Újabb ömlengős poszt az élet elviselhetetlen szépségéről.
Végül összesen tizenheten jöttünk ma össze kenyérlángost enni, sörözni, teázni és beszélgetni (köztük két meglepetésember is). Még sose voltunk ennyien itt bent (kint már igen, de most hideg volt még a kiüléshez, Lakótárs körbe is fotózta a nappalit), nincs is ennyi székünk (tányérunk meg pláne).
Ilyenkor annyira boldog és hálás tudok lenni. Hogy ez a sok ember mind eljött, mert én meghívtam őket; hogy itt ettek-ittak velünk, és jól érezték magukat. Sokáig azt gondoltam (néha még mindig azt gondolom), hogy én nem vagyok közösségi ember. De ilyenkor úgy érzem, hogy itt otthon vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése