rövidek

én, amikor megjött egy recenziós szakácskönyv és átolvastam Hm, ezt szerintem nem tartom meg, nem ilyen típusú kajákat szoktam főzni, majd tovább ajándékozom.

én, amikor írom az ajánlót Ó, hát, ez tulajdonképpen egy remek könyv, lehet mégis megtartom!

---

Én ugye mindig is vidékre vágytam, egy agglomerációs faluban nőttem fel, és mióta az eszemet tudom, élek-halok az állatokért (gyerekkoromban békákat neveltem a nappaliban, én kaptam el a házba beszökő egereket, 11 évesen már saját farmot akartam), de itt vannak olyan interakcióim az élővilággal, amikre nem voltam felkészülve, úgymint:
- a kéménybe pottyant seregély kimenekítése a hálószobából;
- egerek százával az álmennyezetben;
- a kémény tetején nyári napokon napkeltelkor akkurátusan kopogó barázdabillegető a k.rva anyját, hogy hajnali 4-kor kell ébreszteni minket;
- százlábúak rendszeres kiszállítása a házból (hol jönnek be??)

---

Ehhez kapcsolódóan, tegnap kedd délután megszökött a kutya, és az istennek se akart bejönni estére, úgyhogy lefeküdtünk aludni. De hajnali háromkor arra keltem, hogy irgalmatlanul ugat - úgy viselkedik ilyenkor, mint aki be van drogozva, nem lát, nem hall, csak szagol, megy és ugat. Vártam, hogy abbahagyja, de nem hagyta, úgyhogy mérgemben magamra húztam a télikabátot, és úgy, ahogy voltam, pizsamában, klumpában, fejlámpával kicaplattam a házunk mögötti földúton a szántók felé. Aztán rájöttem, hogy így meg fogok fázni + a térdvédő nélkül a térdem is jó eséllyel romlani fog a gyógyulás helyett, úgyhogy visszamentem, megvártam, amíg újra ugatni kezd, átöltöztem, és akkor felmásztam a löszfal tetejére. Leültem, szép csendben nézegettem a kivilágított utcánkat (ilyenkor, ha megébredek, egyáltalán nem vagyok álmos), miközben felváltva aggódtam (mikor lövik le a kutyát, mert nem bír nyugton maradni) és dühöngtem (ha elkapom, én tekerem ki a nyakát). Aztán eljött a pillanat, amikor épp mögöttem csörtetett, gyorsan felkapcsoltam a fejlámpát és rávilágítottam, ettől annyira meglepődött, hogy hagyta megfogni magát, és végre behoztam.
Fél öt volt ekkor.
Még jó, hogy ma szerdán amúgy is csak délután terveztem dolgozni.

---

Folyamatos rettegésben élek, hogy valamit rosszul csinálok a projektmenedzselésben, valami hiányozni fog, és csak a végén derül ki, és bukunk egy csomó pénzt.

--- 

Felszabadító, hogy már csak egy munkahelyre kell koncentrálni, de most az őszi szezonban megszaporodnak mindig az itteni teendők, pedig én nem szeretnék már semmi mást, csak leereszteni és regenerálódni. 

--- 

Tegnap Péntek este szokás szerint belealudtam a légzésmeditációmba, de egyszer megébredtem, még mielőtt vége lett volna (telefonról mennek a jelzések), és azt hittem, hogy már az ébresztőm csörög. :D Aztán rájöttem, hogy még csak elalvásidő van, és, azt hiszem, gyorsan vissza is zuhantam, legalábbis nem emlékszem a végére.

---

Majdnem elhagytam az Indokolatlanul Drága Kesztyűm fél párját, úgyhogy 3 percig iszonyú ideges voltam, de szerencsére nem a könyvtárban esett ki, hanem csak a CEU büféjében ejtettem a földre pakolászás közben. 

---

(a bögrés téma margójára, Dolly-nak) 

én: Ez a pohár az enyém?

Fiú: Nem, az az enyém.

én: What?!

Fiú: Mi van, nem csak neked lehet százhúsz poharad!