átmeneti időszak

 A két ünnep közt igyekeztem leereszteni egy kicsit. Voltam sétálni egyedül is, Fiúval is (hétfőn, amikor még volt egy kis hó), meg V-vel és Zongoratanárral meg a három kutyával (nagyon jót beszélgettünk és remélem nem nyáron találkozunk legközelebb). Sokat olvastam. Befejeztem a Tündérföld-sorozat harmadik részét, és belekezdtem a negyedikbe. Nagyon szeretek Valentét olvasni, de még mindig sajnálom, hogy csak az első két rész jött ki magyarul - ő azon kevés szerzők közé tartozik, akiknél rendszeresen kell szótáraznom, még egy ifjúsági regénynél is arról meg inkább ne is beszéljünk, amikor a Stories of Origin-t olvastam. Mivel nem kellett rohanni, sikerült elolvasnom egy francia nyelvű könyvet is, ott aztán pláne kell szótáraznom, de hát nem árt néha megolajozni az amúgy nem túl stabil lábakon álló francia tudásomat. Készítettem za'ataros sütőtököt fűszeres joghurttal, ami fantasztikusan finom lett, és sütöttem tegnap kiflit is, ami szintén elég jó lett, de már valamiért halszaga lett, amit egyáltalán nem értek. Mondjuk nem ez az egyetlen fura dolog: ma hajnali négykor arra ébredtem, hogy iszonyúan fáj a jobb kislábujjam. Kétszeresére volt dagadva és nem bírtam ráállni a jobb lábamra. Egy kicsit megijedtem, mert ötletem se volt, hogy mi történt vele. Aztán egy órával később elmúlt, és azóta megint normális méretű és nem fáj. Wtf?

Aztán még az is történt, hogy megkaptam Lakótárstól a karácsonyi ajándékomat:

Kicsit nagy lett rám, de imádom. Zoknifonalból készítettem úgyhogy remélhetőleg sokáig ki fog tartani! Emellett tegnap elkezdtem megtanulni tőle horgolni, és kinyílt előttem egy új világ. A jövő év a házfelújítás mellett a sütésé és a horgolásé lesz.

Idén nem nálunk lesz a szilveszterezés, hanem lent a műhelyben, amiért iszonyú hálás vagyok. Nem mintha olyan nagy ereszdelahajamat lenne várható, de azért mégiscsak megterhelő egy kicsit, amikor itt jönnek-mennek az emberek, én meg antiszociális kedvemben vagyok. Így legalább hazajöhetek, ha nem bírom tovább. Csak még sütni kéne valami sütit addig.

főzőcske 2. - szakácskönyvek

Teljesen szubjektív válogatás a kedvenc szakácskönyveimből, rövid(nek szánt) személyes gondolatokkal. 9 könyvet választottam ki - ennél sokkal több szakácskönyvem van, de ezek azok, amik viszonylag rendszeresen előkerülnek.

Karin Pfeiff-Boschek: Elegant Pie
Oké, ez egy kicsit kakukktojás, mert alapvetően nem szakácskönyv, hanem pitedekorációs könyv, de mivel ebben találtam meg a tökéletes pitetészta receptjét, nem akartam kihagyni a felsorolásból. (Az egyébként elég hamar kiderült, hogy a dekorációs részhez nincs megfelelő felszerelésem, és általában türelmem se, de azóta is isteni finom pitéket készítek belőle).

Chad Robertson: Tartine
Chad Robertson: Tartine kenyér
Ha az ember sütögetésre adja a fejét (különösen ha kovásszal teszi ezt), és elkezd utánanézni a pékszakmának, akkor valószínűleg megkerülhetetlen Chad Robertson és a Tartine pékség neve. Magyarra elsőként a desszertes könyvét fordították le, amit szinte rögtön be is szereztem (vagyis ezt kértem tavaly szülinapomra, hogy egészen pontos legyek). Otthon is abszolút kivitelezhető, fantasztikus desszertek vannak benne. Innen származik a croissant-receptem is. Sajnos ezt nem használom olyan gyakran, mint szeretném - egyszerűen azért, mert nincs elég ünnepi alkalom, amire lehetne belőle sütni. De néha csak úgy leveszem a polcról nézegetni, mert a képek is eszméletlen jók benne.

A Tartine kenyér idén jelent meg magyarul, de én korábban találkoztam már az angol verzióval egy szlovákiai projekttalálkozón, és már akkor felkerült a kívánságlistámra. Ezt most karácsonyra kaptam meg, szóval még nem sütöttem belőle, de már majdnem kiolvastam, és szerintem még idén ki fogok próbálni belőle valamit. Van benne kovászos kenyér alaprecept, pizza, briós, croissant, illetve ami nekem nagyon tetszik, rengeteg többnapos kenyérből készült recept a világ minden tájáról.

Mira Manek: India varázslatos ízei
Ez egy gyönyörű könyv, amiben az tetszik legjobban, hogy mindenféle recept van benne: egyszerűen összedobható reggelik, italok, desszertek, és komplett ebédek is, amiknek az elkészítéséhez egy fél nap kell. Az indiai konyhát és fűszereket elég hangulatfüggő, hogy épp mennyire szeretem, de amiket eddig kipróbáltam a könyvből, azok az ételek isteni finom, harmonikus ízeket produkáltak. Ami nehézséget jelent, hogy sok indiai fűszert nem tudok beszerezni belőle, így azokat ki szoktam hagyni, ha nincsenek itthon (és felírom a listára, hogy ha legközelebb megyek az Ázsia boltba, ne csak álljak bambán a fűszerpolc előtt). A rétegzett édesburgonyapüré-fűszeres joghurt-lencse kombó az egyik legjobb kaja volt, amit idén csináltam.

Sabrina Ghayour: Az Ezeregyéjszaka ízei
Ez a könyv volt a bevezető a közel-keleti konyhába. Perzsa recepteket gyűjtött össze benne a szerző, ráadásul olyanokat, amiknek a többségéhez nem kellenek extra fűszerek vagy hozzávalók, és könnyen elkészíthetőek. Első kóstolásra szerelem volt, főként a padlizsános recepteket szoktam gyakran forgatni nyáron.

Amber Locke: Laktató és egészséges levesek
Ez a könyv teljes mértékben impulzusvásárlás volt, mert nem nagyon szoktam leveseket készíteni, de belenéztem ebbe a könyvbe a Libriben, és úgy döntöttem, hogy ez nekem kell. A szerző eredetileg Instagramra posztolta ki a leveseit, úgyhogy nem meglepő, milyen gyönyörű képekkel van teli ez a könyv, elképesztő színkavalkád fogad a lapokon (és azt hiszem, itt kezdtem el barátkozni a főzz színesen alapelvvel). A receptek nagy részéhez nem kellenek extra alapanyagok, alapból vegánnak vannak kitalálva a receptek, de teljesen jól működnek kókusztejszín meg a kesudió-joghurt helyett sima tejszínnel és sima joghurttal is. Plusz pont, hogy a feltétek és fűszerek elkészítését is külön leírja. Azóta se lettünk nagy levesfogyasztók, de azért időnként előkerül ez a könyv, és a végeredmény mindig szemet gyönyörködtető és finom. Kedvencem a citromos brokkolileves és a vöröslencseleves karamellizált répával.

Vida Kata: Idei, hazai, zöld
Nem emlékszem már, hogy akadtam rá Vida Katára és a Babramegy blogra, mindenesetre azóta lelkes követője vagyok, és a grúz receptjei közül sokat megfőztem már, mire rájöttem, hogy Kata amúgy mennyire jó arc és mennyire tudok azonosulni a főzésről és evésről alkotott elképzeléseivel. Neki köszönhetően ismerkedtem meg a táplálkozáspszichológia és a táplálkozáspszichiátria meglehetősen friss tudományágaival is ("civilben" tanácsadó szakpszichológusként dolgozik), ami nekem iszonyú érdekes téma és nem egy "aha-élményem" kötődik hozzá. Szóval nem is volt kérdés, hogy meg fogom venni a könyvét. A benne található mártogatósok és krémek nagyon az én ízlésem szerint valók (ráadásul szezonális leosztásam, ami nekem alapból fontos szempont), a kedvencem eddig a csilis kukoricakrém volt, a gombás lencspástétom pedig az egész családban nagy sikert aratott. Plusz pont, hogy az évszakok elején ír egy kicsit az alapanyagokról és arról is, hogy lehet őket úgy tárolni, hogy a legtovább jók maradjanak.

Király Ágnes: Egyszerűen fermentálj
Király Ági munkásságával először a 2019-es Gyüttment Fesztivál előtt találkoztam, amikor Fotós megkérdezte, hogy hallottam-e már róla meg a fermentálásról. Kicsit utánaolvasgattam a dolognak, és nagyon megtetszett, megnézegettem a blogot, beléptem a csoportba, tavaly pedig befizettem egy online tanfolyamra is. Próbálkoztam egy-két fermentált zöldséggel - a cékla nem sikerült jól, a répa igen, a lila hagyma elmegy, a kimcsi isteni lett, az italokról meg inkább ne beszéljünk. Nagyon szerettem volna megszeretni a fermentálást, de nehezen ment: a blog nem frissül és a struktúrája se kényelmes nekem, a csoportban túl sok az infó és a recept, a videótanfolyamban meg receptek nem voltak. Ezt a könyvet eredetileg karácsonyra rendeltem magamnak, de persze nem bírtam ki, hogy ne nézzek bele. Nagy reményeket fűzök hozzá, már eltettem 2 üveg retket és elkezdtem egy új gyömbérkovászt nevelgetni. Ez is egy gyönyörű, nagyon színvonalas könyv, kezelhető mennyiségű recepttel és nagyon-nagyon hasznos és jól rendszerezett elméleti tudással. Nem véletlenül előlegeztem meg neki a kedvencek közt a helyet.

Yotam Ottolenghi: Jeruzsálem
Ottolenghi nevével vagy 2 éve találkoztam először, és nem értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte. Aztán megvettem a Jeruzsálem-et, és jelentem, azóta én is csatlakoztam az Ottolenghi-hívek közé: ha csak egy szakácskönyvet ajánlhatnék, ez lenne az. Pontosabban valamelyik Ottolenghi-könyv, ugyanis tapasztalatom szerint mindenkinek másik jön be leginkább: az egyik ismerősöm az Egyszerűen-re esküszik, egy másik pedig a frissen megjelent Zamat-ra. Nekem ez lett a leggyakrabban forgatott szakácskönyvem, ehhez nyúlok először, ha nem tudom, mit akarok főzni. Kevés különleges alapanyagot használ, és fűszerek közül is csak 1-2 újdonság volt (pl. a za'atar nevű fűszerkeverék, ami a kedvenc fűszerem, mióta először kóstoltam). Plusz pont, hogy gyönyörűen írnak a könyvben Jeruzsálemről és a gyerekkori emlékeikről - lehet érezni azt a rengeteg szeretetet és törődést, amit igyekeztek belezsúfolni ebbe a könyvbe. Ebben találtam meg a tökéletes hummusz és a tökéletes falafel receptjét, de nagyon megszerettem a tahinimártást is. Kedvencem lett a balilah nevű, csicseriborsóból készült étel, amit Jeruzsálemben street foodként esznek, de a mejadra nevű lencsés-hagymás rizst és természetesen a csokis babkát se hagyhatom ki a felsorolásból. Izgalmas, színes szakácskönyv ez, én ebben találtam meg azt, amit kerestem: változatos, egészséges recepteket, amikhez bármikor tudok fordulni.

No, hát nekem ezek a kedvenc és leggyakrabban forgatott szakácskönyveim. Ti miből főztök?

kiskarácsony

Ez a karácsony elég furcsa volt (és gyorsan eltelt). Csütörtök este itthon karácsonyoztunk hatan, Fiúval, Lakótárssal, Villamosmérnökkel, Gépészmérnökkel és Babával - ez nagyon jó volt, Lakótárs hozott egy cuki kis fenyőt, amit feldíszítettünk együtt, melléraktuk az ajándékokat, sütit meg bejglit ettünk és beszélgettünk egész este. Pénteken Fiú is hazament a családjához meg én is az enyémhez. Itt már volt egy kis feszkó, két okból is: vittük a kutyát is, és az volt az A terv, hogy velem marad kertes házban. A kisebbik öcsémnek van két kutyája, az egyikkel világra szóló haverok Bodzával, a másikkal viszont még nem találkozott, és ő egy nagyon félős, ezért elég agresszív kutya, és nem volt biztos, hogy össze tudnak szokni ilyen rövid idő alatt*. A másik ok meg az volt, hogy a nagyobbik öcsém nem jött haza az ünnepekre Észtországból, ami miatt anyám iszonyú ideges volt, amit rám is sikerült átragasztania (miközben én amúgy teljesen meg tudom érteni, hogy nem jött haza, én 15 éve minden évben elhatározom, hogy jövőre nem megyek családi karácsonyozni). De azért jó is volt: együtt sütöttük a vacsorát, Mindoztunk (és elég jól ment), beszélgettünk, és mindenki örült az ajándékaimnak, amiket kissé kínkeservesen szenvedtem ki magamtól (viszont a végén kifejezetten elégedett voltam velük, úgyhogy megérte az utolsó pillanatokig ötletelni).

Tegnap meg átjöttek a nagyszüleim meg anyu húga a családjával. Na, ez szörnyen fárasztó volt. Nem szoktam szeretni ezeket a nagy családi összejövéseket, de az elmúlt pár évben nem voltak olyan vészesek (vagy csak én lettem edzettebb, nem tudom). Most, talán azért, mert utoljára kb. két éve gyűltünk össze így egy helyen, vagy nem tudom, de mindenesetre nem éreztem túl jól magam. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy nem volt mindenki a topon: a legkisebb húgomnak mononukleózisa van, anyám megfázott, a kisöcsém kamasz, a nagyszüleim meg a legjobb napjaikon is fárasztóak. A nagyapám néha felvette a maszkját, miközben együtt ebédeltünk (meg amúgy is, tizenhárman voltunk összetömörülve hetven négyzetméteren - és rajtam kívül mindenki háromszor van beoltva), és már a legelején elkezdtek arról vitatkozni, hogy mostanság milyen ápolatlanul mennek az emberek a tévébe nyilatkozni. Wtf? Mindig nevettem, amikor Fiú panaszkodott, hogy náluk ez a téma az ebédlőasztal körül, annyira szürreális nekem ez, mert egyáltalán nem nézek tévét, de ha véletlenül igen, akkor se az érdekel, hogy kinek hány napos a borostája meg milyen a zakója. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, mindenesetre ez nálunk eddig soha nem volt téma, szóval kicsit megrökönyödtem, meg el is ment a kedvem a társalgás további részétől, úgyhogy kimenekültem a konyhába. A nap pillanata mondjuk egyértelműen az volt, amikor a legnagyobb húgom mosogatás közben rájött, hogy véletlenül a főtt krumplival együtt rakta a mosogatóvízbe az egyik edényt.

Ma meg bementem Pestre a kutyával, és Fiú családjával ebédeltünk - az utazás nem nagyon vészes, otthon egy 15 perces séta a vasútállomás, aztán még egy 20 perc vonattal és végül még 40 villamossal. Bodza viszonylag jól viselkedett, csak a szájkosarat kellett néha visszavarázsolni a fejére, de két táskával meg a kutyával navigálni nem egyszerű, főleg amikor a maszk miatt nem látok ki a szemüvegemen, szóval azért elég boldog voltam, amikor leszálltunk a villamosról Óbudán. Szerencsére nem maradtunk ott sokáig, fél kettő felé már indultunk haza - és kiderült, hogy itthon leesett öt centi hó! Szerencsére a faluba vezető utat letakarítottak (különben nehéz lett volna hazajutni...), de én úúúúgy örülök, hogy idén is látok még egy kis havat! Sétálni már nem volt energiám elmenni ma, de remélem, hogy holnapig még megmarad, és akkor megejthetek egy havas sétát.

Összességében nem volt rossz ez a karácsony (nem volt nagyon jó sem), de nagyon-nagyon elfáradtam, jó újra itthon lenni. 

Most az a terv, hogy megtanulok horgolni meg olvasok a két ünnep közt, és januárban újult erővel vágok bele az életbe. Vagy nem. Majd meglátjuk.

*ez kívülről nézve talán nem olyan nagy téma, Fiú nem is nagyon értette, hogy mitől parázok annyira - de a mi kutyáink régebben kifejezetten agresszívak voltak, néha egymással is, és bennem ez eléggé megmaradt

főzőcske

Anszki után szabadon (jó, nem most kezdtem ezt a bejegyzést, na) úgy döntöttem, hogy én is megosztom, mit eszem mostanában. Ez az egyik kedvenc témám, imádom a főzős posztokat (főleg ha kép is van hozzájuk :D) meg a szakácskönyveket (erről egy külön posztot fogok írni, haha) meg a jó kajafotókat.

Én nem tervezem meg a heti menüt részletesen; mivel a konyhában élem ki szinte az összes feszültségemet, kreativitásomat, örömömet-bánatomat, szükségem van egy elég nagyfokú rugalmasságra. Most már nagyjából beállt, hogy melyik évszakban milyen alapanyagokból főzök, vannak fél óra alatt összerántható alapreceptjeim, ha meg valami változatosságra vágyom, akkor előveszem valamelyik szakácskönyvemet (vagy egyre ritkábban az internetet). Még a képek előtt azt gyorsan elmondom, hogy idén van négy éve, hogy igyekszem a kínai ötelemes konyha alapelveit követve főzni, ami nagyon bejött nekem - ez nem egy konkrét diéta (prescriptive diet, ahogy az angolok mondják, magyarul sajnos nem tudom, létezik-e ez a kifejezés), hanem olyan irányelvek, amiket mindenféle étrendbe be lehet illeszteni, így az én többnyire-vegetáriánus-szezonális-hulladékcsökkentett étrendembe/életmódomba is remekül testre szabható (erről is amúgy órákat tudok beszélni, ha érdekel valakit, szívesen írok róla).

És akkor a képek. Már amiről készült, mert mindent nem fotóztam be. (Kajafotózásból amúgy sem vagyok túl jó, de higgyétek el, hogy a többsége finomabb, mint amilyennek a képen látszik!)

Sült zöldségek (itt éppen batáta, kelbimbó és lila hagyma) morzsolt kecskefetával.

Sütőtök mézes szószban pisztáciával és bulgurral.

Citromos brokkolileves fűszeres brokkoliszárral és morzsolt kecskefetával.

Édesburgonyapüré, fűszeres joghurt, lencse pohárban.

Croissant második fázis: csúnya, de ehető.

Pirított batáta, répa és kelbimbó grillsajttal és fermentált répával.

Csúnya, de finom rugelach.

Pizza (kovászos tésztával).

Pirított kelbimbó, grillsajt, tahinis sütőtökkrém, fermentált lila hagyma.

Tejszínes spagetti fűszeres brokkoliszárral és újhagymával.

A Kifli, csupa nagybetűvel (szintén kovászos).

hullámok

Az előző héten az időérzékelésem és a kedvem is mintha hullámvasúton ült volna -az egyik pillanatban úgy éreztem, hogy elhussannak a napok, aztán meg azon kaptam magam, hogy alig várom már, hogy besötétedjen. A hét elég semlegesen indult, sőt, úgy éreztem, hogy kezdek kikászálódni a gödörből, ahová az elmúlt hetek során lecsúsztam: voltam sétálni a kutyával és lenyomtam egy elég izzasztó, fél órás HIIT workoutot, ami nagyon jól esett, meg harmadjára is kiolvastam A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt című Valente-könyvet, ami szintén nagyon jól esett. Ehhez képest kedden semmit nem csináltam, annyira fájt a derekam, hogy szinte fel se tudtam kelni az ágyból, meg össze is vesztünk Fiúval a hülye házon egy kicsit, ami megalapozta a hétnek a további hangulatát. Szerdán megint felfelé ívelt a hullámvasút: aznap volt Lakótárs harmincadik szülinapja, eredetileg szűkkörű pizzázást terveztünk, amire hívtam néhány meglepetésvendéget, de aztán Lakótárs covidos lett, és nem lehetett tudni, hogy tarthatunk-e bármilyen bulit, úgyhogy lemondtuk az egészet. Szerencsére aznap reggel már negatív gyorstesztet produkált, úgyhogy a pizzázást megtartottuk este, meglepetésnek meg maradt a rugelach (ami Lakótárs kedvenc sütije, mióta egy hónappal ezelőtt először készítettem) meg az ajándék. Utána viszont csütörtök reggel nem volt jó felkelni a piacozásra (szerencsére most senki nem akart velünk nagyon beszélgetni), és utána is használhatatlannak éreztem a napot, de aztán megembereltem magam, és fordítottam egy csomót*, meg felhordtam néhány kisebb fát a tornácra száradni, amiket Villamosmérnök vágott ki és darabolt fel. Este még Fesztávoztunk is egyet (megint kikaptam, mint a sz.r, de azért jó volt).

És aztán jött a péntek és a mélyrepülés, aminek az lett a vége, hogy vasárnap már rosszabbul éreztem magam, mint az elmúlt egy hónapban bármikor, szóval nemhogy nem másztam kifelé a gödörből, hanem még mélyebbre csúsztam. Meh. Szombaton volt még egy kis felívelő szakasz, amikor délelőtt segítettem Lakótársnak kerámiákat mázazni a műhelyben, de a délutáni vásározás a szomszéd faluban meg az esti önkéntesinterjú már csak púp volt a hátamon. Vasárnap meg egész nap aludni próbáltam meg a telefonomat nyomkodtam, és azt tervezgettem, hogy hova kéne költözni most, hogy itt megbukott az életem.

Remélem, hogy igazából nem bukott meg, csak nehéz az év vége. Mindenesetre most már mosni kell meg birsalmasajtot csinálni meg bejglit sütni, és amúgy sem esik jól a fetrengés, úgyhogy ma megpróbálok megint normálisan funkcionálni.

*most két dolgot fordítok, jól kiegészítik egymást: van egy cikk, ami annyira lehoz az életről, hogy legszívesebben lefeküdnék a földre meghalni (amúgy kicsit ez volt minden rossznak okozója a múlt héten), meg van egy honlap, amitől meg visszatér az életbe meg a munkámba vetett hitem - sajnos a cikk határidős, a honlap meg nem, úgyhogy ki lehet találni, melyikkel foglalkozom többet

azért

Persze azon kívül, hogy általánosságban kicsit meg vagyok zuhanva, jó dolgok is történnek. Múlt héten pl. kétszer is voltunk együtt sétálni a kutyával (és csak az egyik fulladt sárdagonyázásba) és kipróbáltuk a másfél éve porosodó Fesztávot (pont előző nap gondolkoztam rajta, hogy eladom, mert úgyse fogunk már játszani vele). Amikor felmentem Budapestre, nem csak az derült ki, hogy elhagytam a könyvtári könyvet, hanem megvettem a Fiú karácsonyi ajándékát, elmentem az Ázsia boltba (és nagy önuralomról téve tanúbizonyságot nem költöttem el az összes nálam levő készpénzt), valamint kivettem a könyvtárból a Csukaátkot, amire nagyon kíváncsi vagyok, illetve a Hősök és pimaszokat, amit meg már régóta terveztem elolvasni. Gyorsan át is pörgettem, és egyrészt nagyon tetszettek a beválogatott mesék, mondák, másrészt pedig abszolút tudok azonosulni Csenge kamaszokhoz való hozzáállásával, én is imádok ezzel a korosztállyal dolgozni, és olyan jó volt végre ezt látni, nem pedig az úgyse érdekli őket semmi és csak a telefonjukat nyomkodják-típusú hozzáállást. Kedvem is támadt megint mitológiát olvasni. Aztán Kertésznél aludtam (két napot is, pedig eredetileg csak egyet terveztem), aki egyrészt az egyik kedvenc munkatársam, nagyon jókat szoktunk beszélgetni, másrészt meg mindig iszonyú jó kajákat kapok nála. Most is volt hagymaleves, zöldséges lasagne meg reggelire körtés zabkása, nyami. Szerdán meghívott egy pisztáciás croissant-ra a telki Kovászdában (és úristen, ezt én is fel fogom venni a repertoáromba, ha megtanulok stabil minőségű croissant-t készíteni), aztán meg segítettem neki egy kicsit az új telken: kimértük a kertet meg szemetet szedtünk. A "minőségi együtt töltött idő"-ről a legtöbb embernek azt hiszem nem az jut eszébe, hogy műanyagszemetet, üvegtörmeléket és azbesztpalát talicskázni a bokáig érő sárban, de én ebből a szempontból ilyen furabogár vagyok, és rohadtul élveztem ezt a részt. Aztán megjött Király Ági fermentálós könyve is, amit eredetileg karácsonyra rendeltem magamnak, de persze nem bírtam megállni, hogy ki ne nyissam, szóval már el is tettem egy adag csípős-savanyú retket a könyv alapján. Meg kinyitottam egy lilahagymát és egy répát, amit még november közepén tettem el, azok nagyon finomak lettek. Remélem hamarosan a kimcsi is ehető lesz! Amikor még úgy volt, hogy lesz adventi vásár a faluban, készítettem maradék papírokból szép kis karácsonyi kísérőkártyákat, hogy legyen mit kiraknom, de aztán beütött a covid a faluban is, és lemondták a vásárt (amit annyira amúgy nem is bánok, mert már egyáltalán nincs kedvem emberek közt lenni). Kaptam egy fordítást is, a téma nem túl vidám, viszont nagyon érdekes, szóval szívesen csinálom.

Ilyenekbe próbálok kapaszkodni, de azért eléggé rosszul érint, hogy tíz fok van és nincs hó. Tudom, nem szabadna, hogy az időjárás befolyásolja a kedvemet, de az a helyzet, hogy nekem már azelőtt klímaszorongásom volt, hogy ezt a szót kitalálták volna, úgyhogy nem várom el magamtól, hogy kitörő örömmel fogadjam az egyre melegebb teleket.

Szörnyen lassan telnek ezek a decemberi napok. Ez a pofáraesések éve, vártam nagyon az őszt is meg a telet is, de a kuckózás meg a tervezgetés helyett csak szorongok és egyre magányosabbnak érzem magam. Néha szeretnék inkább a kutyánk lenni. Mondjuk ő meg nem tudja magáról, hogy milyen jó dolga van, szóval biztos az se lenne az igazi. Meg kutyaként nehéz kiflit sütni.

Akkor lehet, hogy csak Finnországban kéne töltenem a teleket.

e l t ö r t

Pár napja kiraktam egy bejegyzést, amiben leírtam, hogy mennyire feszült vagyok és ideges a világ állása miatt, aztán rájöttem, hogy nem akarok célkeresztbe kerülni, és kitöröltem. Éljen a cancel culture.*

A hangulatomról annyit, hogy ma reggeli után nem bírtam felkelni a székről, csak ültem és sírtam a nappali közepén vagy egy órán keresztül. Mire feljöttem Budapestre, már javult a helyzet, de nem dobott a hangulatomon, amikor kiderült, hogy elhagytam egy könyvtári könyvet.

*Mentségemre legyen mondva, élőben szíves(ebb)en beszélgetek meg vitázom ezekről a dolgokról, de online, ismeretlen arcokkal nem megyek bele ilyen témákba.

Anno

Még mindig nincs kedvem dolgozni (pedig tegnap este csináltunk egy adag forralt bort Lakótárssal és este tízig beszélgettünk, amitől egy kicsit visszajött az életkedvem), úgyhogy fogtam Róka legutóbbi kérdéssorát, és kitöltöttem. Íme.

1. Mi volt a jeled az oviban? Szeretted?

Először asztal, de azt utáltam, úgyhogy kikönyörögtem/kihisztiztem (már nem emlékszem), hogy csináljanak nekem tulipánt. Azóta sem értem, hogy lehet, hogy asztal jel volt az oviban, tulipán meg nem.

2. Mi akartál lenni ovisként? / Elképzelted bárhogyan is a jövőd?

Nem emlékszem már.

3. Sorolj fel öt tulajdonságot, ami jellemző volt rád alsós korodban.

Gátlásos, szorongó, csendes, makacs, akaratos.

4. Volt olyan beszólás, amit te kaptál, és megmaradt benned?

Egyszer még harmadikban? negyedikben? a szünetben elkezdett csúfolni az öcsém egyik osztálytársa, hogy bajszos néni leszek. Nyilván rosszul esett, de úgy emlékszem, hogy nem érintett meg nagyon mélyen, szerintem csak azért emlékszem rá, mert az utána következő órán a tanár néni felhozta a csúfolódást-témát, hogy közösen beszéljük meg.
Aztán már felső végén egyszer odajött hozzám egy két évfolyammal felettem járó srác, és közölte velem, hogy "a Csaba elhatározta, hogy fejbe fog rúgni a focilabdával" (Csaba 5 méterrel odébb állt, kicsit ijedt fejjel). Én egyrészt tökre megijedtem, másrészt annyira meglepődtem, hogy csak szó nélkül továbbmentem. Évekkel később jöttem rá, hogy valószínűleg bejöttem Csabának, és ezt a (nem túl sikeres) módját választották az ismerkedésnek (mert utána egyébként nagyon sokat bámultuk egymást, amíg abba a suliba jártam, de ennyiben maradt a dolog).

5. Volt olyan beszólás, ami a te szádat hagyta el, és aztán megbántad?

Hajjaj. Volt hát, de inkább később. Most egy konkrét eset sem jut eszembe, de sokszor bántottam meg nagyon embereket hirtelen felindulásból, és nagyon tudatosan dolgozom rajta, hogy ne csináljak ilyet.

6. Volt álomszakmád általános sulis korodban?

9-10 évesek farmer és író akartam lenni. Egyszerre. Azóta kicsit átalakult mindkettő, de alapvetően visszataláltam mindkét elképzeléshez.

7. Volt nagy szerelmed? :)

Naná. Több is. Általában senki nem tudott róluk.

8. Vártad a középsulit? Miért? / Miért nem?

Azt hiszem, inkább nem. 8 évig ugyanabba az osztályba jártam, részben olyan gyerekekkel, akikkel már oviba is együtt jártam. Nem igazán éreztem otthon magam közöttük, mindig kicsit kívülálló voltam, de egy nagyon biztonságos közeg volt, ahol tiszteletben tartották a különcségemet, elvégre 8-11 évük volt hozzászokni.
Másfelől viszont egy picit vártam, mert abban reménykedtem, hogy gimiben majd kinyílhatok, és jobban önmagam lehetek.

9. Volt olyan korszakod, ami meghatározta az öltözködési stílusod?

Nem igazán. Volt egy időszak, amikor főleg fekete ruhákat hordtam (de kinek nem volt ilyen?), de általában inkább kedvenc ruhadarabjaim voltak, amiket addig hordtam, amíg le nem szakadtak rólam.

10. Volt valamilyen mániád? Gyűjtöttél valamit? Volt olyan téma, amire rá voltál kattanva?

Nézzük csak. A könyveket gyűjtöm, mióta az eszemet tudom. Volt farkasos korszakom, és elvileg gyűjtöm plüssfarkasokat, de azért olyan nagy energiát nem fektetek ebbe. Gyűjtöttünk matricákat (és volt néhány nagyon féltett és nagyon király darabom), Tazókat meg egyéb dolgokat, amik a csipszekben voltak egy időben (egyszer kaptunk egy zacskó csipszet, amiben véletlenül több Tazó volt, mint csipsz). A kindertojás-figurákat. Volt egy időszak, amikor - már nem tudom, milyen ihletésből - szaloncukor-papírokat kezdtem gyűjteni (anyám nem örült neki :D). Rákattanós témák mindig vannak, csak néhány példa: gyöngyözés, Portugália, Japán, Izland, népmesék...

11. Középsuliban hogyan képzelted a jövőd?

Sehogy. Azzal voltam elfoglalva, hogy ne fulladjak meg. Azt képzeltem, hogy ha kiszabadulok a gimiből, végre minden jó lesz, de nem voltak konkrét elképzeléseim.

12. Csúfoltak valamivel az osztálytársaid?

Nem. Vagy legalábbis nem tudtam róla. Általánosban, ahogy fentebb is írtam, elfogadták a különcségeimet, gimiben meg egyszerűen nem vettek tudomást rólam.

13. Volt, hogy te csúfoltál másokat?

Nem emlékszem. Nem hiszem.

14. Mit szerettél csinálni szabadidődben? Megmaradtak ezek az elfoglaltságok máig is vagy teljesen más hobbijaid vannak? 

Sokat olvastam. Nem is sokat, rengeteget. Ez megmaradt, most is viszonylag sokat olvasok, csak jobban megválogatom, hogy mit. Sokat gyöngyöztem, azt is szeretem még mindig, de ritkábban ülök le alkotni. Volt egy rajzolós korszakom is, ez se tűnt el teljesen, de most már inkább csak firkálgatok. Hatodikos és tizenegyedikes korom közt tollaslabdáztam - erre most nincs lehetőségem, de sokszor hiányzik. Nyelveket tanultam - az érdeklődés megmaradt, időm és kitartásom mostanában nemigen van hozzá. Mindig is szerettem kint lenni és csinálni dolgokat, ez máig meghatározza az életemet.

15. Mivel volt a legtöbb nehézséged?

Hogy az egyetemig nagyon visszahúzódó és gátlásos voltam, amikor egyáltalán nem akartam az lenni. Iszonyú sokat szorongtam, kb. minden elképzelhető dolgon, sokat sírtam, és szerettem volna bátrabb és nyitottabb lenni, de sokáig nem ment.

16. Hogy álltál barátok terén? Változott azóta a helyzet?

Volt egy nagyon jó barátnőm, akivel együtt nőttünk fel (egy éves korunk óta ismerjük egymást), most is nagy ritkán tartjuk még a kapcsolatot, de az a szoros barátság már eltűnt. Az általános sulis osztályban is volt mindig néhány barátom. Gimiben is volt néhány barátnak nevezhető ember az osztályban, de voltak köztük elég viharos barátságok is. Azóta valahogy mindig megtalálom azokat, akikkel szorosabb kapcsolatot tudok kialakítani az adott helyzetben, de hosszú távú barátságaim nem nagyon vannak, mert szörnyen rossz vagyok a távolsági kapcsolattartásban, és azért elég sokat költöztem az elmúlt tíz évben. De szerencsére mindig vannak körülöttem olyan emberek, akikben megbízom.

17. Mesélj kicsit a 18 éves énedről.

Utáltam a középsulit, már vártam az érettségit, mint a megváltást. Akkor épp volt egy fiúm, az első hosszabb távú kapcsolatom, aki akkor már felköltözött Budapestre és egyetemre járt, és én szörnyen féltékeny voltam az egyetemi haverjaira, ami miatt eléggé elviselhetetlen voltam sokszor. Otthon még nem rendeződtek a dolgok, a szüleim viharos válása negyedik éve volt folyamatban, úgyhogy elég sok lelki sebem volt, és otthon is néha elviselhetetlenül viselkedtem. Meglehetősen hullámzó volt a hangulatom. Nem tudtam, mi lesz velem gimi után, de abban biztos voltam, hogy ennél csak jobb lehet. Néha összejártunk két-három osztálytársammal sorozatokat nézni meg sütit enni. Ekkoriban hagytam abba a tollasozást. Kerestem az életem értelmét, önkénteskedtem gyerekkórházban és értelmi fogyatékosoknál, gyűjtést szerveztem a vörösiszap-károsultak részére a suliban. Nyelvvizsgáztam, majd érettségiztem angolból, hogy ne kelljen az utolsó évben angolórára járnom. Azt hittem, hogy biológus leszek (bár fogalmam se volt, mit csinál egy biológus), imádtam a biosz- és földrajzórákat, és sokat készültem a biológia OKTV-re. Szerettem volna, ha valaki úgy szeretne, ahogy én akarom.

18. Ha visszamehetnél a múltba, adnál tanácsot a tiniénednek? Ha igen, mi lenne az?

Nem tudom, hogy magamtól elfogadnék-e tanácsot, mert mástól nem nagyon szoktam, tinikoromban meg pláne nem fogadtam el. De azért megpróbálnám meggyőzni magam, hogy nem kell mindentől félni, nem kell mindenen szorongani, legyek bátrabb.

19. Miben fejlődtél jellemileg, mióta kijöttél a suliból?

Miben nem? :D Sokkal-sokkal türelmesebb lettem. Nyitottabb és bátrabb lettem, a gátlásaim jó részét levetkőztem magamról. Magabiztosabb lettem, és ami talán a legfontosabb: sokkal-sokkal kevesebbet szorongok. Sok munkát fektettem bele, hogy lejjebb faragjak a maximalizmusomból, hogy képes legyek megbocsátani embereknek, hogy ne vegyek mindent magamra, hogy kevésbé legyek kontroll mániás és ne akarjam folyton másokra erőltetni az elképzeléseimet, és hogy merjek felelősséget vállalni a "rossz" döntéseimért is. Sokkal jobban meg tudom élni a jelent, kevesebbet félek attól, hogy mi lesz a jövőben vagy hogy mit rontottam el meg hogy milyen sérelmek értek a múltban.

20. Ha a 18 éves éned megjelenne a jelenedben, mit szólna ahhoz az emberhez, aki most vagy?

Megnyugodna. Nem emlékszem már pontosan, hogy milyen akartam lenni 18 évesen, de szerintem elég közel járok hozzá.

21. Ha a 18 éves éned adna neked egy tanácsot, szerinted mi lenne az?

Talán hogy ne felejtsem el, milyen volt a sötétben. És hogy ha lehetőségem van rá, mutassam másoknak is a nyitott ajtókat, akik még nem találtak ki a labirintusból.

novemberi nagytakarítás és egyéb finomságok

Vagy mondjuk inkább azt, hogy nagyobb takarítás, mert jobb helyeken ez valószínűleg egy sima hétvégi takarításnak megy csak el. Mindenesetre akkora dzsuva volt már a házban, hogy az még az én ingerküszöbömet is megütötte, szóval ma az átlagosnál alaposabban porszívóztam, söpörtem és mostam fel a ház általunk használt részében. Meg persze mostam, mert az mindig vasárnapi program. Rendbe raktam a konyhát is, mert - főleg nekem köszönhetően - már egy tányérnyi hely sem volt szabadon (a héten valahogy sokat sütöttem, tegnap meg kimchit raktam el, és mivel általában csak a 80%-át pakolom el magam után a kupinak, ezek eléggé összeadódtak - tudom, rossz szokás, de már ez is tökre előrelépés a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest). Ebédre az egyik kedvenc kajámat csináltam: sült batáta, kelbimbó és lilahagyma, morzsolt kecske-fetasajttal. Nagyon szeretem ezt az időszakot evés szempontjából, ezek a sült/pirított zöldségek a kedvenceim!

Délelőtt lenyomtam egy egyórás HIIT workoutot, ami király volt, nagyon jól esett. A legutóbbitól mondjuk iszonyúan beállt a hátam meg a vállam, remélem ettől most nem fog. Tegnap egy 75 perces, viszonylag izmos jógát nyomtam, ami viszont szuperül kinyújtotta a hátizmaimat, szóval most már csak kicsit fájok a vállamon. Tegnap sétáltunk egy két és fél órát a kutyával, egyrészt tök jó volt, mert szedtem egy kis júdásfülgombát a Fiúnak, másrészt viszont nem volt túl jó, mert a kutya egyáltalán nem figyelt rám (biztos érezte, hogy én is szét vagyok esve, mert máskor tök jól szokott viselkedni), meg ilyenkor ősszel folyamatosan attól rettegek, hogy mikor lövik le valamelyikünket véletlenségből. Jó, annyira nem rettegek, hogy ki se menjek sétálni, de nem is tudok olyan felszabadult lenni, mint amikor nyáron barangolok a határban.

A héten sütött almás-diós kosárkából most kivételesen nem a dióból maradt, hanem a tésztából, úgyhogy ma sütöttem sima almakrémes-diós kosárkát a maradékból. Csodajól néz ki, csak sajnos nem jön ki rendesen a formából, kanalazni kell. Vigyázni kell, mert ha így folytatjuk, karácsonyra kifogyunk a dióból, és vehetek a piacon méregdrágán bejglibevalót. :D A képen még a diós változat, ami azóta elfogyott (sajnos a kajafotós skilljeim valahol a nulla környékén vannak, élőben sokkal jobban néz ki minden).

Most raktam be egy adag kiflit a sütőbe. Jó lenne néha új dolgokkal is kísérletezni (pl. már nem is tudom hányadik hete határozom el szombatonként, hogy megint csinálok leveles tésztát), de "sajnos" ez a vajaskifli annyira tökéletes, hogy amikor el kell döntenem, hogy most mit sütök, általában inkább biztosra megyek, és maradok ennél.

Péntek este volt megint egyesületi megbeszélés, ami kettővel is kevésbé viselt meg, mint amire számítottam. Azt nem mondom, hogy extra motivált lettem tőle, de elszántam magam, hogy hétfőtől szépen leülök, és elkezdem bepótolni a lemaradásaimat (sajnos van belőlük bőven, de a többsége nem nagyon időigényes). Arra is rájöttem, hogy azért (is) érzem ilyen nyomin magam, mert szeretnék végre valamit, ami az enyém, ahol nem nekem kell más emberek idejéért (és motivációjáért) felelősséget vállalnom, és ahol nem kell másokra várnom. Egy darabig reménykedtem benne, hogy a műhelyben én is nagyobb helyet kaphatok, de ezt már kezdem feladni, that's just not meant to be. Úgyhogy most a gombák felé kacsingatok, meglátjuk mi lesz belőle.

Ja, és végre eszembe jutott lefotózni a tányérokat is. Bocsi, Róka, hogy ennyi ideig tartott! (Közben már lehet hozzád is megérkeztek. :D)

Olyan szürreális, hogy gyerekkoromban ilyenkor már a havat vártuk, most meg annak is örülök, ha az eső esik. Vajon idén legalább hőmérsékletben tél lesz karácsonykor?

álmodom, tehát vagyok

Megint kicsit válságba kerültem magammal meg a munkámmal (ami most épp önkéntes alapon megy). Nagyon szeretem az egyesületet, az egész csapatot meg a témát is - de nagyon elegem van belőle, hogy én vagyok a mindenes. Persze, nem kéne túlvállalni magam, de annyira akarom, hogy ez működjön. És eddig hajtotta is a csapatot a kezdeti lelkesedés, ami így lassan három év után kezd alábbhagyni, mindenkit alágyűrnek az otthoni teendők, és ami miatt tavaly ilyenkor csak egyszer kellett szólnom, most háromszor. Ez így egyáltalán nem fun, és nem azért, mert minimális fizetést kapok csak érte. 

Szóval elkezdtem megint álmodni egy saját vállalkozásról. Amúgy is szeretek álmodozni, meg egy csomó minden érdekel, és egyre inkább kikristályosodik, hogy mik azok, amiket szeretek is csinálni, pénzt is lehet keresni vele, és bele is mernék fogni. Csak hát ugye elkezdeni a legnehezebb, meg egy csomó mindenhez kell valami hülye papír, amit semmi kedvem megcsinálni, legfeljebb ha online oktatásban lehetséges. Azt szigorúan megfogadtam, hogy zöldséget legfeljebb ismerősöknek fogok eladni (meg hát hol van még attól a kert, hogy bármit is komolyan termesszek benne), de mostanában sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne gyógygombákat termeszteni, vagy eladásra sütni. Ráadásul tök szerencsés vagyok, hogy egyáltalán álmodhatok erről meg hogy itt van terem kísérletezni, szóval már csak ezért is ki kéne használni a lehetőséget. Csak hát mindig ott lebeg a fejem fölött a házfelújítás szelleme, és amíg be nem költözünk, nagyon nem akarózik bármi nagyba belefognom.

Mindenesetre igyekszem megélni a novemberi befelé fordulást. Iszonyú sok feszültség meg frusztráció van bennem - a vírus miatt, a szépen alakuló klímakatasztrófa miatt, a családom miatt, a ház miatt, a saját hülyeségeim miatt. Az elképzelt őszi futásokból nem lett semmi, egyszerűen nem kelek fel reggel, hogy futni menjek. Jó, ma pont elmentem egy 6 km-es körre a kutyával, jó hideg volt meg szép napsütés, meg varjak, kenderikék és bambik, és nagyon jól esett, de tényleg gyakrabban kéne mennem. Hihetetlen egyébként, hogy milyen boldogságbomba még egy ilyen rövid futás is, nálam órákig kitart. Szerencsére a nekem való jógacsatorna után megtaláltam a nekem való edzős csatornát is, úgyhogy ha futni nem is megyek, heti 2-3 alkalommal összeollózok egy egy-másfél órás HIIT workoutot, és így egészen kordában tartható a mozgásigényem. A befelé fordulás jegyében igyekszem lassan, de biztosan haladni a világolvasós privát kihívásommal is, december második felétől a lassulás jegyében például szeretnék francia nyelvű könyveket olvasni. Most épp Thor Heyerdahé van soron, a Húsvét-szigetre tett expedíciójáról írt könyvet olvasom - vegyes érzéseket kelt bennem, de kétségtelenül szörnyen izgalmas az egész.

Hát így. 

Felhő-kilátás otthonról.

Ködös erdő Bodzával.

Téli laska (Pleurotus ostreatus)

Közönséges petrezselyemgomba (Hericium coralloides)

Téli fülőke (Flammulina velutipes)

Cuki kis fehér gomba,
valami kígyógombára tippelek,
de amúgy fogalmam sincs, mi ez.

A hétvégén elmentünk egy rövid családi kéktúrára a Bakonyba, a Bakonykúti-Fehérvárcsurgó-Bodajk szakaszra. Szombaton csodajó napsütéses idő volt, gyönyörű naplemente a nem annyira gyönyörű fehérvárcsurgói víztározónál, aztán este 11-ig kártyázás meg beszélgetés. Vasárnap meg csodajó ködös idő volt, szép őszi színekkel és a Gaja-patak völgyében vezető úttal, ami az egyik kedvencem lett az eddigi (nem túl sok) kéktúrás útvonalaim közül (utólag nyilván sajnáltam is, hogy reggel nem bírtam rávenni magam a futásra, de utólag könnyű okosnak lenni, hogy milyen jó lett volna). A kisebbik unokaöcsémmel és a húgommal jó előre mentünk Bodajkra, és beültünk egy étterembe. Rendeltünk egy teát meg valamit enni (én fűszeres szilvakrémlevest ettem aszalt szilvával és mézespuszedli-morzsával megszórva, nagyon-nagyon finom volt), és elővettük a Mindot, ami az egyik legkedvencebb partijátékom. Mire a nagyszüleim is befutottak, már a második teát ittuk, és bőven megnyertük a játékot, és új kihívásként elkezdtük fejjel lefelé pakolgatni a kártyákat, úgy, hogy csak a végén néztük meg a sort. Csináltunk ilyet már korábban is több-kevesebb sikerrel, de most egészen extázisba estünk, hogy az ötödik kört hibátlanra teljesítettük fejjel lefelé fordított lapokkal!!
Jó, ennek valószínűleg kisebb a hírértéke, mint amennyire örültem neki, de nekem tényleg úgy érződik, hogy ez az évem egyik legnagyobb eredménye. :D

Szóval közel tökéletes hétvége lett volna... de sajnos az utolsó pillanatban, amikor már szálltam ki a kocsiból a pályaudvarnál, a nagynéném férje telefonált, hogy a másik unokaöcsém produkált egy pozitív Covid-gyorstesztet. Velem nem töltöttem annyi időt, de szombat este együtt kártyáztunk, meg egy szobában is aludtunk, szóval simán elkaphattam. Szerencsére még azelőtt derült ki, hogy hazaértem volna, úgyhogy most maszkot hordok, amíg kiderül, hogy mi fertőzött vagyok-e én is. A családom miatt kevésbé aggódom, mindenki be van oltva, szóval remélhetőleg akkor se lesz nagy gond, ha valaki elkapta, de az itteni társaságban kisbabák is vannak, nincs is mindenki beoltva, és nagyon nehezen megoldható logisztikai problémák merülnének fel, ha akár egyvalakit is megfertőznék, szóval inkább elbarikádoztam magam. Csak azt sajnálom, hogy így a holnap előadást online kell megtartanom, nem élőben... de hátha így megemberelem magam, és megírom azt a sok mindent, amivel le vagyok maradva.

a novembernek még csak a fele telt el

 ... de én már szörnyen fáradt vagyok. 

Feltettem a karácsonyi égősort, mert szeretem, ahogy világít (a karácsonyt egyébként nem szeretem túlságosan, főleg mióta a hó sem esik). Ma sütöttem rugelachot meg egy rakás kiflit. Tettem el lilahagymát, káposztát és fügét fermentálódni, szedtem a héten rengeteg laskát meg petrezselyemgombát, amikor sétálni mentünk a kutyával. Építettem egy mini agility pályát a kertbe. Elsöpörtem a lehullott leveleket a kocsibejáróról, szedegetem fel a maradék diót, és kivágtam egy kiszáradt bokrot gyújtósnak. 

Sajnos van most egy csomó gép előtt ülős melóm, amikkel egyáltalán nem haladok, mert ha bekapcsolom a laptopot, kikapcsol az agyam, úgyhogy kb. egész héten csak szenvedtem. Egyik hajnalban volt egy pánikroham-kezdeményem is, hurrá. Nem hiányzott.

 

Verzió 2021 1.0

Idén is meg lehet nézni online a Verzió Filmfesztivál összes filmjét. Van, ami ingyenes, de a fizetősek is csak 900 forintba kerülnek, és bérletet is lehet venni. Tavaly "csak" 3 filmet néztem meg (egyébként szinte egyáltalán nem nézek, csak rajzfilmeket), de mindegyik velem maradt utána nagyon sokáig (a Talking About Trees című szudáni filmet még agyba-főbe ajánlottam is mindenkinek). Most sokkal több film van, ami érdekel, ennyit tuti nem fogok egy hét alatt megnézni, de elhatároztam, hogy napi egyet azért megpróbálok. A Verzió emberjogi dokumentumfilm-fesztivál, úgyhogy ezen a kérdéskörön belül készült, de nagyon változatos témájú filmek vannak fenn. Délután megnéztem a Digitális nomádom című magyar alkotást, és mivel az egy kicsit semmilyen volt (nem volt rossz, de igazából nem a digitális nomádkodásról szólt, hanem egy anya-lánya kapcsolatról) és egyáltalán nem vágott földhöz, elkezdtem nézni a Dear Future Children / A jövő gyermekei címűt a birsalmasajt meg a savanyú káposzta készítése mellé. Most leállítottam egy kicsit, hogy ne bőgjem szét magam, annyi érzelmet szakított fel bennem már az első negyven perc is.

sok minden történik, és nem történik semmi

A térdem nagyon furán viselkedik: van, amikor szinte el is felejtem, hogy fájnia kéne, és úgy járkálok fel-alá, mintha minden rendben lenne (szerdán még futni is voltam a Villamosmérnökkel, lenyomtunk egy ködös-szürkés 4 kilométeres kört, csodálatos volt), két órával később meg megint nem bírok ráállni, és nem értem, hogy mitől függ.

A héten megtörtem egy vödör diót. Kicsi ez a diófa még, nincs rajta sok dió, és egy csomót ki is kellett dobni - kicsit szomorú vagyok, mert ha 2 héttel hamarabb megtöröm őket, akkor szerintem még egy csomó menthető lett volna, csak ugye nem voltam itt. De akárhogy is, a dió most nagy kincs, vagy elmajszolgatjuk karácsonyig, vagy lesz mit rakni a diós bejglibe. Emellett feltekergettem három kis üvegnyi répát fermentálódni, leszüreteltem a maradék fügét, ami már nem érik be, és azokat is elraktam fermentálódni (egyelőre négy nagyobb üveggel raktam el, de még maradt valamennyi). Közben a Fantastif Fungi és a The Magic of Mushrooms után megnéztem a Wolfwalkers és a The Secret of Kells című csodás animációs meséket. (Jövő héten lesz az online Verzió, úgy tűnik a november a filmnézős hónapom.) Sütöttem egy szörnyű kenyeret (a nyári kenyereim már egész jók, de ősszel meg pláne télen tök másképp viselkedik a kovász, de nem adom fel), úgyhogy ma kiflit sütök, hogy legyen végre egy kis sikerélményem is. Jó volt a piacon is, hogy nincs már akkora tömeg, mindenkivel lehet beszélgetni pár percet. A Sparban meg annyira elhűltem az árakon, hogy elhatároztam, hogy jövőre rendesen belefogok a kertbe, hogy legalább a zöldségek nagy részét ne kelljen megvásárolni. Ha nem lesz munkám, talán fogom tudni csinálni a házfelújítás mellett is. Aztán a piacon összefutottunk a Bábmesterrel, haza is vittük, és náluk ragadtunk reggelire, meg kunyeráltam tőlük egy rakás befőttes üveget a fermentáláshoz.
Megtaláltuk a vízvezetéket is. El kéne menni almát szedni az almáskertbe. Vettem birskörtét, abból kéne főzni lekvárt meg sajtot. Kéne további savanyúságokat csinálni. Sétálni a kutyával, sütit sütni, palántázni télire dolgokat, ha már dzsungelt csináltunk az előszobából. Meg ilyenek.

Voltam fogorvosnál is. Nekem pár évvel ezelőttig egyáltalán nem volt baj a fogaimmal, négy és fél éve kellett tömni egyet, mert alályukadt a barázdazárásnak. Most is ez történt, még érzéstelenítő se kellett, mert felületi fúrás volt csak, de na, azért be voltam szarva. Az egyik kedvenc jógás csatornámon mondta az egyik oktató, hogy ha hosszabb a kilégzés, mint a belégzés, az aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert. Elalváshoz tök jól működik ez a technika, úgyhogy gondoltam ártani itt sem fog. Nagyon érdekes élmény volt - az agyam pánikolt a fúróhangtól meg a tudattól, hogy a fogamat fúrják, de közben a testem meg nem pánikolt annyira, szóval valami hatása érezhetően volt ennek a légzéstechnikának.

A gép előtt ülős munkáimmal persze nem haladok úgy, ahogy kéne, amitől egy kicsit rosszul érzem magam. De csak egy kicsit, mert egyik se nagyon sürgős. Egyébként én imádom ezt a ködös, borongós novemberi időjárást, ha nem félteném a térdemet, egy csomót sétálnék az erdőben hátha találok valami gombát végre.

Fantastic Fungi

Ez egy hosszú poszt lesz a gombákról meg a gombákhoz való kapcsolatomról, ami előfordulhat, hogy csak nekem érdekes, de nekem nagyon. :D

A hétvégén megnéztem a Fantastic Fungi című filmet, és rajta felbuzdulva ma a BBC The Magic of Mushrooms címűt is, mert amúgy kialakulóban levő gombamániákusságban szenvedek, és néha kicsit táplálni kell ezt a mániát, mert elveszik a többi között. Most megint tökre fellelkesültem azon, hogy a gombák milyen kurva menő teremtmények.

A két film közül amúgy nekem a második tetszett jobban, kevésbé van a begombázásra fókuszálva és eggyel kevésbé hatásvadász, de igazából mindkettőt érdemes megnézni.

Nekem amúgy nincs nagy történetem a gombákkal, gyerekkoromban nagyon szerettem a rántott gombát, aztán valami gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvben olvastam, hogy léteznek mérgező gombák, és onnantól kezdve nem voltam hajlandó gombát enni, egészen olyan 16-17 éves koromig, amikor is rájöttem, hogy a bolti csiperkétől valószínűleg nem fogok meghalni. Így utólag úgy gondolom, hogy ez egy teljesen irreális félelem volt, tipikusan az amit nem ismerek, attól félek fajtájú. Sajnos egyik egyetemen se tanultunk sokat a gombákról (sőt, a kalapos gombákról leginkább semennyit), úgyhogy végül 2019 elején szántam el magam egy gombaszakértői tanfolyamra, ami egyébként szuper döntés volt. Van körülöttem egy csomó gombabolond ember, és én is nagyon szeretnék minden hétvégén gombászni járni és megtanulni egy csomó fajt (csak önmagában a tudás kedvéért), de 1. a Tolnai-dombság nem túl jó gombászhelyszín, 2. egyedül azért nehezebben veszem rá magam. Szóval bár tavaly letettem a végül a vizsgát (igaz, elég gyászos eredménnyel), az érdeklődésem összességében inkább távoli rajongás, mint valódi bolondulás.

De a gombák világa tagadhatatlanul magával ragadott. A biológiájuk is szörnyen érdekes (jó, hát valahol elbújva azért lakik bennem egy biológus, na): se nem állatok, se nem növények, de mindkettővel vannak közös tulajdonságaik. Az életmódjukat tekintve nagyon változatosak: a többségük korhadékbontó, de vannak mikorrhizás (azaz különböző növényekkel szimbiózisban élő), parazita, nekrotróf (élő szerves anyagot bontó) fajok is. Lenyűgöző, hogy gyakorlatilag bármit le tudnak bontani: vannak olyan kísérletek, melyek szerint még konkrétan a kőolajat is, vagyis bevethetőek lehetnek akár olajszennyezés esetén vagy szennyezett ipari területek remediációjában. 

A gyógyszeripar is használja őket, az antibiotikumat gondolom senkinek nem kell bemutatni - az első antibiotikumot Alexander Fleming izolálta egy penészgombából, és talán túlzás nélkül állítható, hogy az orvostudomány egyik legnagyobb áttörése volt az emberiség történelmében. Újabb kutatások azt is alátámasztják, hogy például a süngomba és a pecsétviaszgomba képes az idegsejtek regenációjának elősegítésére. Más fajok pedig a rák ellenszerének kutatásában kapnak központi szerepet. És persze ott vannak a pszichiátriai gyógyszerek: mielőtt az USA hadat üzent a varázsgombának, sok ígéretes kutatás folyt a pszilocibin gyógyhatásaival kapcsolatban (aztán azóta megint lehet ilyesmit kutatgatni, és állítólag vannak is ígéretes eredmények). 

Aztán ott van a mezőgazdaság és a természetvédelem. Kiderült, hogy a szárazföldi növényeknek olyan 70-80%-a valamilyen gombapartnerrel éli az életét. Ez egy szimbiotikus kapcsolat a gombák és a növények közt: a gombafonalak megsokszorozzák a gyökérrendszer felületét, kvázi tápanyagokat szívnak fel a növényeknek, amik pedig cserébe cukrokat, illetve a gombák szaporodásához szükséges hormonokat juttatnak vissza a gombafonalakba. Az is kiderült, hogy az erdőben a fák a föld alatt összeköttetésben állnak egymással a gombafonalakon keresztül, és ezen a hálózaton keresztül tápanyagokat is képesek egymásnak küldeni. Gombafonalak nélkül egy csomó növény nem fejlődik úgy, ahogy kéne neki (vagy nem fejlődik egyáltalán). 

És mennyi mindent nem tudunk még a gombákról.

A gombász tanfolyamon azt mondták, hogy "a gombákat most érte utol a genetika" - vagyis most jutottak el odáig a kutatók, hogy nagy tömegekben szekvenálják a gombák genomját, így a rendszertani besorolások (és így a latin nevek) folyamatosan változóban vannak. Mármint, elég gyorsan. Ez a folyamat a növényeknél is lejátszódott. Amikor növényrendszertant tanultam, minden egyes tanár elmondta tudománytörténeti érdekességként, hogy Linné (a modern rendszertan megalapozója) még külső határozóbélyegek alapján csoportosította a növényeket. Aztán a genetika tudománya mindent felülírt, és ma már csak jóindulatúan mosolyognak a Linné által létrehozott kategóriákon. Közben meg kiderült (igen, most a 21. században), hogy a gombák külső határozóbélyegek alapján történő csoportosítása hasonló buktatókat rejt. A pöfetegekről például kiderült, hogy nem egy fajcsoport, hanem egy életforma, és genetikailag tökre távol állnak egymástól.

Gyakorlatilag mindenhol ott vannak az életünkben, pedig sokszor nem is tudatosítjuk magunkban. Sör, bor, pezsgő, kenyér - nincsenek élesztőgombák nélkül. Sajtok - nincsenek penészgombák nélkül. Antibiotikumok - szintén penészgombák termelik őket. Ha nem lennének a lebontó gombák, nagyon hamar ellepné a le nem bomlott szerves anyag a Földet.

Na és akkor még arról nem is beszéltem, hogy a kalapos gombák is mennyire elképesztően változatosak. Magyarországon kb. 3000 fajuk él, és bár ezek közt vannak meglehetősen ritkák, meg olyanok is, amiket csak mikroszkóppal lehet határozni, még a laikusok és kezdők számára is rejt izgalmakat a gombászás műfaja. Nekem például a legmeghökkentőbb az volt, hogy mennyiféle illata lehet a gombáknak: a gombahatározókban egész elképesztő leírások vannak (egyik kedvencem a cellux- vagy narancsvirág illat), ha nem tapasztalom élőben, szerintem el sem hiszem. De szagoltam olyan gombát, aminek brutál erős ibolya illata volt, vagy érett körte illata, retekszaga,  (ez viszonylag gyakori), csatornaszaga, erős marcipánillata... és ezek még csak a legemlékezetesebbek voltak. A színek is elképesztő élénkek tudnak lenni (alább bemutatok pár saját fotót).

A másik dolog, ami elképesztő volt nekem, hogy bizonyos gombák mérgezősége meglehetősen... relatív. A gyilkos galócától nyilván felfordul mindenki, de ott vannak például a papsapkagombák, amiket itthon a mérgező kategóriába sorolnak, a skandináv országokban pedig mindenki eszi őket. Vagy a sárgászöld pereszke, ami nagy mennyiségben fogyasztva izomsorvadást okozhat - a tanár szerint, aki az órát tartotta, Magyarországon összesen nem nő annyi, hogy egy embernek mérgezés okozzon, és halálosan mérgezőként van kezelve (ebben nyilván van valamennyi költői túlzás, de az élőhelye itthon már csak mutatóban van), míg a balti országokban a piacon árulják. 

Szóval akármilyen téma merül fel a gombákkal kapcsolatban, szerintem mind veszettül izgalmas. Otthoni gombatermesztés, gombabőr, gomba-műanyag... de azt hiszem, most eléggé kiventilláltam magamból a lelkesedést, úgyhogy ezeket meghagyom egy későbbi alkalomra. :D

Téli fülőke (Flammulina velutipes)

Közönséges petrezselyemgomba (Hericium coralloides)

Retekszagú kígyógomba (Mycena pura)

Rézrozsdaszínű csészegomba (Chlorocyborium aeruginosa)

Ugyanaz, csak termőtestek nélkül <3

fent: sárga csengettyűgomba (Pluteus leoninus), ibolyaszínű pitykegomba (Entoloma euchroum), rőt fagomba (Neolentinus schaefferii), rézrozsdaszínű csészegomba; alul: háromszínű egyrétűtapló(nak határoztam én, de lehet, hogy valamelyik másik egyrétűtapló) (Daedalopsis confragosa var. tricolor)

hello, darkness

 Néha annyira utálok úgy létezni, hogy minden ébren töltött percemet átjárja a szorongás. Nem mindig van a felszínen, nincs mindig gombóc a torkomban vagy a gyomromban, de mégis ott bújik meg a gondolataim mögött ez vagy az, ami miatt épp szoronghatok. Valamennyire már hozzászoktam, mert mióta az eszemet tudom, hajlamos vagyok szorongásra, már óvodából is vannak ilyen emlékeim. Kamaszkoromban iszonyú sokat küzdöttem ezzel - mármint a szorongással is, meg azzal is, hogy megszüntessem. Megszüntetni nem sikerült, de azt már elértem, hogy jobb időszakokban vannak egész napok, amikor nem kerül elő egy kicsit sem. Ennek az előnye, azt hiszem, nyilvánvaló; a hátránya viszont az, hogy amikor visszajön, akkor kétszer olyan szar.

Mindenesetre az történt, hogy tegnap elmentem futni. El akartam menni a kilátóig meg vissza, de az erdőben szembe jött velem egy kutya, én meg nem akartam kipróbálni, hogy elenged-e maga mellett vagy belém harap, úgyhogy visszafordultam. Gondoltam majd ma elmegyek a mi kutyánkkal meg a fényképezővel és jól lefotózom az őszt. Csakhogy valahol rosszul léphettem, mert délután már annyira fájt a bal térdem, hogy nem bírtam ráállni, szóval egyértelmű volt, hogy ma nem lesz séta, és lehet, hogy futni sem fogok tudni egy darabig. Ettől eléggé elkedvtelenedtem - amúgy is elég vacak kedvem van, mióta visszaértem Észtországból, előtörtek a mindenféle bizonytalanságok, az építkezés meg a vita a szomszéddal, úgyhogy ma reggel újult erővel tört fel a szorongásom, és legszívesebben rögtön visszaaludtam volna, ahogy felébredtem.

De ha valamit, akkor azt megtanultam az elmúlt tíz év alatt, hogy ha ilyenkor a rosszkedvemre hallgatok, és egész nap az ágyban fetrengek meg olvasok, az az esetek 95%-ában csak ront a helyzeten. Úgyhogy ha kicsit későn is, de felkeltem, és elkezdtem a vasárnapot (azaz beraktam egy mosást). Néha már attól visszajön egy kicsit az életkedvem, hogy fizikailag belekezdek valamibe*, néha nem annyira, de olyankor annak is tudok örülni a nap végén, hogy legalább alapszinten funkcionálok. Nem volt ez mindig így. A mai nap végül egészen jól sikerült: porszívóztam, konyhát takarítottam (ez a jolly joker, ha nem tudok mit kezdeni magammal, a konyhát mindig lehet takarítani), megsütöttem az egyik kedvenc Ottolenghi-receptemet (sütőtök és lilahagyma tahiniszósszal), ebéd után még egy bögre salepet is engedélyeztem magamnak, aztán befejeztem a Fantastic Fungi című filmet, közben diót pucoltam, és a végére olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy elmentem egy rövid sétára is a kutyával. Mire visszaértem, megint iszonyatosan fájt a térdem, de azért jó volt sétálni egy kicsit a novemberi színek meg a dombok közt. Utána csináltam egy fél órás yin jógát (nem annyira tudtam most beleélni magam), aztán még diós-almakrémes meg diós-ribizlilekváros kosárkákat sütöttem. A végére egész jó kedvem lett. Nyilván még jobb lett volna, ha nem zabálok egész nap kovászcsipszet, de hát ez van, majd lefutom. 

Tegnap amúgy visszaolvasgattam a november havi feljegyzéseimet 2012 óta (ezt minden hónap elején megteszem). Néha meglepődöm magamon, hogy mennyire tudtam már évekkel ezelőtt is, hogy merre akarok menni, csak a hogyanokat keresgéltem sokáig. Az is reményre ad okot, hogy 2016 óta az őszi bejegyzéseim nem csak arról szólnak, hogy mennyi dolgom van meg hogy mennyit sírtam meg hogy még mindig nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Talán nem csak pillanatnyi optimizmus vagy kétségbeesett kapaszkodás, amikor azt érzem, hogy most haladok valamerre.

*nemrég olvastam egy cikket arról, hogy részben az eszközhasználat volt az, ami emberré tett minket, és mivel evolúciós szempontból az emberi agy kialakulása óta hangyafingnyi idő telt csak el, az agyunk egészséges működéséhez még mindig kell a kétkezi munka - a többi hétmilliárd ember nevében nem tudok nyilatkozni, de rám ez abszolút igaz

Itt van az ősz, itt van újra

 Meg hasonló közhelyek.

A visszautam hál'istennek kevésbé volt kalandos, mint amire számítottam*, de hétfőn kapásból a családi ebédre érkezni, hát... erős volt. Én tökre szeretem a családom, de csak kis adagokban, most meg majdnem mindenki ott volt (a nagyobbik öcsém ugye Észtországban), fáradt is voltam, meg ideges is, és nagyon-nagyon elfáradtam abban a pár órában.

Aztán végül nem mentem a munkatársakhoz kertészkedni meg bocikat nézni messziről (közelről félek tőlük :D), mert itthon válságkezelni kellett, és a Fiú azt mondta, hogy neki ebből elege van, inkább utáljuk a szomszédot és oldjuk meg máshogy a problémát, én meg most épp - 3 távol töltött hét után - kevésbé voltam elkeseredett, és gondoltam akkor ezt intézem én. Végül együtt beszéltünk a szomszéddal, a megoldás félsiker lett, de hát nem vagyunk maximalisták. Ma délelőtt pedig megpróbáltuk megkeresni a vízvezetéket, és délelőtt ástunk egy kurvanagy lyukat a kertbe. Nem mondom, hogy mostantól egész életemben csákányozni meg lapátolni szeretnék, de jól esett a fizikai munka (a vízvezeték egyébként még nem lett meg, úgyhogy valamelyik nap folytatjuk, amikor nem esik). Délután meg itthon lesöpörtem a leveleket a lépcsőről meg az útról, befejeztem a levendulametszést, meg összeszedtem egy vödör diót, hogy egy esős napon majd megtöröm. Nem sokára elmegyünk sütizni. Most épp azon dilemmázom, hogy rendeljek-e ribizli- meg málnabokrokat vagy tartsam magam ahhoz, hogy amíg nem költözünk le, nem kezdem el berakni a kertet.

Szóval minden visszatért a régi kerékvágásba, na.

*eredetileg ukrajnai átszállással vettem a hazafelé jegyet, de ügyesen elindultam útlevél nélkül**, úgyhogy azt lemondtam, és vettem egy Tallinn-Bécs jegyet 3000 (!!!!) forintért - de sajnos ez a repülő csak este 11-re érkezett Bécsbe, olyankor már nincs busz, úgyhogy sokáig úgy nézett ki, hogy egy éjszakát a reptéren kell töltenem, de az utolsó előtti pillanatban kiderült, hogy egy ismerősöm Bécsbe költözött, és náluk aludhattam

**ezen azóta is röhögnék, ha megtaláltam volna itthon az útlevelem, így egy kicsit azért ideges vagyok, hogy hova tűnt