A kéményseprő végül meglehetősen kedves volt (annyi rémtörténetet hallottam már a kéményseprőkről), és kiderült az is, hogy nem a kéménnyel van baj, hanem csak rosszul használtuk a cserépkályhát. Mindent elmondott, megmutatott, kitakarította a kéménylukat, szerintem összesen ha fél órát volt itt (és nem kért pénzt se). Ráadásul velem is kedves volt, nem Fiúnak magyarázott mindent, mintha én a világon se lennék, ami bizonyos mesteremberekkel, munkásokkal (és szomszédokkal) azért gyakran megesik.
Úgyhogy most lekerült egy indokolatlan szorongás a vállamról (miszerint kigyullad a kémény, leég a ház, és az összes könyvem a tűz martalékává lesz).
Ezen kívül az is történt, hogy Gépészmérnök rendelt 60 bála kőzetgyapotot, amit felpakoltunk a padlásra, ahol elég esetlegesen van szigetelés, most a fiúk mindjárt szétterítik, és bízunk benne, hogy ez jelentősen javítani fog a ház hőtartásán (ami egyébként körülbelül a nulla felé közelít).
Ma otthagytunk egy vagyont a piacon meg a boltban, de azzal vigasztalom magam, hogy a fahéjas mandulának hogy fog mindenki örülni, meg hogy milyen finom rugelachot fogok sütni szombaton a vajjal. A vaj- és tojásdrágulásban azt hiszem az fáj a leginkább, hogy a sütés drága hobbi lett, pedig milyen boldoggá lehet vele tenni a körülöttem levőket. Persze menetrend szerint megfordult megint a fejemben, hogy pékséget/cukrászműhelyt nyitok, de ez még egy darabig távoli álom marad, mert egyikhez sincs végzettségem, és konyhát sem tudnék most hol meg miből bérelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése