zen

egyszerűen nem tudok fogást találni a napokon

úgyhogy megpróbálok csak lérezni, lebegni a jelenben

és nem azon görcsölni, hogy mit nem csináltam még meg

és hogy mit nem fogok időben megcsinálni

és hogy mennyi mindent kéne egyszerre csinálnom, hogy ne ússzak el 

igyekszem inkább arra figyelni, amit éppen csinálok 

(sokszor nem megy)

néha venni egy nagy levegőt, és emlékeztetni magam, hogy ez az örvény is el fog múlni

(és akkor megint túl fogom vállalni magam, mert úgy érzem majd, hogy belefér)

(de hátha egyszer megtanulom, hogy hol vannak a határaim)

szomorú vagyok a körülöttem történő dolgok miatt

elkeseredett vagyok, amiért nem tudok rendesen aludni

aggódom a térdem miatt

sokszor dühítenek a körülöttem levő emberek

szeretnék többet egyedül lenni

de ezek is mind átmeneti érzések

és közben hálás vagyok

hálás vagyok a hajnali csendes órákért

a madárfigyeléssel töltött időért

a kertért, és kertben növekedő növényekért, a virágzó borsóért, a tavalyról maradt három köteg újhagymáért, a krumplihajtásokért, a szépséges padlizsán palántáimért

az első csomag spárgáért és az első doboz eperért

a sok-sok kedves visszajelzésért, amit a múlt heti előadásom után kaptam

a napsütésért és az esős tavaszért

a hála is elmúlik 

de mögötte, mögötte azt érzem, hogy nem baj, hogy minden elmúlhat, hogy jöhet az idő és kimoshat belőlem rosszat is, jót is

mert hiába hánykolódom ebben az örvényben, hiába nehéz néha nem elsüllyednem

közben mégiscsak őszintén élek

a jelenben élek és nem dugom homokba a fejem és mégsem haragszom folyamatosan a világra és azt teszem, amiről azt gondolom, hogy helyes

(és talán egy picit jobb hely is lesz tőle a világ)

és lehetnék jobb is, tehetnék többet, nem vagyok tökéletes

de én ha ilyen maradok és ennyit teszek,

én azzal is megelégszem,

mert be kell valljam, hogy egyre nehezebbnek érzem ezt az őszinte, alkalmazkodó, de nem meghunyászkodó, nem megkeseredett életet