2024 könyvekben

Nem felejtettem ám el az évösszegzés(eke)t, de az új év első pár napját annyira aktív semmittevéssel töltöttem (a maratoni karácsonyozást kiheverendő), hogy még le is betegedtem másfél napra egy kicsit amúgy ez se teljesen igaz, mert öt nap alatt két tortát is sütöttem már két szülinapozásra.

Öhm. Szóval. Könyvek 2024-ben.
Dőljetek hátra, hosszú lesz...

A Molyos statisztikám alapján 2024-ben összesen 62 könyvet és 19345 oldalt olvastam (ebben ugye nincsenek benne a félbehagyott könyvek oldalszámai, de mindegy). Ez 10 könyvvel kevesebb, mint 2023-ban (kevesebb képregény, hehe), viszont az oldalszám csak kb. 1000 oldallal maradt el.

A világolvasós projekttel nem haladtam olyan sokat, mint az elmúlt években - ez részben a káoszos évnek, részben annak köszönhető, hogy egyre nehezebb újdonságokat találni (juhéjj, haladok!). Ja, meg annak, hogy nem kellett belehúznom semmilyen Molyos kihívás miatt. Felkerült a térképre Bissau-Guinea, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Málta, Kamerun, Szenegál és Indonézia - voltak köztük jobb, rosszabb és egészen középszerű olvasmányok is. 

Az ismeretterjesztőkkel kezdem, ez rövid lesz, mert ezen a téren rendkívül gyászos évet zártam. Mármint egy csomó kitűnő ismeretterjesztőt kezdtem el, de befejezni nem nagyon sikerült őket. A szegényes mezőnyből messze kimagaslott a még 2023-ban elkezdett, de az újévben befejezett Elképzelhető című könyv Jane McGonigaltól. A jövőkutatás műfajával kapcsolatban erős kétségeim voltak a könyv olvasása előtt, amiknek a nagy részét McGonigal meglehetős hatékonysággal egyszerűen elsöpörte. Majdnem egy éve fejeztem be a könyvet, de még mindig velem van, és szeretném, ha az idei évemnek aktív részese is lenne - borzasztó inspiráló olvasmány volt, nem bírom elég helyen ajánlani. Mörk Leonóra Saját utakon című könyve pedig a mostanában népszerű nőtörténeti könyvek sorát gazdagítja: 15 nő történetét gyűjtötte össze 3 évszázadból, akik valamilyen szempontból izgalmas vagy jelentős életet tudhattak maguk mögött, csak éppen a történelem elegánsan megfeledkezett róluk. Inspiráló olvasmány volt, ajánlom mindenkinek, akinek még nem jön ki a könyökén a téma.

SFF téren erős évet zártam, és sok újraolvasásom is volt (zaklatott év volt ez a 2024, na). Az újonnan olvasott sci-fik közül ez a három emelkedett ki: Anna-Maija Aalto Ahol behatol a fény című ifjúsági(nak tűnő) regénye a diktatúrákkal, a forradalmakkal, az egyéni és közösségi felelősségvállalás határaival foglalkozik, és bár nem egy limonádé regény, azért nem is nagyon mélyenszántó - nekem mégis meglepően mélyre ment, mert sok olyan kérdést piszkált meg, amikkel nekem is szembe kell néznem, mind a civil szférában végzett, mind a kutatói munkámmal kapcsolatban. Ray Nayler tavaly robbant be a köztudatba - a regényét még nem olvastam, de a The Tusks of Extinction című kisregénye teljes mértékben meggyőzött (azóta mindkét könyv itt lapul már magyarul is a polcomon). Természetvédelem, mamutok, elefántok, orvvadászok, de-extinction, etikai kérdések - nekem nem is nagyon kell más egy jó olvasmányhoz (azért azt hozzáteszem, hogy elég megterhelő volt, de abból a fajtából, amit még egész jól viselek). Naomi Alderman legújabb könyve, A jövő pedig azt a kérdést feszegeti amit McGonigal is eggyel fentebb, hogy vajon mekkora szerepünk van nekünk a jövő alakításában? Kik hozzák a döntéseket, kik csinálják a jövőt? Mekkora képzelőerő kell ahhoz, hogy egy élhetőbb jövő alkossunk? Kinek áll egyáltalán hatalmában beleszólni a dolgok alakulásába? A meglehetősen depresszív indulás után több (szerintem) váratlan fordulatot is vesz a történet, a végkifejlet pedig egészen lenyűgöző volt nekem.
Ezek mellett újraolvastam nagy kedvenceim közül Joan Slonczewskitől az Ajtó az Óceánba és Paolo Bacigalupitól A felhúzhatós lány című könyveket - mindkettőt már sokadjára, és mindkettőben találtam megint új gondolatokat. (Ohh, és egyáltalán nem olvastam Tchaikovsky-t tavaly, micsoda év!)

Fantasy fronton is viszonylag erős évet zártam, bár azért nem olvastam olyan hűdenagyon sok új könyvet. Darcie Little Badge Elatsoe című könyvében minden megvan, ami egy jó ifjúsági regényhez kell: izgalom, egyedi világ, gyönyörű írásmód, és annyira szépen szövi bele a természetet a történetbe, amit még "felnőtt" regényeknél is ritkán látni. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó volt egy egészséges szülő-gyerek kapcsolatról olvasni végre. R.F. Kuang Bábelje nagy beharangozót kapott, ami miatt kicsit tartottam tőle (de nem annyira, hogy ne vegyem meg, elvégre nyelvészeti fantasy, hát ez mekkora ötlet már), de végül abszolút beváltotta a hozzá fűzött elvárásaimat. A jókat is (nagggyon tetszett a fordítás-alapú mágia), meg a rosszakat is (a gyarmatosítók-elnyomottak közti hatalmi viszonyok bemutatása a maguk könyörtelen valójában eléggé megfeküdte a gyomromat ahhoz, hogy kb. fél év kelljen a könyv befejezéséhez). Sokan vannak, akiknek unalmas volt ez a könyv - hát nekem minden volt, csak az nem. Ennek szöges ellentéte volt Travis Baldree második regénye, a Koponyák és könyvesboltok, ami kb. ugyanazt hozza, mint a Legendás Latték (amit előtte újraolvastam, btw), azt viszont tökéletesen: kedves, megfelelő mértékben izgalmas, de azért nem túlságosan, és nagyon-nagyon cozy. Amire szüksége volt tavaly a lelkemnek. Mikor jön már a következő.

Ezen felül újraolvastam a teljes Bartimaeus-trilógiát, az Artemis Fowl-sorozat első részét (örök kedvenc!), illetve az Éhezők viadalának első két részét, és folytattam a Monstress sorozatot (akkor is mi lesz velem, ha annak vége, tejóég).

A világirodalmi vonalon egész jó évet zártam, nem csak számban, hanem minőségben is. Csodálatos év volt, mert két Narine Abgarjan-könyv is megjelent! Ráadásul járt is a szerző Magyarországon, csak betegség miatt végül nem tudtam elmenni a beszélgetésre (ami a beszámolók szerint nem nagy kár, mert nem voltak felkészülve amúgy sem akkora tömegre, amekkora volt, és valószínűleg nem jutott volna nekem tolmácsgép, oroszul meg nem tudok). Nade, a lényeg, hogy a Szimont imádtam - Abgarjan úgy tud írni a sorsokról és a nehézségek mögött megbújó emberségről, ahogyan nagyon kevesen, én meg mindig igyekszem minél lassabban olvasni a könyveit, hogy jó sokáig kitartsanak, de egyszer csak véget ér mindegyik. Aztán úgy döntöttem, itt az ideje megismerkednem Elif Shafakkal is, mert sok jót hallok róla, és ugyan török író más van a világolvasós listámon, de azon kívül is igyekszem színesen tartani a palettát. Sokat gondolkodtam, hogy mit olvassak tőle, és végül pusztán praktikus okok mellett döntöttem Az eltűnt fák szigete mellett: ez az egy könyve volt meg a FSzEK online kínálatában. Ez egy csodálatos, szívszorító regény arról, hogy a ciprusi polgárháború hogyan szakított szét egy ciprusi görög-ciprusi török párt - de nem örökre. Az ő történetük, és a lányuké, aki második generációs londoni bevándorló, és a kamasz vállain cipel olyan családi titkokat, amikről nagyon nehéz beszélni, mégsem lehet örökké eltitkolni őket (főleg manapság nem). És egy fügefa története, aki végigasszisztálta a pár történetét. És ha már történelmi regény, akkor az évre Jin Min Lee már-már kultikus jelentőségű Pacsinkó című könyve tette fel a koronát (és szintén a FSzEK online könyvtárának köszönhetem), ami pedig egy dél-koreai család négy generációjának történetét mutatja be, kendőzetlen őszinteséggel. Bemutatja a tisztaságot, az egyszerűséget, a kelet-ázsiai kultúrákat erősen meghatározó szégyent, a túlélési ösztönt, a japánok és koreaiak között feszülő, feloldhatatlannak tűnő ellentéteket, háborús bűnöket. Emberséget, embertelenséget, reményt és reménytelenséget. Nem könnyű, mégis pörgős, magával ragadó olvasmány volt, ami rögtön az első oldalon beszippantott, és a végén sajnáltam, hogy nincs tovább.

És végül, mesékből szintén nem olvastam annyira sokat, mint más években (vagy mint szerettem volna). Az olvasottak közül két kötet van, amit kiemelnék. Az egyik Zalka Csengének az év második felében megjelent, felnőtteknek szóló válogatása A néma istennő címmel. Ebben a gyűjteményben kevésbé ismert római és görög mitológiai történeteket olvashatunk, a szerzőtől megszokott stílusban - azaz általában alapos utánaolvasás után több verzióból alkotott "átírásban", a saját szavaival elmesélve (éljen az élőszavas mesemondás!). Nem hiába van ott a figyelmeztetés, ez tényleg nem gyerekeknek szóló gyűjtemény, van benne erőszak, szex és háború - de azért nem is az a cél, hogy lehozza az életről az olvasót, nekem kifejezetten jól esett olvasni. A másik pedig a Botanical Folk Tales of Britain and Ireland, amiről szerintem írtam már korábban, hogy az egész évre elosztva, mindig a megfelelő időben olvastam a meséket, a kelta naptárnak megfelelően. Volt benne valami varázslatos, hogy az egész évben velem volt ez a kis könyvecske - eljött velem Észtországba is -, így megcsapott a réges-régi rituáléknak valamiféle utószele (bár nem ez volt a kötet központi témája). Nem akar valaki csinálni egy ilyet magyarul, a magyar hagyományokra alapozva is?