Edinburgh I.

A tegnapi, közel 11 órás buszút eléggé megviselt. Mármint a reggeli káosztól eltekintve is. Először azt hittem, hogy 3 nap sétálgatás után majd nem lesz gond, hogy egy helyben kell ülnöm egész nap, sőt, talán még jó is lesz, de igazából a végére még jobban fájt a derekam, mint amikor elindultunk. És volt egy csávó a busz végében, aki az útnak több, mint a felét átdumálta (és hallhatóan nagyon nagyra volt magával). Úgyhogy egy idő után a sövénnyel szépen körbevett földek, a legelőkön bóklászó kisbirkák, és a tömegesen sárgán virágzó (rekettye?) bokrok sem tudták feldobni a hangulatomat, és öt percenként azt csekkoltam, hogy mikor érünk már oda. Mikor a busz begördült az állomásra elkezdett esni az eső, de már ez sem zavart, csak fel akartam kelni, és járni.

Itt Edinburgh-ban amúgy Fotós bátyjánál és az ő barátnőjénél lakom, akiknek egy megdöbbentően nagy lakása van nem messze a belvárostól. Egészen meghatódtam azon, hogy felajánlották, hogy alhatok itt, mert Fotós bátyjával sosem beszéltem három mondatnál többet (szerintem háromnál többször nem is találkoztunk), a barátnőjével meg még annyit sem. Szóval alapból nagyon hálás voltam nekik, de amikor tegnap este még főtt kaját is tettek elém, akkor tényleg úgy éreztem, hogy hősök.

Ma nem nagyon éreztem magamban a fotózást (lélekben még szerintem mindig a Kew-ban vagyok egy kicsit). De elmentem egy free walking tourra, ami Edinburgh "régi" belvárosát járta körbe 2 órán keresztül. Iszonyatosan megfájdult a derekam, de cserébe nagyon jó idegenvezetőt fogtam ki (bár néha kicsit túlságosan teátrális volt az én ízlésemnek). Sokat mesélt VI. Jakabról meg arról, hogy egyesítette Skóciát és Angliát (biztos tanultunk erről történelem órán, de még a magyar történelemre se emlékszem rendesen, nemhogy a britre), szó esett Stuart Mária életéről, a középkori Edinburgh elviselhetetlen szagairól, skótok nemzeti állatáról (ami az unikornis) és ikonikus Harry Potter-helyszínekről is. Megnéztük a Greyfriars Graveyardot (ami Voldemort "születési helye" volt), megcsodáltuk a várat (kívülről, messziről) és az első skót parlamentet. Sok történet hangzott el (pl. nagyon tetszett a nemzeti unikornis sztorija), és szerintem hosszabb volt, mint egy átlagos free walking tour (valamiért nekem másfél óra rémlik, de lehet rosszul emlékszem), de a végén valahogy mégis hiányérzettel jöttem el, mert annyi mindenről nem volt szó. Ezt mondjuk már az elején tisztázták is, hogy ez a túra a "régi" városról szól, az "új" (ami a felvilágosodás korában értelmiségi központ volt) egy másik túra témája - ami viszont csak szombatonként indul, amikor már nem leszek itt. Ezt tökre sajnálom, mert nagyon érdekelne.

Az egyébként első pillantásra látszott, és azóta csak megerősítést nyert bennem, hogy Edinburgh városa tele van történelemmel. Mindent átszőnek az emlékek és az élő történetek. Már sok free walking touron jártam, de most először realizáltam, hogy ez a műfaj igazából ugyanúgy élőszavas mesemondás, mint a MythOff, csak más a kontextus. Ebben a felismerésben amúgy nem kis szerepe volt a mai idegenvezetőnek, aki előszeretettel használt bizonyos hanghatásokat, és sok mindent el is játszott. Zseniális volt, rendesen bűntudatom is lett a végén, hogy nem tudtam neki sok pénzt adni.

A városnézést a Skót Nemzeti Múzeum mellett fejeztük be, amit amúgy is meg akartam nézni, úgyhogy be is ugrottam oda. Ez a múzeum ilyen vegyes felvágott, egyszerre természettudományos, művészeti és történelmi múzeum. Nem néztem végig mindent, főleg a különböző kultúrákat bemutató termek érdekeltek, illetve a tudományos részlegen körbefotóztam Fiúnak a régi telefonokat és számítógépeket. A többihez egyszerűen nem volt most agyam. De amúgy nagyon jó hangulatú (és ingyenes!) a múzeum, van egy csomó interaktív lehetőség kicsiknek és nagyoknak is. Itt is feltűnt, hogy mennyi mindent átszőnek a történetek és a mesemondás, mint műfaj - az elején egy külön tábla hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen nagy mértékben változik a kiállított tárgyak interpretációja, a köréjük írt történet attól függően, hogy milyen korban nézi őket az ember. (És van egy panel, ahol két rövid mesét, egy verset és egy dalt is meg lehet hallgatni!) Vagy hogy ki nézi. Példának okáért, egy indián totemoszlop más történetet mesél egy európai turistának, mint egy észak-amerikai őslakosnak, akinek a népétől esetleg erőszakkal vették el azt a totemoszlopot... Úgy vettem észre, hogy a kultúrákat bemutató tárlatokban próbálnak eléggé odafigyelni arra, hogy ne csak az európai szemszögeket mutassák be. Remélem megérjük ezt egyszer Magyarországon is (bár nekünk nyilván teljesen más kapcsolatunk van a gyarmatosításokhoz, mint a skótoknak - meg a briteknek úgy általában -, de ha a skót múzeumok el tudtak kezdeni szembenézni ezzel a kulturális örökséggel, akkor talán a magyaroknak is menni fog). 

Fentről lefelé:
- textiltapogató állvány
- tengeri emlősök beléből készült esőkabát
- a mesemondó panel (egy egész szobát szenteltek Óceániának!)
- az első mobiltelefon
- a telefon evolúciója
- a bicikli evolúciója
- a Millennium Clock - ez egy 1 méter magas műalkotás, ami "amellett, hogy az idő múlását jelzi, összegzi a 20. század legjavát és legalját" (szabad fordításban)

Miután elfáradtam a múzeumlátogatásban, kipihentettem a derekamat annyira, hogy megint útra tudjak kelni, gondoltam megnézem a várat arról az útról, ahol tegnap nem volt energiám megállni fotózni, mert marha jól nézett ki onnan. Természetesen eltévedtem. Úgyhogy sétálgattam egy kicsit a vár másik oldalán, de végül a GPS segítségével sikerült visszatalálnom az útra. Csináltam is pár fotót, ücsörögtem egy kicsit a napsütésben, de aztán úgy éreztem, hogy ez a mai nap ennyi volt, és a telefonom is lemerült (és nem akartam megkockáztatni, hogy még jobban eltévedek - mivel tegnap ezen az úton kellett a lakáshoz jönnöm, még hazataláltam). 

 Még 3 napom van hátra. Szeretném megnézni az "új" várost, a botanikus kertet, a folyót, a tengert, Arthur Székét, és akkor a Harry Potterhez kapcsolódó helyszínekről még nem is beszéltünk. Nem tartom magam elvakult Harry Potter-rajongónak, de azt hiszem elértem azt a kort, amikor komolya nosztalgia-faktort jelent az életemben maga a jelenség, amit ez a sorozat okozott. Főleg a könyvek, de egy kicsit a filmek is. És hát ugye Harry Potter itt "született" Edinburgh-ban - Rowling itt írta a könyveket (sajnos a kávéház, ahova járt, most zárva van), a Greyfriers Graveyard ihlette több szereplő nevét is, és itt van az "igazi" Roxfort is. A temetőben megkerestem a Riddell-sírt, ha már ott voltam (mert az idegenvezető elmondta, hol található), a többit még nem döntöttem el, hogy meg fogom-e nézni. És van egy csomó más, irodalomhoz köthető emlékhely is a városban (pl. itt házasodott meg Agatha Christie és itt élt Sir Arthur Conan Doyle). Viszont azt is érzem már, hogy nagyon kezdek elfáradni, és nincs kedvem annyit sétálni, de nem szeretnék itt lenni a vendéglátóim nyakán sem egész nap. Úgyhogy még nem tudom, mi lesz, holnap délelőtt valószínűleg a botanikus kert felé fogok sétálni, aztán meg majd meglátjuk.