Nehéz elmondani olyanoknak, akik sosem jártak itt, hogy miben élünk. Több aspektusa is van az itteni életnek, amit nehéz szavakba foglalni, vagyis talán inkább átérezni, olyanoknak, akik nem élték át.
Az egyik legfontosabb dolog nekem a biztonság; és itt most nem arra gondolok, hogy nem törnek be a házba vagy nem lopják le a gyümölcsöt a fáról (utóbbira amúgy volt példa, de akkor még nem a mienk volt a kert, de mindegy, most nem ez a lényeg :D), hanem arra, hogy tudom, hogy ha bármi, bármi történik, akkor itt lesznek emberek, akik segítenek. És nem csak a barátaink. Tudom, hogy sokan, akik ilyen kis helyen nőttek fel, emiatt mennek el (és el tudom képzelni, hogy én is így tettem volna, ha nem felnőttként kerülök ide), de az van, hogy tényleg mindenki mindenről tud. Ez néha bosszantó, vagy éppen kifejezetten kellemetlen (főleg ha hamis pletykák futnak körbe az emberről), másfelől viszont van egy iszonyú nagy megtartó ereje, ha az ember együtt tud élni vele. Volt olyan, amikor még az albérletben laktunk, hogy a kettővel odébbi szomszédunk (akivel köszönésen kívül akkor még soha nem beszéltem), rám írt Facebookon, hogy mi hagytuk-e égve a villanyt a padláson (szerencsére igen). Ha szükségünk van segítségre, mindig van, aki segít. És mi is ugyanúgy megyünk segíteni. Ilyesmiben korábban nem volt részem (talán csak a szegedi kolis évem alatt), és bár néha rosszul tudom érezni magam, ha éppen nem rakok be túl sokat a közösbe, nekem ez a biztonságérzés nagyon nagy előrelépés a budapesti (meg korábbi) élethelyzete(i)mhez képest.
A másik, amit pedig még nehezebb elmondani, az az a fajta "időn kívüli" létezés, amire egy nagyvárosban kevésbé van lehetőség a folyamatos rohanás meg a végtelenül sok lehetőség miatt. Itt nincs minden hetem minden napja órára pontosan beosztva, egy csomó minden függ az időjárástól, és egyszerűen nem tudom előre, hogy mikor mi fog történni. Ez eleinte némileg szorongást keltő volt, mert fogalmam se volt, hogy mi fog történni. Néha van, hogy megállít az utcán valaki, és fél órával tovább tart A-ból B-be eljutni, mert elbeszélgetjük az időt. Olyan is van, hogy elmegyünk valakivel sétálni, és egy esti pizzázás vagy társasozás kerekedik belőle. Vagy hogy gondolok egyet, és azt mondtam, hogy holnap én tartok lángospartit (ma például ez történt). Azt hiszem, hogy ez a fajta szabadság az, ami nekem mindig is hiányzott: hogy ugyan jobban kötve vagyok az időjáráshoz, és számszerűleg kevesebb emberrel vagyok körülvéve, mégis valahogy erősebbek a kapcsolatok emiatt a félig időtlen létezés miatt.
Persze ehhez az is kell, hogy egy csomó jó ember van itt körülöttük.
Meg az is, hogy elfogadjuk egymás tökéletlenségeit.
Na mindegy, nem tudom már mit akartam ebből kihozni - még mindig nem vagyok a topon, ma a random szédülés is csatlakozott az elmúlt hetekben tapasztalt idegrendszeri tünetekhez, remélem lassan elkezdek jobban lenni is, mert ez így elég kínkeserves létezés.
Tegnapi (november 20.) kaja:
- reggeli: zabkása + körte + mandula
- tízórai: sült körte
- ebéd: Kertész isteni borscs levest főzött, azt ettük grill (kecske)sajtos pirítóssal
- vacsora: magos rozskenyér + babaganoush + sajt + paradicsom
Erre már nagyon nagyon rég óra akartam reagálni. Mint egy olyan ember, aki még nem élt hosszútávon vidéken, vagy falun, egyszerre hangzik csodálatosan és ijesztően ez az egész. De leginkább az a meglepő, hogy ennyi jó ember vesz körül titeket. Nekem még a városokban is nagyon nehéz volt szellemi partnereket, jó barátokat találni, és nagyon-nagyon nehéz kapcsolatban maradni velük. Ha a város két végén élünk, több, mint 1,5 óra az út, többnyire csak sátras ünnepeken megyünk át egymáshoz, spontán program végképp nincs. Nálatok mekkorák a távolságok? Mi lehet ennek a spontanitásnak a kulcsa? Nagyon kiváncsi lennék, örülnék, ha írnál erről is!
VálaszTörlés