hat év

Ezeket a sorokat hat évvel ezelőtt írtam, amikor egy három hetes szünet után hosszabb tartózkodási időre mentem berendezkedni Szlovéniába:

"[...] Most is kellett egy kis idő, hogy legalább nagyjából alkalmazkodjak a tempóhoz. Igaz, most nem úgy menekültem ide, hogy éppencsak végeztem a vizsgaidőszakkal, szakítottam, abbahagytam a munkát az egyesületnél, költöztem, öt év felgyűrődött mocskát hordozva magamban. Mégis kellett egy hét, hogy összeszedjem magam, és ne tologassam a sürgős elintézni valókat magam előtt.

Sérült vagyok én is, mint a legtöbben. Vannak csúnya sebeim és hegeim, de leginkább azok kínoznak, amik a felszín alatt görcsbe rántják a kedvemet, a szorongások, félelmek, az elfojtott könnyek, a görcsök, amik egyre feszesebbre húzódnak a hónapok múlásával. A nyári itt-tartózkodásom alatt kisimult a felszín. Ezért is kellett visszajönnöm. De ezek a görcsök, amik évek óta mereven feszülnek bennem, ezeknek nem volt elég a két hónap. Gyógyulnom kell, magányra és csendre van szükségem, és itt mindent megkaphatok.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy jó lesz-e itt nekem. Eljöttem Szlovénia s*ggébe (a csillagszemű lány szavaival élve), 10 hónapra. Előre tudtam, hogy ez semmi nem lesz az otthoni életemhez képest, amikor napi átlag 12-16 óra elfoglaltságom volt. Féltem, hogy unatkozni fogok. Itt, K-ban nem történik sok minden, Ljubljana pedig majdnem két óra buszútra (vagy kb. egy óra autóútra) van, ráadásul piszokdrága a buszjegy. Pesten könnyű dolgokat csinálni. Van egy csomó program, csak el kell menni rájuk. Mindent az ember feneke alá tolnak: járj egyetemre, tudsz segíteni itt egy kicsit, ott egy kicsit, baráti sörözés, csocsózás, programok, munka… minden ott van, csak el kell menni, fel kell hívni, ki kell lépni a lakásból.

Itt csak az van, amit mi csinálunk magunknak. Ki kell találni, meg kell szervezni, meg kell csinálni. Ha nem akarok semmit, akkor nem lesz semmi. Persze, vannak feladatok amiket el kell végeznem, de ez az egész arról szól nekem, hogy itt igazán megtanulhatok kezdeményezni, szervezni, az alapoktól építkezni. A saját tempómban.

[...]

Otthon már sokszor nagyon fárasztó volt, hogy folyamatosan magyarázni kell az életemet: miért hagytam ott Szegedet, miért Gödöllő, miért Pest, miért albérlet, miért természetvédelem, mit akarok, miért EVS, miért önkénteskedem, mit miért olvasok, miért nem megyek haza, mit csinálok… itt nem kell annyi mindent magyarázni. Persze, vannak kiszámítható kérdések (miért önkénteskedem, miért Szlovénia, miért K), de egyrészt nem találkozom túl sok emberrel, másrészt ezek sokkal kisebb szeletét kérdőjelezik meg az életemnek. Itt azt csinálok, amit akarok. Erre nyáron jöttem rá, amikor a csillagszemű lánnyal úsztunk egy fél szigetkört, és nagyon elfáradtunk. Azon vitatkoztunk, hogy visszaússzunk-e, vagy gyalog menjünk át a szigeten, és a csillagszemű lány mondta, hogy ‘végül is külföldiek vagyunk, átsétálhatunk bikiniben a szigeten’. Aztán végül visszaúsztunk, de ez a lényeg: itt nem ismernek, külföldi vagyok, önkéntes vagyok, csodabogár vagyok. Erre rá lehet fogni mindent. Azt csinálok, amit akarok. Ha megkérdezik, hogy miért K, akkor elég, ha azt mondom, hogy a csend miatt, meg mert gyógyulni szeretnék. És akkor nem kérdeznek mást.

[...]

De szükségem van időre. És most volt szükségem erre az időre. Halogathattam volna, hogy majd az egyetem után, majd ha szakmai gyakra megyek, majd, majd, majd. Úgyis folyamatosan azt kell bizonygatnom, hogy kemény vagyok, és meg tudom csinálni. És tényleg kemény vagyok, valószínűleg meg tudtam volna csinálni a szakmai gyakot, a diplomát, az államvizsgát, segíthettem volna az egyesületi EVS fejlesztésében, stb. És valószínűleg élveztem is volna. De ki tudja, hogy utána lett-e volna elég lelkierőm azt mondani, hogy elég, most szünet kell? Vagy tologattam volna még 3-4-5 évig az EVSt? Vagy még 20 évig a kikapcsolást? Ki tudja mennyire lettem volna sérült a végén, mennyire zárkóztam volna be, mennyire fagyott volna arcomra a mosoly, mennyire hittem volna még benne, hogy tényleg ezt kell csinálnom? Sose fogom megtudni. Lehet, hogy ment volna. De örülök, hogy eljöttem, mert szükségem van most egy kis időre, amikor többet tudok gyógyulni, mint amennyi új sérülést szerzek."

Akkor még azt hittem, hogy tíz hónapra megyek, végül csak nyolc lett belőle. És persze nem sikerült megoldani az összes problémámat (pláne azokat nem, amiket pánikszerűen itthon hagytam). De amellett, hogy második otthonra leltem és egy csomó mindent csináltam, hatalmas önismereti trip volt az egész szlovén tartózkodásom (összesen kb. 11 hónap), ami segített megtalálni a helyemet a világban. Büszke vagyok az akkori önmagamra, hogy meghozta ezt a döntést, és hogy az elkövetkező hónapokban mert mélyre ásni és kockázatokat vállalni. Megérte.

Most is egy elég nagy döntés előtt állok - de ez a döntés ugyanannyira érinti a külső világomat, mint a belsőt. És most is jó lenne egy kis idő, amíg el tudok vonulni és átgondolni. Nem hónapok, nem is hetek, de egy pár nap, amikor tényleg egyedül vagyok, és nem kell másra figyelnem. Tavaly kb. ilyenkor utaztam Észtországba, ahol rengeteg időm volt magammal beszélgetni az ott töltött 17 nap alatt. Erre az évre csak az a 3+2 nap Szlovénia jutott, többre nincs most pénzem sem, időm sem. Hiányzik ez a lassan már rituálévá váló hosszabb őszi-téli elvonulás, ahol le tudok ereszteni. Annyival egyszerűbb most sodródni a mindennapi eseményekkel, menni a történések után, mint megvetni a sarkamat, és azt mondani, hogy "én ezt akarom, úgyhogy ezt fogom csinálni". Pedig ez nem én vagyok. Nem csak ez vagyok én. Csak venni kéne egy nagy levegőt, és azt mondani, hogy "megpróbálom, és nem baj, ha belebukok".

De ehhez el kéne köteleződni.

Én meg ötletek iránt ugyanolyan nehezen köteleződöm el komolyan, mint emberek iránt.