hello, darkness

 Néha annyira utálok úgy létezni, hogy minden ébren töltött percemet átjárja a szorongás. Nem mindig van a felszínen, nincs mindig gombóc a torkomban vagy a gyomromban, de mégis ott bújik meg a gondolataim mögött ez vagy az, ami miatt épp szoronghatok. Valamennyire már hozzászoktam, mert mióta az eszemet tudom, hajlamos vagyok szorongásra, már óvodából is vannak ilyen emlékeim. Kamaszkoromban iszonyú sokat küzdöttem ezzel - mármint a szorongással is, meg azzal is, hogy megszüntessem. Megszüntetni nem sikerült, de azt már elértem, hogy jobb időszakokban vannak egész napok, amikor nem kerül elő egy kicsit sem. Ennek az előnye, azt hiszem, nyilvánvaló; a hátránya viszont az, hogy amikor visszajön, akkor kétszer olyan szar.

Mindenesetre az történt, hogy tegnap elmentem futni. El akartam menni a kilátóig meg vissza, de az erdőben szembe jött velem egy kutya, én meg nem akartam kipróbálni, hogy elenged-e maga mellett vagy belém harap, úgyhogy visszafordultam. Gondoltam majd ma elmegyek a mi kutyánkkal meg a fényképezővel és jól lefotózom az őszt. Csakhogy valahol rosszul léphettem, mert délután már annyira fájt a bal térdem, hogy nem bírtam ráállni, szóval egyértelmű volt, hogy ma nem lesz séta, és lehet, hogy futni sem fogok tudni egy darabig. Ettől eléggé elkedvtelenedtem - amúgy is elég vacak kedvem van, mióta visszaértem Észtországból, előtörtek a mindenféle bizonytalanságok, az építkezés meg a vita a szomszéddal, úgyhogy ma reggel újult erővel tört fel a szorongásom, és legszívesebben rögtön visszaaludtam volna, ahogy felébredtem.

De ha valamit, akkor azt megtanultam az elmúlt tíz év alatt, hogy ha ilyenkor a rosszkedvemre hallgatok, és egész nap az ágyban fetrengek meg olvasok, az az esetek 95%-ában csak ront a helyzeten. Úgyhogy ha kicsit későn is, de felkeltem, és elkezdtem a vasárnapot (azaz beraktam egy mosást). Néha már attól visszajön egy kicsit az életkedvem, hogy fizikailag belekezdek valamibe*, néha nem annyira, de olyankor annak is tudok örülni a nap végén, hogy legalább alapszinten funkcionálok. Nem volt ez mindig így. A mai nap végül egészen jól sikerült: porszívóztam, konyhát takarítottam (ez a jolly joker, ha nem tudok mit kezdeni magammal, a konyhát mindig lehet takarítani), megsütöttem az egyik kedvenc Ottolenghi-receptemet (sütőtök és lilahagyma tahiniszósszal), ebéd után még egy bögre salepet is engedélyeztem magamnak, aztán befejeztem a Fantastic Fungi című filmet, közben diót pucoltam, és a végére olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy elmentem egy rövid sétára is a kutyával. Mire visszaértem, megint iszonyatosan fájt a térdem, de azért jó volt sétálni egy kicsit a novemberi színek meg a dombok közt. Utána csináltam egy fél órás yin jógát (nem annyira tudtam most beleélni magam), aztán még diós-almakrémes meg diós-ribizlilekváros kosárkákat sütöttem. A végére egész jó kedvem lett. Nyilván még jobb lett volna, ha nem zabálok egész nap kovászcsipszet, de hát ez van, majd lefutom. 

Tegnap amúgy visszaolvasgattam a november havi feljegyzéseimet 2012 óta (ezt minden hónap elején megteszem). Néha meglepődöm magamon, hogy mennyire tudtam már évekkel ezelőtt is, hogy merre akarok menni, csak a hogyanokat keresgéltem sokáig. Az is reményre ad okot, hogy 2016 óta az őszi bejegyzéseim nem csak arról szólnak, hogy mennyi dolgom van meg hogy mennyit sírtam meg hogy még mindig nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Talán nem csak pillanatnyi optimizmus vagy kétségbeesett kapaszkodás, amikor azt érzem, hogy most haladok valamerre.

*nemrég olvastam egy cikket arról, hogy részben az eszközhasználat volt az, ami emberré tett minket, és mivel evolúciós szempontból az emberi agy kialakulása óta hangyafingnyi idő telt csak el, az agyunk egészséges működéséhez még mindig kell a kétkezi munka - a többi hétmilliárd ember nevében nem tudok nyilatkozni, de rám ez abszolút igaz