De ezek a görcsök, amik évek óta mereven feszülnek bennem, ezeknek nem volt elég a két hónap. Gyógyulnom kell, magányra és csendre van szükségem, és itt mindent megkaphatok.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy jó lesz-e itt nekem. Eljöttem Szlovénia s*ggébe (a csillagszemű lány szavaival élve), 10 hónapra. Előre tudtam, hogy ez semmi nem lesz az otthoni életemhez képest, amikor napi átlag 12-16 óra elfoglaltságom volt. Féltem, hogy unatkozni fogok. Itt, K-ban nem történik sok minden, Ljubljana pedig majdnem két óra buszútra (vagy kb. egy óra autóútra) van, ráadásul piszokdrága a buszjegy. Pesten könnyű dolgokat csinálni. Van egy csomó program, csak el kell menni rájuk. Mindent az ember feneke alá tolnak: járj egyetemre, tudsz segíteni itt egy kicsit, ott egy kicsit, baráti sörözés, csocsózás, programok, munka… minden ott van, csak el kell menni, fel kell hívni, ki kell lépni a lakásból.
Itt csak az van, amit mi csinálunk magunknak. Ki kell találni, meg kell szervezni, meg kell csinálni. Ha nem akarok semmit, akkor nem lesz semmi. Persze, vannak feladatok amiket el kell végeznem, de ez az egész arról szól nekem, hogy itt igazán megtanulhatok kezdeményezni, szervezni, az alapoktól építkezni. A saját tempómban.
[...]
Otthon már sokszor nagyon fárasztó volt, hogy folyamatosan magyarázni kell az életemet: miért hagytam ott Szegedet, miért Gödöllő, miért Pest, miért albérlet, miért természetvédelem, mit akarok, miért EVS, miért önkénteskedem, mit miért olvasok, miért nem megyek haza, mit csinálok… itt nem kell annyi mindent magyarázni. Persze, vannak kiszámítható kérdések (miért önkénteskedem, miért Szlovénia, miért K), de egyrészt nem találkozom túl sok emberrel, másrészt ezek sokkal kisebb szeletét kérdőjelezik meg az életemnek. Itt azt csinálok, amit akarok. Erre nyáron jöttem rá, amikor a csillagszemű lánnyal úsztunk egy fél szigetkört, és nagyon elfáradtunk. Azon vitatkoztunk, hogy visszaússzunk-e, vagy gyalog menjünk át a szigeten, és a csillagszemű lány mondta, hogy ‘végül is külföldiek vagyunk, átsétálhatunk bikiniben a szigeten’. Aztán végül visszaúsztunk, de ez a lényeg: itt nem ismernek, külföldi vagyok, önkéntes vagyok, csodabogár vagyok. Erre rá lehet fogni mindent. Azt csinálok, amit akarok. Ha megkérdezik, hogy miért K, akkor elég, ha azt mondom, hogy a csend miatt, meg mert gyógyulni szeretnék. És akkor nem kérdeznek mást.
[...]
De szükségem van időre. És most volt szükségem erre az időre. Halogathattam volna, hogy majd az egyetem után, majd ha szakmai gyakra megyek, majd, majd, majd. Úgyis folyamatosan azt kell bizonygatnom, hogy kemény vagyok, és meg tudom csinálni. És tényleg kemény vagyok, valószínűleg meg tudtam volna csinálni a szakmai gyakot, a diplomát, az államvizsgát, segíthettem volna az egyesületi EVS fejlesztésében, stb. És valószínűleg élveztem is volna. De ki tudja, hogy utána lett-e volna elég lelkierőm azt mondani, hogy elég, most szünet kell? Vagy tologattam volna még 3-4-5 évig az EVSt? Vagy még 20 évig a kikapcsolást? Ki tudja mennyire lettem volna sérült a végén, mennyire zárkóztam volna be, mennyire fagyott volna arcomra a mosoly, mennyire hittem volna még benne, hogy tényleg ezt kell csinálnom? Sose fogom megtudni. Lehet, hogy ment volna. De örülök, hogy eljöttem, mert szükségem van most egy kis időre, amikor többet tudok gyógyulni, mint amennyi új sérülést szerzek."
Akkor még azt hittem, hogy tíz hónapra megyek, végül csak nyolc lett belőle. És persze nem sikerült megoldani az összes problémámat (pláne azokat nem, amiket pánikszerűen itthon hagytam). De amellett, hogy második otthonra leltem és egy csomó mindent csináltam, hatalmas önismereti trip volt az egész szlovén tartózkodásom (összesen kb. 11 hónap), ami segített megtalálni a helyemet a világban. Büszke vagyok az akkori önmagamra, hogy meghozta ezt a döntést, és hogy az elkövetkező hónapokban mert mélyre ásni és kockázatokat vállalni. Megérte.
Most is egy elég nagy döntés előtt állok - de ez a döntés ugyanannyira érinti a külső világomat, mint a belsőt. És most is jó lenne egy kis idő, amíg el tudok vonulni és átgondolni. Nem hónapok, nem is hetek, de egy pár nap, amikor tényleg egyedül vagyok, és nem kell másra figyelnem. Tavaly kb. ilyenkor utaztam Észtországba, ahol rengeteg időm volt magammal beszélgetni az ott töltött 17 nap alatt. Erre az évre csak az a 3+2 nap Szlovénia jutott, többre nincs most pénzem sem, időm sem. Hiányzik ez a lassan már rituálévá váló hosszabb őszi-téli elvonulás, ahol le tudok ereszteni. Annyival egyszerűbb most sodródni a mindennapi eseményekkel, menni a történések után, mint megvetni a sarkamat, és azt mondani, hogy "én ezt akarom, úgyhogy ezt fogom csinálni". Pedig ez nem én vagyok. Nem csak ez vagyok én. Csak venni kéne egy nagy levegőt, és azt mondani, hogy "megpróbálom, és nem baj, ha belebukok".
De ehhez el kéne köteleződni.
Én meg ötletek iránt ugyanolyan nehezen köteleződöm el komolyan, mint emberek iránt.
Na, hát ez nem lesz egy hosszú lista, mert alig olvastam nyáron valamit.
(Tudom, már mindjárt október van, most jutottam el idáig.)
Zalka Csenge Virág: A százegy ajtajú palota
Szerintem erről a kötetről írtam már korábban (de Csenge munkásságáról egészen biztosan). "Újraálmodott" mesék vannak benne, azaz olyan történetek, amiken Csenge annyira sokat változtatott, hogy már saját meséinek számítja őket. Csodálatos, léleknyugtató olvasmány volt, minden napra egy mese-rendszerben, szerettem olvasni (és nem is raktam nagyon messzire). Az én kedvencem a Gréta és a királynő lett (egy Grimm-mese átirat), Lakótársé pedig a Tutuló Ursula, ami pedig egy német legendából keletkezett.
Ebbe kicsit felemás érzésekkel vágtam bele, tudom, hogy Harris nagy rajongótáborral rendelkezik, de nekem elég ellentmondásos élményeim voltak eddig vele kapcsolatban. De aztán nagyon beszippantott a hangulata, jól esett az egyszerűsége, meg a sok kertészkedés benne. Kicsit sajnáltam is, hogy vége lett, űrt hagyott maga után.
A gyereklelkű énem nagyon szereti Gimesi Dóra meséit, és ezzel a történettel sem volt ez másképp. Ezt a könyvet Molytárstól kaptam szülinapomra, de csak később olvastam el. Vékonyka kötet egy kislányról, aki szörnyen elveszettnek érzi magát a túl hangos világban. A szülei egy akváriumban dolgoznak, ahol csend van, és Emma remekül szót ért a víz lakóival. Ha gyerekként olvasom, biztos az egyik kedvenc könyvem lett volna.
Lois Lowry: Az emlékek őre sorozat
(Újraolvastam mind a négy kötetet, de lusta vagyok összevágni a borítókat, úgyhogy a kedvencemet raktam be.)
Eddig szerintem egyszer olvastam csak sorban a négy kötetet rövid idő alatt, amikor megjelent a negyedik rész, márpedig az jó régen volt. Általában az első vagy a második részt szoktam csak elolvasni, az elsőt részben azért, mert szeretem, részben pedig nosztalgiából, a második pedig az egyik kedvenc könyvem amúgy is. Na mindegy, szóval azért ez egy kemény sorozat. Én Jonasszal nőttem fel, de nyilván gyerekkoromban még mást értettem a könyvből, mint most - a harmadik és különösen a negyedik rész pedig már nem is annyira gyerekkönyv, bár szerintem elég érett kiskamaszoknak már simán a kezébe lehet adni. Örülök, hogy itt van a polcomon ez a sorozat.
És... ennyi. Olvastam persze más könyveket is, de nem túl sokat, és ezek azok, amikre szívesen emlékszem vissza, amiket szívesen ajánlok másoknak is. :))
A hétvégém másik fénypontjáról is szeretnék megemlékezni, ami pedig nem más volt, mint hogy végre kipróbáltam azt az online kalari órát, amit még régebben találtam meg, de eddig csak halogattam.
Kicsit úgy érzem magam, mint az első terepfutásom után. A felhők felett.
A kalaripayattu egy Dél-Indiából (egészen pontosan Keralából) származó harcművészet, amit sokan az első harcművészetnek tartanak (de gondolom a többi harcművészet követői közt sokan pedig azokat tartják a legrégebbinek, nekem pedig fogalmam sincs, kinek van igaza). A kalari ma már inkább művészet, mint harc, de micsoda művészet! Ha nem lenne foglalt ez a név, azt mondanám rá, hogy bodyart.
Én először 2017 nyarán találkoztam a kalarival, akkoriban még Budapesten laktunk, és az InSpirálban volt egy bemutató óra, amire Fiúval mindketten elmentünk. Nem emlékszem már, hogy egyből beleszerettem-e, vagy úgy voltam vele, hogy "ez jó lesz, adjunk neki egy esélyt", de az tuti, hogy nagyon hamar szerelmes lettem ebbe a mozgásformába. Szeretem benne, hogy nagyon ott kell lenni agyban, hogy legalább megközelítőleg valami hasonlóságot mutassanak a mozdulataim a tanár mozdulataihoz; hogy egyszerre kell erősnek, gyorsnak és hajlékonynak lenni. Korábban is sportoltam - 6 évig tollaslabdáztam (rendesen teremben, nem csak a strandon), floorballoztam, néptáncoltam, az egyetemen röpiztem, korcsolyáztam és a teniszt is kipróbáltam -, de a mozgáskoordinációm és a testtudatom, hogyismondjam, nem volt túl jó. Nem tudom, mi az átlag, de nekem mindig az volt az érzésem, hogy mozgáskoordinációban alatta vagyok (de persze lehet, hogy ez csak azért van, mert az általános iskolás legjobb barátnőm, akivel sülve-főve együtt voltunk, simán átlag feletti mozgáskoordinációval rendelkezett, nem véletlenül lett belőle mozgásfejlesztő és tánctanár).
Itt egy rövid bemutató videó erről a mozgásformáról:
Szóval elkezdtünk edzésre járni, Fiúval együtt (ő erős volt, én pedig hajlékony, úgyhogy mindkettőnknek volt hova fejlődni). Míg le nem költöztünk a faluba, végig jártunk, vagyis kb. másfél évet, heti kétszer. Amikor leköltöztünk, ez volt az egyetlen dolog, ami tényleg és igazán hiányzott innen - még pár hónapig próbáltam gyakorolni néha, de aztán elsodortak a mindenféle teendők, meg hát ehhez azért alapvetően nagy hely kell, bizonyos gyakorlatsorok közben ugrálni és futkosni kell, nem lehet kis szobában megcsinálni őket.
Aztán valamikor év elején megtaláltam a Studio Kalari oldalát, amit egy lengyel nő csinál, és a járvány alatt online edzéseket tartott. Egy ingyenes órája van fent YouTube-on, meg néhány bemutató videó, a többiért fizetni kell (egy zárt Facebook csoportba vannak feltöltve, a kiírás szerint több mint 300 kb. 60 perces edzés, 85 euróért végtelen ideig hozzá lehet férni). Na, ezt az ingyenes órát csináltam meg tegnap (amiben minden jóság mellett az a legjobb, hogy kis térre van optimalizálva, nem kell egy tornaterem az elvégzéséhez):
És hát aaaaah, úristen, mennyire hiányzott ez nekem! Kicsit más stílust tanít, mint amit mi tanultunk Budapesten, de igazából csak apróságokban különbözik, néhány kéztartásban, de a lábmunka ugyanaz, a mozdulatok ugyanazok. Az izomláz ugyanaz. Azt hittem, hogy a futás miatt elég erősek a combjaim, de hát a lóf*szt, izomlázam van rendesen (bár járni legalább a tudok, a legeslegelső edzés után 3 napig alig bírtam járni). Olyan ez kicsit, mint a jóga, van benne egy csomó hasonló elem, csak sokkal gyorsabban történik minden, és lehet rugdosni. A videó alapján való tanulást mondjuk csak nagyon elszántaknak javaslom, vagy azoknak, akiknek valami más harcművészettel volt már kapcsolatuk, mert elég sok mindenre kell odafigyelni, ráadásul a videót nem lehet megkérni, hogy lassabban csináljuk (jó, de, le lehet tekerni a sebességet). Nekem (a mínuszos mozgáskoordinációmmal persze) kezdőként hónapokig tartott, mire az alapvető kéz- és lábmozdulatokat elfogadható szintre begyakoroltam.
Most nagyon lelkes vagyok, szerintem ki fogom fizetni a 85 eurót, mert szeretnék heti 1-2 alkalmat rászánni az edzésre, és bár ez az egy is nagyon tetszik, azért jó lenne, ha lenne miből válogatni (arról nem is beszélve, hogy egy csomó minden nincs bele, pl. állatpózok közül csak a vaddisznó került bele).
Na, szóval ezt a boldogságot meg akartam még osztani a világgal, éljen a grafomániám.
Olyan jó, hogy ma ilyen őszi, esős idő van, és nem érzek akkora késztetést arra, hogy hatékonyan töltsem a napomat. Kicsit takarítok, főzök, meg leszedem a tiszta ruhákat, de amúgy az a terv, hogy horgolok. Most épp azt vettem a fejembe, hogy Helen x Mandala Madness CAL-ját készítem el ebből a fonalból - jutok, ameddig jutok -, a végén pedig ráhorgolom egy karikákra, és szép falra akaszthatós mandala lesz belőle. Ez a fonal nem az én színvilágom, igazából véletlenül vettem meg, de Lina szerintem örülne neki, úgyhogy megvan, mit kap karácsonyra. Vagy eladom sok pénzért, haha.
Na mindegy, igazából azért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, mert a horgolás mellé Fool Ust fogok nézni, ami eddig az egyetlen versengős reality, ami egy résznél hosszabb időre le tudott kötni. Még az előző fiúm mutatta, aki maga is kezdő bűvész volt (csak nem volt elég kitartó ahhoz, hogy komolyabban csinálja). A lényeg az, hogy bűvészek mutatnak be mindenféle trükköket egy híres bűvészpáros, Penn Jillette és Teller előtt, és az nyer, aki olyan trükköt mutat be, amit nem tudnak kitalálni, hogy hajtották végre. Most láttam, hogy októberben jön a kilencedik évad, és ennek örömére elkezdtem újranézni a régieket (az első hármat láttam csak végig). Egyrészt tökre élvezem, hogy nagyon jó a hangulat végig, az aktuálpolitikai tartalma a nullához közelít (azért 1-2 mondat erejéig néha előkerül valami, de az is inkább szórakoztató formában), és előhozza belőlem a gyermeki lelkesedést a varázslat iránt. Még ha nyilvánvalóan nem is varázsolnak, hanem bűvészkednek, ezek olyan profi trükkök, hogy az egyszerű halandó ember számára már-már valóban a mágia határát súrolják. Régebben a kártyatrükköket szerettem a legjobban, de azóta változott az ízlésem, vagy nem tudom, de most már a pszichológiai meg gondolatolvasós trükköket is ugyanannyira élvezem.
Beszúrok néhány kedvencet, hogy lássátok, miről van szó:
(Ilyenkor mindig kedvet kapok, hogy én is megtanuljak pár trükköt, de sajnos az ex-fiúmhoz hasonlóan én se vagyok elég kitartó ehhez a műfajhoz. :D)
Tegnap megjött az első teljes árú gázszámla, és hát nyilván fáj, hogy most fejenként annyi, mint amennyi előtte összesen volt. Átalányban fizetjük a gázt, szóval elvileg nem kéne feljebb mennie a következő leolvasásig az összegnek, de hát mit lehet biztosra venni mostanában. Az alapvető probléma az, hogy egy nagyon rosszul (kb. semennyire nem) szigetelt, nagy alapterületű házban lakunk, aminek kb. a kétharmadát használjuk. Nem fűtöttük tavaly sem az összes helységet, de többet, mint előző télen (Mérnökék ide jártak fürödni kb. tél közepéig, úgyhogy az előszobát is befűtöttük). Ráadásul nem is fűtöttünk nagyon - csak 19 fokra, ami szerintem felöltözve bőven elég a nappali létezéshez. A konyhában nem fűtöttünk teljes gőzzel. Fiú néha begyújtott a kályhába, olyankor kikapcsoltuk a környező radiátorokat. Éjszaka meg csak 17 fokra tekertük a termosztátot. Én a saját szobámban kb. januárig be se kapcsoltam a fűtést, onnantól kezdve pedig kb. hetente egyszer (maximum kétszer) fél napra, úgyhogy ott olyan 12-14 fok közt volt általában a hőmérséklet (hidegben szeretek aludni, na).
Fiú - aki hármunk közül a legfázósabb, legkevésbé aggódik a pénzen és legjobban ragaszkodik a kényelmes élethez - a tegnapi számla után felvetette, hogy idén jobb lenne csak 17 fokra fűteni nap közben is, éjszaka meg 15-re. Ez már nekem sem a kényelmes kategória, de hogy Fiú mit fog csinálni, azt el se tudom képzelni. Érdekes telünk lesz mindenesetre.
Jövőre meg remélhetőleg már a saját házunkban fogunk telelni (haha, minden évben ezt mondjuk), az legalább valamennyire szigetelve lesz már beköltözéskor is.
Szerintem kicsit beteg is vagyok. Utálom az online meetingeket. Folyamatosan fogy a pénzem. Fiú is hisztis, ráadásul elfüstölte a botmixerünket pedig mondtam neki, hogy nem fogja bírni. Kövérnek érzem magam megint. F.szom az egész világba.
A mai nap hátralevő részében rajzfilmeket nézek és horgolok.
Morzsás karfiol. Azon kevés kaják egyike, amiket tovább hoztam anyámtól (aki nem egy nagy szakács). Kicsit mindig hazarepít, vissza a gyerekkoromba. Nyilván ilyenkor arra emlékszem, hogy a tesóimmal mind egy asztalnál ülünk, nem a rossz dolgokra.
Éljen a karfiolszezon!
Nektek mi a comfort foodotok?
(nem tudom, hogy mondják ezt magyarul, nem tudom, mondják-e egyáltalán magyarul valahogy)
Plusz két hét lett, maradhat?
Megszaladt egy kicsit a nyár, már állítanám le a pörgést, de megint megugrott a to do listám, nem megy. A kedvenc kardigánomat kint felejtettem a kertben, össze is mászták a csigák.
Ma megszőttem még két kardigánt, szeptember 16-ig meg kell írnom az üzleti terv 1.0-t, a héten el kell vetnem az őszi magokat. Minden más csúszhat egy kicsit.
Esik! Nem kell locsolni! Lehetek bent egész nap. Remélem tényleg itt az ősz!
A projekt menedzselés lekerült a vállamról, halleluja, de az előkészítésben azért vastagon benne leszek. Az is nagy munka, ekkora projekttel még nincs tapasztalatom, de annnnnyira jó, hogy a munka nagy része nem az én vállamon lesz.
Remélem, fel tudunk nőni a feladathoz.
Leadtam a műhely-projektes beszámolót. Most szorítok, hogy ne kelljen hiányt pótolni.
Újra elkezdtem sokat horgolni. Mindig lenyűgöz, hogy egy(-két)(-sok) gombolyag fonal és egy horgolótű segítségével miket lehet létrehozni. Abszolút ilyen érzés:
Elolvastam a Mérgező szülők című könyvet. Az én szüleim nem voltak toxikusak, ennek ellenére nagyon hasznos és érdekes könyv, ajánlom mindenkinek. Érdekes folyamatokra mutat rá a szülőkről való leválás és az önállósodás témakörében.
Az is van hirtelen, hogy szőni kell kismillió kardigánkát, amit berendeltek egy boltba. Négyen vagyunk rá, egy ruhányi cucc megszövése 3-4 óra (nekem inkább 4). Gyönyörű, színátmenetes darabokat csinálunk, Lakótárs szabja és varrja őket, nekem bőven elég a szövés, azzal el is vagyok - csak épp azt terveztem, hogy a következő két hetet az üzleti tervem befejezésére szánom, de így csak kb. egy hetem lesz rá. Elvileg az is elég lesz, az alapok már megvannak... csak annyira kimerült vagyok, megint ötfelé kell szakadni folyamatosan, és mellette folyamatosan megy a társasági élet is, nagyon szeretnék két-három napot, amikor egyedül lehetek a gondolataimmal.
Az a tervem, hogy újra elkezdek "rendesen" futni, vagyis nem csak heti egyszer, hanem legalább kétszer, de inkább háromszor is elmegyek. A kitűzött 550 km szerintem nem fog összejönni idén, ahhoz nyáron többet kellett volna menni, de talán annyi még meglesz, mint tavaly.
Isteni ajvárt csináltam a saját padlizsánunkból és piaci paprikából.
Amiatt is hisztis vagyok most, hogy Villamosmérnök konyhafelújításba fogott nálunk. Mármint, nyilván azt csinál, amit akar, mi csak albérletben vagyunk itt, de nem értem, miért nem a saját házukkal meg az ifiházzal foglalkozik, ez miért nem várhat addig, amíg elhúzunk innen (ami nem tudom mikor lesz, de talán jövőre... talán...). Frusztrál, hogy meg se kérdezett minket, csak elkezdte, és még jó képet kell vágnom hozzá, amikor amúgy tökre zavar, hogy munkaidő után még itt mászkál, fúr, kalapál, és még annyi nyugtom sincs, mint egyébként.
Vasárnap volt nagycsaládi találkozó, ez ilyen legtágabb családi kör, voltunk vagy 30-40-en. Sokkal kevésbé volt megterhelő, mint amire számítottam, sőt, még fel is töltődtem egy kicsit tőle, annyira jól éreztem magam. Szerintem még Fiú is jól érezte magát. És beszélgettem olyan rokonokkal, akiket kb. tíz éve láttam utoljára.
én: "Elegem van, nem csinálok több projektet, nem akarok folyton elszámolással tartozni valaki felé!"
univerzum: "Nope. Túl jól csinálod. Folytasd csak."
én: ...
Most még azért küzdök, hogy találjunk egy megbízható projektmenedzsert, olyan 50%-ot látok rá, hogy összejön.
Valahogy egyre mozgalmasabb az élet, ahelyett, hogy egyre nyugisabb lenne. Wtf? Ez lesz zsinórban a hatodik hétvége, amit nem itthon töltök. Nem is csoda, hogy már vágyom két pihenőnapra, amikor nem kell semmit csinálni, csak nézni ki a fejemből. A múlt héten szerdán és csütörtökön félig hétvégét tartottam, mindkét nap mentünk strandolni - szerdán Linával, csütörtökön Fiúval, Gépészmérnökkel és Babával -, nagyon jó volt.
Végre esett az eső, és nem kell napi kétszer járkálnom a locsolókannákkal!
Múlt hét pénteken a Jászságban voltunk interjúzni az egyik munkatársammal, akinél még sosem jártam. Egy tanyát vett meg és újított fel tíz év alatt, már van gyümölcsös, veteményes, és állatokat is tartanak (birkát, mindenféle szárnyast meg egy szamarat). Készítettek nekünk tojásos lecsót és kaptam ajándékba egy üveg cseresznye dzsemet, egy doboz tojást meg egy üveg bort (ezt egy másik munkatársamtól, aki szintén átjött, hogy vele is fel tudjuk venni az interjú egy részét). Jó kis délután volt, szerintem Fotósnak is tetszett (annak ellenére, hogy a tervezett két óra helyett majdnem négyet maradtunk). Este megint Kertésznél aludtam, megkóstoltuk az ajándék bort. Aztán el is fogyott, hajnali fél kettőig beszélgettünk és néztük az esőt. Úgy volt, hogy másnap kimegyek locsolni a kertbe, de az eső miatt nem kellett, úgyhogy csak horgoltam meg aludtam.
Este Fiú húgának az esküvőjére mentünk. Sajnos én rettenetesen utálok mindenféle hivatalos eseményt*, de mind közül az esküvők (oké, a lagzik) a legrosszabbak. A mezítlábas esküvőkkel még meg tudok békélni, de ezek a menetrendes esküvők szörnyűek, ráadásul ez egy viszonylag fancy budai helyszínen volt megrendezve. A ceremóniamester már az első mondatával kiverte nálam a biztosítékot (Fiúnál is), a szertartás alatt nagyon vissza kellett fogni magam, hogy ne vágjak pofákat (azt hiszem, sikerült), de a fotózás végére már szerintem nagyon látszott, hogy nem őszinte a mosolyom. Amikor nem dumált az a nő, akkor viszonylag jól éreztem magam. A kaja nem volt olyan rossz (annyira jó sem, de rosszabbra számítottam), és még táncoltunk is egy kicsit Fiúval meg az anyukájával. A menyecsketáncról pont lemaradtam, mert nagy meglepetésemre ott volt egy gyerekkori barátnőm is, akivel elszöktünk kicsit beszélgetni és nem hallottuk, hogy elkezdődött, mire leértünk, addigra meg már a menyasszonyrablásnál tartottak. Nem sokkal egy előtt el is jöttünk Fiúval, annyi pont elég volt (és örök hála Kertésznek, aki megengedte, hogy úgy is ott aludjunk, hogy ő nincs otthon, és sétatávolságra lakik a helyszíntől).
Ma tovább esett, és elkezdtem egészen bizakodó lenni a másodveteményezéssel kapcsolatban. Talán mégis lesz belőle valami.
Szeretnék valami időt találni a pihenésre is. Kiderült, hogy egy nagy EU-s projekt, amiben az egyesülettel benne vagyunk, két hónappal hamarabb fog indulni, mint amire számítottunk, úgyhogy lesz vele egy csomó plusz munka az ősszel (bahhh), de augusztusban már nem szeretném túltolni a dolgozást. Szeptemberig haladékot adtam magamnak a műhelyes dolgokkal, de jövő héttől jó lenne heti legalább 2 fél napot ott is tölteni. Szeptember közepéig kell megírnom az üzleti tervet, a hónap második felében pedig szeretnék elmenni egy kicsit Szlovéniába, de jó lenne egy pár nap, amikor tényleg kikapcsolhatok (itthon). Meglátjuk.
*pl. nem keringőztem a szalagavatómon, a saját diplomaosztómra pedig el se mentem
Végre elkezdtek teremni a paradicsomok, és osztogathatom őket! A legjobb érzés ever.
Amiatt meg magamra vessek, hogy nem válogattam meg jobban, hogy mit ültetek, és így történt, hogy sárga koktélparadicsom nélkül maradtam, ami azért elég szomorú. De a kedvenc andoki törpe fajtámban nem kellett csalódni, a kis piros csúcsos fajta, amit az egyik ismerősöm apukája hozott Thaiföldről, szintén bejövős; és a Green Zebrával is ki vagyok békülve. A többi jövőre felejtős, de nem is baj, mert lett egy új kedvenc fajtám a múlt héten. Csak azt tudnám, hogy alakult át andoki törpévé az rengeteg befőző paradicsom-palánta, amit ültettem. Vagy én néztem félre valamit nagyon, vagy a munkatársam címkézett félre valamit, akitől a magokat kaptam.
 |
| Befőzőből lett koktélpari. |
 |
| Piennolo Lungo, jól néz ki, de annyira nem finom. |
 |
| Green Zebra. |
 |
| Bolgár piros, aszályos változatban. |
További jó hír, hogy a lenti kertből leszedtünk 4 db főzőtököt, amik együtt összesen 16,7 kg-t nyomnak. Legalább ez működik. Éljen a szalárdi szárazságtűrő főzőtök! Töknagyhatalom leszünk!
 |
| Ott a lábam (36-37es :D) méretaránynak. |
 |
| Balról jobbra: Wild Boar, Vajdasági fehér, Kashmiri Brnjal, Robin Gud. |
 |
| Kis csilibokor az Azori-szigetekről kapott magból. |
 |
| Ez is Croatian Seedses mag, Krasni Bik, remélem lesz még belőle valami. |
A babok egészen megindultak, mióta locsolom őket, úgyhogy a hat kísérleti fajtából legalább háromról már biztos tudok magot fogni, és egyen is mintha lennének már bekötött termések. A későn érkező zöldbab meglepően jól érzi magát, bár az is dobálja le a virágait, szóval nem tudom, hogy lesz-e belőle zöldbab, de meglátjuk. A fekete szemű tehénborsó meg, amit kb. egy hónappal a többi előtt vetettem el (máshonnan érkezett), köszöni szépen, jól érzi magát, már szedtem is róla magot.
 |
| Kecskeméti tájfajta homoki bab, ez idén sikersztori lesz, azt hiszem (remélem). |
 |
| Ugyanaz, sok virággal. |
 |
| A rendkívül fantáziadús Fekete 52 névre hallgató tehénborsó legfotogénebb hüvelye. |
Aztán úgy voltam vele, hogy ha már kertem van, akkor csináljuk rendesen, de ilyen időben növénygyilkosság másodveteményezni, úgyhogy azt mondtam, hogy fuckit, és elpalántázok mindent az ősziek közül. a céklák meg a kelbimbók már növögetnek, a héten elszórtam 2 sor ázsiai káposztát egy ládába, és már elhatároztam magam, hogy a répát és a borsót is el fogom palántázni, akármennyire nevetséges is. Sőt, talán még a retket is. Nyáron szívás a domboldal, cserébe viszont ősszel sokáig jó lesz, mert napos és melegebb, mint a lenti részek.
 |
| Edzőtábor cékláknak és kelbimbóknak. |
És akkor még néhány kép nyár elejéről, amiket meg akartam osztani, de aztán mindig valami más közbejött:
Így néz ki a levendulaösvény a hajnali fényekkel. Néha csak kinézek az ablakon, és örülök annak a rengeteg lepkének, méhnek meg egyéb rovaroknak, akik épp ott vannak.
 |
| Akkora édeskömények nőne a gyümölcsösben, hogy nagyobbak, mint a fák. |
 |
| Akkor még nem száradtak ki a búzavirágok. |
 |
| Ilyen szépre érett a Shiraz cukorborsó. |
 |
| Robin Gud virágzik (ez valami szibériai fajta, és tényleg jó korán kezdte a virágzást). |
 |
| A Vajdasági fehér is virágzik (és meglepően jól érzi magát azóta is). |
 |
| Kínomban a paradicsomnak is a virágát fényképeztem. |
 |
| Az idei nyár nyertese egyértelműen a fodros kel, remekül érzik magukat két sor paradicsom közt. |
 |
| A mángold már nem ilyen szép, de azért lehet róla szedni. |
 |
| Előzetes várakozásaimmal ellentétben egész sok termés lett a szegletes ledneken. |
 |
| Új generáció, a lednek marad jövőre is. |
Ez a mém megvan? Életem, röviden összefoglalva. Már napok óta kerülgetett a felismerés, de ma reggel sikerült megfogalmaznom, hogy annyi m...
