Kew Gardens I.

Az előző bejegyzésben leírtakat kivéve ez a nap egészen úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Azt leszámítva, hogy azt képzeltem, hogy majd látástól vakulásig (vagyis zárásig) bolyongok majd a kertekben, de egyszerűen nem bírtam annyit sétálni, ahhoz meg hideg volt, hogy csak úgy ücsörögjek egy padon. Ráadásul éhes is voltam, mert bár rákészültem lelkileg erre a kiadásra, végül nem bírtam rávenni magam, hogy ott bent vegyek kaját, úgyhogy egész nap csak egy fél doboz joghurtot meg két banánt ettem. Végül kb. negyed ötig bírta a derekam, szóval hat órát azért derekasan kóvályogtam. De persze vannak még olyan részei a kertnek, ahova be se tettem a lábam. Annyira izgalmas! Néha szeretem elképzelni, hogy egy párhuzamos univerzumban botanikus lettem, bejárom a fél világot, és én vagyok a növények Jane Goodallja. Vagy Gerald Durrelje. Nagyon inspiráló lehet itt tanulni, dolgozni, gyakorlaton lenni, önkénteskedni. Mondjuk az egészséges önbizalom nekem már kicsit túlságosan süt a kihelyezett táblákról, de lehet, hogy ez ilyen brit dolog. Lehet, hogy a magyarok is kevésbé lennének keserűek, ha az egykori nagy királyságból sikerült volna több, a modern világban is hasznos dolgot megőrizni. Na mindegy. Következik a mese habbal.
(És sok képpel. Akit nem érdekelnek a növények, ne kattintson.)

Az egyik dolog, amire félig-meddig számítottam, az a nárciszvirágzás volt. Ez a számításom elég jól bejött, ugyanis telis-tele van most a Kew mindenféle nárciszokkal. Vannak persze ágyások is (sok minden nem tetszik itt Londonban, de imádom ezt a virágmániát, amit látok), de vannak egészen nagy, fűnyírástól mentes területek is, ahol csak úgy nőnek a nárciszok tömegével. Utóbbiak főként a csillagos nárciszok, amik vadon is előfordulnak, nem nemesítettek (vagy legalábbis úgy néznek ki, mint nálunk a csillagos nárciszok). A képek közül az utolsó fajta.

Egyébként iszonyat sokan voltak a kertekben, de az a jó, hogy a terület is iszonyat nagy, úgyhogy ha az ember kicsit távolabb sétál a legnépszerűbb helyektől, akkor még az is előfordulhat, hogy senkivel nem találkozik tíz percig! Ennek már csak azért is örültem, mert az elején kicsit megijedtem, amikor megláttam a nyitáskor (velem együtt) beáramló tömeget.

A nárciszok mellett még a hunyorokra voltam ráizgulva előre. Ezen a téren egyelőre kicsit csalódnom kellett, mert nem volt olyan nagyon sokféle, mint amennyit vizionáltam magam elé. De csak kicsit, mert azért találtam gyönyörűeket.

Egy másik dolog, amire készültem lélekben, az a rododendron virágzás volt. Rododendronokban nem vagyok annyira otthon, úgyhogy nem annyira tudtam, hogy mire számítsak pontosan, de hát úristen! A rododendronos egy egészen nagy része a kertnek, és volt köztük, ami már elvirágzott, meg olyan is, ami még csak bimbózott, meg rengeteg virágzott is. Voltak köztük egészen kicsi díszbokrok is, meg nagy fák is, meg minden a kettő közt. Teljesen beleszerettem. Kár, hogy nekik savanyú talaj kell, úgyhogy nálunk nem szeretnének lenni. Erősen visszafogtam magam, és nem fotóztam végig az összes fajtát. De azért elég sokat igen. :D Volt sok, ami nagyon tetszett, például a pirosvirágú (amiről csak távoli képet tudtam csinálni, mert pont egy elkerített részen virágzott), meg a kisvirágú pirosbogyós, de a kedvencem az utolsó előtti lett. (Látszik, hogy ebben az életben nem lettem botanikus, a fajtaneveket nem jegyeztem meg...) A képeket nem volt még energiám szerkeszteni, úgyhogy nem a legjobbak, de a lényeg azért látszik rajtuk.

A magnóliák is még virágoznak, bár kicsit megtépázta őket az elmúlt napok időjárása, kinyílt virágokról nem is tudtam jó képet készíteni. A cseresznyefasort pedig csak legvégén találtam meg, amikor már annyira leszakadt a derekam, hogy elraktam a fényképezőt, most meg esik az eső legalább egy órája, úgyhogy kicsit izgulok, hogy holnap-holnapután még azokat is látom-e szép állapotban, vagy ázott virágok lesznek mind. Elkezdtem egyébként a fásszárú gyűjteményt is körbejárni, de arról majd akkor egy következő bejegyzésben számolok be, ha sikerül végigérnem rajta.

Az üvegházak közül bejártam a pálmaházat, a vízirózsa-házat, megnéztem a Minka-házat, és eljutottam a mérsékelt égövi ház feléig, de ott már azt vettem észre, hogy nem tudok koncentrálni a szövegekre, csak arra, hogy iszonyatosan fáj a derekam és éhes vagyok és fázom, úgyhogy végül feladtam. 

Óriás bambusz, ami akár 25 méter magasra is megnőhet:

A Minka-ház körül egyébként egy konkrét bambuszgyűjtemény is van, ami nekem egészen lenyűgöző volt. Nem fotóztam körbe, mert a bambuszok közti különbségek azért nem annyira látványosak képen, de azért egy pár fotó erejéig, még lehet, hogy visszafogok térni.

Cuki rovarevő növényke:
 

Mivel engem nem nehéz boldoggá tenni egy botanikus kertben, az egyik kedvencem egy mocsárrét jellegű élőhely volt, amit csak simán nem nyírtak le. Gyönyörű, hatalmas fák álldogálnak a kockásliliomok és Camassiák tengerében. Sajnos utóbbiak még nem virágoznak tömegesen, pedig az aztán nem semmi látvány lehet. De engem a kockásliliomok magukban is boldoggá tesznek, amikor egyszer Szlovéniában találtam egy kockásliliom-mezőt, majdnem elsírtam magam örömömben, pedig Közép-Európa legnagyobb mocsárerdejében igazából el is várható, hogy ott legyenek.

Annak, aki idáig eljutott a görgetésben, azt is elárulom, hogy ennél sokkal részletesebb és komplexebb beszámolót akartam írni, egy kicsit bemutatni a növényeket is meg a Kew Gardens munkáját is. Mert a szövegekből sütő felsőbbrendűségi komplexussal együtt is nagyon inspirálónak tartom a munkájukat, és egyszerűen fantasztikus, hogy egy csomó minden úgy van leírva, bemutatva, mint egy állatkertben. A növények mellett sokan elsiklanak, nehezebb megfogni velük az emberek figyelmét, és itt szerintem tök jó módszerekkel próbálják megtartani a figyelmet (mert gondolom, ha már valaki veszi a fáradságot és elmegy a Kew-ba, azért valamennyire érdeklődik a téma iránt). Még nem tettem le teljesen erről az elképzelésről, de nem tudom, hogy lesz-e energiám hozzá a közeljövőben. Addig meg maradnak a képek és a száraz tények.