Kew Gardens III.

Huhh, a mai nap végére azt éreztem, hogy soha többet nem akarok sétálni. Szerintem ilyet még sose mondtam. Pedig ez a nap nem is volt annyira durva, egy csomót ücsörögtem. Eredetileg azt terveztem, hogy megnézem, ami eddig kimaradt, aztán visszamegyek néhány helyre, és főleg szép fákat keresek. Na, ebből az lett, hogy nagyjából mindent megnéztem, ami kimaradt, de nem mentem fel a lombkorona sétányra, és nem mentem a Kew Palace-ba, a Charlotte's Cottage-ba és a pagodába sem. Egy életet el lehetne tölteni itt.

Harmadik napi Kew Gardens-beszámoló, sok képpel, nem olyan sok szöveggel.

Azzal kezdtem, hogy megnéztem a kiállításokat, nehogy lemaradjak róluk, mint tegnap, amikor túl későn kaptam észbe. Ezeken nem fotóztam, úgyhogy az internetről hozok képeket hozzá. Két (!) galéria van a Kew-ban. Az egyiket Marianne North növényillusztrátor alapította, és az ő festményei láthatóak benne. North-nak egyébként elképesztő élete volt, beutazta az egész világot, és olyan növényeket festett le, amiket az európai tudomány korábban nem ismert. Az állandó kiállítás mellett most volt egy mini kiállítás (négy üvegszekrény) szent növényekről is. A másik a Shirley Sherwood Gallery of Botanical Art, amiben három kiállítás is helyet kapott. Az első Sue Wickinson kiállítása a Koránban szereplő növényekről. Minden tábla mellé volt egy kis leírás is arról, hogy hol és hogyan szerepel az adott növény a Koránban. A második Anila Quayyum Agha All the flowers are for me című fénykiállítása volt, amit nem is lehet jól visszaadni képen, de élőben elképesztő volt. A harmadik pedig az állandó, vízinövényeket bemutató kiállítás.

Fényjáték
kép a Kew Gardens oldaláról

Marianne North festményei
kép a Kew Gardens oldaláról

Sue Wickinson és a festményei
kép a Kew Gardens oldaláról

Miután végigámultam a kiállításokon és tartottam egy pihenőt, folytattam a kerti bolyongásaimat. Felfedeztem például, hogy a cseresznyevirágzás sokkal nagyobb kiterjedésű területet érint, mint amit eddig láttam. Itt már nem nagyon fotóztam, egyrészt mert sokan voltak, másrészt pedig tegnap elég jó képeket csináltam az üvegházról meg a cseresznyesorról. Ezután rájöttem, hogy eddig kimarad a japánkert (itt egyáltalán nem csináltam képet, nem nagyon érintett meg) a mediterrán kert (itt se sok fotózni való volt pillanatnyilag, egy óriási macskahere-féle bokron kívül) is.

Szerencsére eszembe jutott visszatérni a tulipánfához is, ahova tegnap már nem bírtam rávenni magam, hogy elzarándokoljak. Közben útba ejtettem az erdei kertet (Woodland Garden) is, ami most a legszebb. Ugye itt főleg árnyéktűrő növények leledzenek, úgyhogy gyűjtöttem egy kis inspirációt is, hogy esetleg milyen növényeket érdemes a kertünk (meglehetősen nagy) árnyékos részébe telepíteni (főleg a kakasmandikók változatossága nyűgözött le). Emellett egy (számomra) igazi különlegességgel is megismerkedtem: a lila fogfűvel (Lathraea clandestina), ami a fekete dió gyökerén élősködő növény, csak ide valahogy nélküle érkezett meg a fekete dió, mert magyar neve nincs is. 

Az erdőből kiérve visszakanyarodtam a sziklakerthez, és alaposabban szemügyre vettem azokat a részeket, amiknél tegnap már túl fáradt voltam, hogy odafigyeljek, majd betértem a Davies Alpin House-ba is, ahol kifejezetten olyan magashegyi növényeket tartanak, amik már a fahatár felett élnek (jó kis kihívás megteremteni nekik itt a megfelelő élőhelyet). Talán ez a legkisebb üvegház mind közül, de még így is teli volt lenyűgöző virágokkal.

 

 

Ezután majdnem feladtam, mert már kissé kivolt a derekam. De motoszkált bennem a lelkiismeret (vagy nem tudom mi), hogy ki tudja, mikor tudok visszajönni, ne lépjünk már le három órával a zárás előtt. Úgyhogy csak leültem egy kicsit pihenni. Aztán megnéztem kívülről a Kaptárt, ami egy multiszenzoros művészeti alkotás, és elvileg egy méhkaptár érzetét mutatja be. Hát, én nem lennék jó méh, mert ahogy egyre közelebb mentem, egyre idegesebb lettem attól a zúgástól, amit elvileg egy méhkaptárban készített felvételről hangosítottak fel, úgyhogy végül nem is mentem be. Valahogy a hangokkal nem vagyok nagyon jóban, az ilyen hangterápiás cuccokat se bírom, mert szétvet az ideg bizonyos frekvenciáktól. Viszont odafelé úton találtam egy gyönyörű, bíborlevelű bükköt.

Ezen a ponton megint le kellett ülnöm egy kicsit, mert már nem csak a derekam fájt, hanem az agyam is kikapcsolt, meglehetősen elálmosodtam. Befejeztem a Remote Controlt, amit még csütörtökön kezdtem el, amikor arra vártam, hogy becsekkolhassak. Utána azért kutyafuttában megnéztem a fű gyűjteményt, bár a nagy része most le volt vágva, és amúgy is, a füvek rémálomszerű flashbackeket hoznak az egyetemi órákról, amikor füveket kellett határozni, és én naivan azt hittem, hogy erre sose lesz szükségem, úgyhogy nem is figyeltem. Na mindegy. Ezután rájöttem, hogy a konyhakert nem csak akkora, mint amit tegnap meglestem, hanem sokkal nagyobb, úgyhogy gondoltam bemerészkedem oda is, erre kiderült, hogy van még egy mini bonsai-ház is. Úgyhogy megnéztem a bonsaiokat is, de nem fotóztam le őket, mert sokan voltak, és amúgy is kellemetlen érzéseket keltenek bennem (egyszer, amikor kiskamasz voltam, a szüleimtől egy bonsai-készletet kaptam szülinapomra, de nem tudtam életben tartani szegényt, és emiatt nagyon rosszul éreztem magam). És legvégül, ha már ott voltam, mégiscsak végigjártam az Agilus Evolution Gardent, sajnos most sem volt már nagyon agyam hozzá, pedig amúgy tökre tetszik a koncepció, és érdekesek voltak a kihelyezett táblák is.

Ezután még egy darabig ücsörögtem egy padon, és olvastam, hogy még egy kicsit kiélvezzem, hogy a Kew Gardensben lehetek. De aztán győzött a fáradtság, és visszasétáltam a szállásra. Holnap kb. 10 és fél órát fogok buszozni, ami alapvetően nem hangzik nagyon jól, de kivételesen egyáltalán nem bánom.

(Stay tuned, Edinburgh-ban is van botanikus kert! :D)