21. ma lebegek

László Noémi: Időablak

Időablak, pontos keret,
körötte végtelen sötét,
a lehet és a nem lehet
a teret nem feszíti szét:
az egyik alszik benne, míg
a másik éltet és nevel,
s ott az a leheletnyi csík,
ha bízol benne, fölemel.

Ma egész nap a hála, a csalódottság, és frusztráció közt ingadozott a hangulatom.

Reggel annyira sokáig aludtam megint, hogy a kutya ébresztett (fél 8 körül), aztán begyúrtam a bejgli tésztát, és még próbáltam magamhoz térni miközben reggelire tömény cukrot toltam magamba, miközben Fiú már kitakarította a fürdőszobát, és elkezdett porszívózni. (Mondjuk tegnap éjfélig horgoltam és KPop Demon Hunters reakcióvideókat néztem, ami részben megmagyarázza, miért voltam olyan kómás egész délelőtt.)

Ma sokat mosogattam, sütöttem flódnit*, most sütöttem meg a bejglit is, de a lényeg valójában az volt, hogy estére áthívtuk a barátainkat adventi éneklésre. Idén nem volt itt a faluban egy közös éneklés sem (Budapesten volt, de épp nem voltam fenn akkor), és bár én egy icipicit sem vagyok vallásos, de még csak hívő sem, és a dalok többségét egyedül el sem tudnám elénekelni (mert nem ismerem őket, de valahogy ha éneklik mellettem, akkor nekem is megy), hiányzott ez az összejövés, és a közös éneklés. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és meghívtam én a társaságot (persze Fiúval egyeztetve), bevállalva, hogy esetleg nem fogunk elférni / antiszociális leszek / stb. Végül pont jól jött ki, el is fértünk, voltunk elegen az énekléshez is, volt aki el is kezdje, ettünk sütit (én rugelachot sütöttem, Sasszem feta sajtos pogácsát hozott, Tanárnéni pedig sajtos tallért), beszélgettünk egy kicsit, és a nap végére tényleg csak a hála maradt a szívemben. 
Ilyenkor egyrészt nyilván örülök, hogy idetaláltunk, másrészt egy picit azért mindig irigy vagyok, hogy milyen szuper lehetett egy ilyen megtartó közösségben felnőni. Milyen jó lehet, ha vannak gyökerei az embernek!

Ide megpróbáltam most írni valami mást a karácsonyi készülődésen kívül, de annyi keserűség bugyogott fel belőlem, hogy azt inkább megtartom magamnak (meg a papírnaplómnak). Néha attól félek, hogy egy nap tudathasadással fogok felkelni, és lesz egy Pityke, aki elégedett mindennel, mert pont olyan élete van, mint amilyet gyerekként elképzelt magának; meg lesz egy Pityke, aki a szorongástól bénultan éli az életét, amiért a világ körülötte pedig olyan lett, amitől titokban mindig is rettegett.

 

Pinterestről mentve, sajnos nem találtam meg az alkotót

* bevallom, eredetileg gibanicát akartam sütni, ami a flódni bonyolított szlovén változata (pedig azért a flódni se semmi!), de erről végül - egyelőre - letettem