9. december

Talán decemberben a legmegfoghatóbb az a szakadék, amit a belső világom és a "valódi" világ között érzek.

(Igyekszem körültekintően fogalmazni, kérlek tartsátok szem előtt, hogy nem általánosságban beszélek, hanem kifejezetten a saját környezetemmel kapcsolatos megéléseimet próbálom szavakba önteni! Remélem nem bántok meg senki ezzel a bejegyzéssel.) 

Én alapvetően nagyon szerettem a karácsonyt. 

Aztán szüleim válása utána volt egy hosszabb időszak (nem tudom mennyi, de legalább 8 év), amikor utáltam, vagyis inkább rettegtem tőle, mert a szüleim nem voltak képesek felnőtt ember módjára kommunikálni egymással, még a kedvünkért sem. Iszonyú feszültség volt mindig (konkrét veszekedés szerintem csak egyszer, a családom inkább a szőnyeg alá söprős típusba tartozik). Emiatt még mindig haragszom a szüleimre, hogy ezt a családi ünnepet így tönkre vágták.
Meg volt az, hogy 17 vagy 18 évesen a nagyapám kitiltotta az akkori fiúmat a családi karácsonyról, mert nem elég közeli családtag (egyébként se voltunk jóban, de ez után a haláláig nem beszéltem vele és nem bántam meg).

De azóta megint szeretem a karácsonyt.

Sokszor nehezen viselem a családomat, és karácsonykor is van, amikor nehezen vagyok együtt velük. De mégis, nálunk ez az ünnep tényleg arról szól, hogy együtt vagyunk. Beszélgetünk, eszünk-iszunk, társasozunk, néha képeket nézegetünk (azt mondjuk nem annyira szeretem), vagy tavaly pl. családtörténeti délután kerekedett az együttlétből. És együtt vagyunk, ami azért megmelengeti a szívemet, még ha nehéz is. Apám családjával a nagyszüleim halála óta nem tartom a kapcsolatot, úgyhogy az ottani gyerekkori karácsonyokra csak nosztalgiával emlékszem vissza (valószínűleg azt nem annyira szeretném már felnőtt fejjel, de ezt már nem fogjuk megtudni).

És ajándékozunk is. A családomnak ez a fele egyszerűen imád ünnepelni és ajándékozni (ezt én is örököltem tőlük). Nagyon szuper ajándékokat szoktam kapni - és az öröm érzésén nem kisebbít az, hogy részben azért, mert megkérdezik előre, hogy mit szeretnék, és adok egy listát. A visszajelzések alapján szuper ajándékokat szoktam adni is. 

Szóval, én szeretem ezt az egészet. A karácsonyfát, a vendégjárást, a sütés-főzést, az evés-ivást, a beszélgetéseket, az ajándékozást. Nem minden pillanatát élvezem, de alapvetően pozitív érzéseim kapcsolódnak az ünnephez. 

És valahogy egyáltalán nem tudok kapcsolódni a körülöttem levő emberek többségéhez ebben a témában. 

Én szeretem ezt a készülődést. Szeretek ajándék-ötleteken gondolkodni, megvenni vagy megcsinálni őket, ajándékot csomagolni (és itt ne gondoljatok nagy dolgokra, a nagyszüleimnek pl. általában egy doboz saját készítésű lekvárt és fermentált cuccot szoktam adni). És valahogy tökre elszomorít, hogy egyre kevesebben ajándékoznak, mert szerintem ez tök fontos kapcsolódási tevékenység. Végiggondolni, hogy minek örülne a másik, beszerezni / elkészíteni, becsomagolni (ebben mondjuk nagyon rossz vagyok :D), odaadni. Egy jól kiválasztott ajándék szerintem annak a jele, hogy odafigyelünk egymásra, gondolunk a másikra.

Persze, tudom, ehhez olyan családtagok / barátok kellenek, akik igénylik a kölcsönös figyelmen alapuló kapcsolódást, és ha ez nincs meg, akkor viszont könnyen értelmetlenné válhat az egész folyamat.

Szeretek sütni-főzni is. Már a múlt héten elkezdtem kigondolni, hogy miket készítek majd a közös ebédre, és milyen sütiket sütök majd. A cégnél az ex-munkatársaim 20-án társasjáték-estet tartanak, amihez én azért nem csatlakozom, hogy legyen időm nyugiban főzőcskézni. A szervező azzal próbált elcsábítani, hogy ez a jó lehetőség arra, hogy idén ne őrüljek bele a karácsonyi hajrába - de nekem ez nem beleőrülés. Sőt, kifejezetten várom.

És megint: tudom, hogy nem mindenki szeret sütni-főzni. Vagy szeret, csak nincs ideje rá. Vagy nem szereti a karácsoni menüt. Vagy 15 emberre kell egyedül főznie 3 napig.

Remélem értitek, hogy nem hibáztatni szeretnék senkit, ha nem szereti a karácsonyt, vagy bármelyik "kötelező" elemét. Csak azt szeretném valahogy szavakba önteni, hogy elszomorít ez a tendencia - ami nyilván nem csak ebben az időszakban létezik, de számomra ilyenkor a legnyilvánvalóbb -, hogy a nagy rohanásban sokaknak egyre nagyobb teher az ünnep. Nincs idő lelassítani - de sokakban (körülöttem) az igény sem fogalmazódik meg erre. Vagy megfogalmazódik, de évek óta nem tesznek egy lépést sem azért, hogy élhetőbb legyen, mindig csak ugyanazokat a panaszokat hallom.  Az egymásra való odafigyelés, az együtt töltött idő egyre inkább kötelesség, teher, és nem örömforrás. Aminek az eredménye hogy az együtt töltött idő tényleg egyre rosszabb lesz. 
Inkább dolgoznak karácsonykor is.
Vagy az egész ünnep egy rohanás (ami feltétlenül lenne baj, ld. a tavalyi karácsonyunkat), amit senki nem élvez (ami viszont igen).
Vagy ráfeszülnek az ajándékokra / a kajára / a dekorációra, és semmi másról nem lehet beszélni.

És ezt az "elszomorít"-ot nem valami elvont, helytelenítő szomorúságként értem. Elszomorít, mert én is egyre kevésbé tudok kapcsolódni a körülöttem levőkhöz emiatt. Elszomorít, mert nem csak fontosnak tartom a lassítást, hanem igyekszem meg is élni. De egyre nehezebb, mert körülöttem egyre jobban rohan a világ, és nem egyszer előfordult már, hogy engem néztek hülyének / értetlennek emiatt. Elszomorít, mert decemberben még inkább egyedül érzem magam, mint máskor. 

Kürti Andrea