Most megint végtelen magány van bennem. De annyira végtelen, hogy még írni sem tudok róla fuldoklás nélkül.

Van, hogy jobb lesz, pár órára, fél napra, aztán megint azt veszem észre, hogy ledermedtem, hogy rá kell szólnom magamra, hogy, lélegezzek, hogy mozduljak, hogy csináljak valamit, különben megint lecsúszok a gödör aljára.

minden.egyes.alkalommal. amikor azt hiszem, hogy nem lesz többé ilyen, hogy elengedtem a démonaimat, hogy már kiegyensúlyozott vagyok és van helyem a világban.

és aztán visszatér ez a dermedtség, a szorongás, ami ökölbe szorítja a gyomromat, gombócként lerakódik a torkomba, letompítja a szavaimat, negatív gondolatok spiráljába lök, újra és újra. 

elárulva érzem magam

akartam írni azokról a dolgokról, amik felemelnek, amik megfognak, ha zuhanok, a jógáról, a kertről, a horgolásról. de most nem megy még ez sem megy

annyira szeretném, ha egyszer vége lenne ennek, és nem jönne vissza