már megint eltelt egy hét

Ez is egy mozgalmas hét volt. Például hétfőn megszőttem még két konyharuhának való anyagot, olyan csíkozással, ami út közben elég nagy ballépésnek tűnt, de a végén meg tök szép lett. Aztán kedden 11 órakor felpattantam egy Budapest felé tartó vonatra, és másnap reggel 8-kor (itthoni idő szerint 7-kor) már meg is érkeztem Bukarestbe, miután összesen 18 órát töltöttem a vonaton való ücsörgéssel. Volt egy pont éjszaka, amikor azt hittem, hogy egyáltalán nem fogok tudni aludni (nem kapcsolták le a villanyokat, és még hajnali fél kettőkor is volt egy megálló, ahol szálltak fel emberek), de szerencsére a fülhallgatóm és a Prana Breath app végül segített az elalvásban, és bár nem mondom, hogy száz százalékosan kipihenten ébredtem fel hajnali 6 körül, azért sokkal jobb kedvem volt, mint elalvás előtt.

Bukarestbe amúgy egy projekttalálkozó miatt utaztam, amire induláskor már egyáltalán nem volt kedvem menni, mert nem ismertem sem a projektet, sem az embereket, és ráadásul nem csak az egyesületet kellett képviselnem, hanem az egész nyugat-európai hálózatot, aminek hivatalosan csak tavaly óta vagyunk tagjai. (Miért kerülök folyton ilyen helyzetekbe?!) De tök jó volt, mert a szerda reggeli ébredés valamit átkapcsolt a fejemben, és nem paráztam már annyira, hogy mit keresek én itt, és aztán egyáltalán nem éreztem kívülállónak magam (legalábbis nem jobban, mint általában), mindenki nagyon kedves és nyitott volt, jókat beszélgettünk, és még jobbakat ettünk (úristen, csak a kaja miatt is megérte volna elmenni). És persze hoztam haza mindenféle izgalmas albán, horvát és észak-macedón magokat.

A bukaresti közlekedéstől amúgy először kicsit pánikoltam, ugyanis közlekedési lámpák csak elvétve vannak, a villamosoknak egyáltalán nincsenek lámpái (szóval simán előfordul, hogy mész át a zebrán a zöldön és jön egy villamos - persze megállnak ilyenkor, de nekem elsőre ijesztő volt), de az emberek is ott jönnek-mennek, ahol akarnak. A szállásom és a helyszín 25 perc sétára volt egymástól, ami egyrészt tök jó volt, mert reggel felébredtem kicsit, mire odaértem reggelizni, másrészt meg volt egy b*szott nagy kereszteződés, ahol minden alkalommal, amikor átkeltem, 2-3 percet kellett várakozni egy hétsávos út közepén levő keskeny járdaszigeten, mert a lámpák a legritkább esetben vannak gyalogosbarát módon beállítva, ahol ugye vannak egyáltalán. További érdekesség volt, hogy a villamosok légkondi híján nyitott ajtóval közlekednek, és hogy a villamosmegálló általában a járdán van, úgyhogy az autók közt kell felnavigálni a villamosra (tudom, Budapesten is van ilyen, de nem ennyi). Szóval a közlekedés elég balkán, de az első ijedség után egyébként nem éreztem annyira veszélyesnek, mert az autók és a villamosok is tényleg odafigyelnek arra a kevés gyalogosra, aki van.

Hazafelé sajnos sietnem kellett, emiatt ki kellett hagynom a péntek délutáni programot, amit nagyon-nagyon sajnáltam, és repülnöm kellett (ezt nem sajnáltam annyira, mert a 16 + 2 óra vonatút azért nem volt olyan nagyon kellemes). Tegnap pedig Somogyvámoson jártunk Lakótárssal, megtanultunk gyapjút mosni, kártoltunk kézi kártolóval, kipróbáltuk a gyorsvetélő szövőszéket (kell!), illetve kipróbáltuk a kender és a len tilolását. A lentermesztés gondolatával már játszom egy ideje, persze nem nagy mennyiségben, mert azt nem tudnánk feldolgozni, de szeretnék egy pár tíz négyzetméteres lenparcellát majd a kertbe, amit még lehet rotálni rendesen.

Itthon közben rengeteget esett (most is esik), úgyhogy a palántáim háromszor akkorák lettek, mint amikor elindultam, most már muszáj kiültetni mindent, csak nem tudom hova. A lenti kertet ellepte a gaz, de hogy a rákba' fogok kigyomlálni kb. 100 négyzetmétert, azt nem tudom. A hét elején megkönnyebbülve láttam, hogy elkezdett virágozni a cukorborsó is, és mire visszajöttem már, megjelentek a kis lila borsóhüvelyek is! A lóbabról meg kiderült, hogy valójában szegletes lednek, csak rosszul emlékeztem. 

Ma elvileg takarítós nap van, főleg hogy holnaptól megint 3 olyan dolgot kell besűríteni a hétbe, amik egyenként is ki tudnák tölteni a napjaimat (házfelújítás, kertek, szövés), de azt hiszem inkább pihenni fogok, meg mozogni valamit (két hete nem voltam futni, és a sok utazástól be van állva a hátam is, és ehh), a takarítást meg elosztom jövő hétre.

úton

Ti tudtátok, hogy Bukarest ilyen k.rva messze van?

Én eddig nem realizáltam.

hosszú bejegyzés, sok képpel, egy hosszú hét margójára

Átálltam nyári üzemmódra, vagyis a hét nagy részében hajnali 5.30 és 6 óra közé állítottam ébresztőt, hogy még a döglesztő meleg előtt tudjak dolgozni egy kicsit. Ezen a héten sokat haladtam a kerttel: kigyomláltam az ágyásokat és az ágyásszegélyeket (ahova már nem tudok rámenni a fűnyíróval), nyírtam füvet (itthon és a műhelykertben is), elvetettem egy adag babot (el vagyok maradva, jaj) és kiraktam a tehénborsót is, kiültettem a paradicsomok kétharmadát (!!) és a mórmályvákat, elpalántáztam még egy adag sáfrányos szeklicét, gyomláltam ribizlit, felszedtem a maradék retket meg egy sor ázsiai káposztát, hogy helyet csináljak a következőknek. Ma szeretném kirakni a bazsalikomokat meg néhány paprikát.

A maradék tavalyi kísérleti babok. Remélem idén jobb évük lesz.

Kiültettem a két kihajtott cukkini palántát is.

My first ever krumpliföld. Fel kéne tölteni lassan, talán ma vagy holnap megcsinálom.

A sarkantyúkák is szépen növekednek.

Az összes kiültetett paradicsom túlélte!

Péntek estére már nagyon fáradt voltam, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy szombatra nem húzok ébresztőt, pedig eredetileg el akartam menni futni. Így a fél napot átaludtam (szó szerint, felkeltem reggelizni, aztán visszafeküdtem és kb. egykor keltem fel), este pedig elmentünk sétálni Fiúval meg a kutyával, gyűjtöttem egy kis vadrózsát, mentát, zsályát meg kakukkfüvet. Az egyik domb tetejére felraktak egy vijjogós vadriasztót, ami szörnyen idegesítő, és nagyon remélem, hogy hozzánk nem hallatszik le a völgybe. Amúgy szerintem nem sok hatása van, mert kb. 200 méterre tőle ott legeltek az őzek a lucernában. Nem tudom, hogy van-e értelme lázadni ellene, és ha igen, akkor mi a módja - errefelé a vadászok meg a gazdák kiskirályok, nem feltétlenül van értelme összetűzésbe keveredni velük, de azt se szeretném, ha nyaranta mostantól ezt a szart kéne hallgatnunk.

Ma megint nem mentem futni, mert megjött menstruációm (ehh), de legalább tudok "rendes" vasárnapot tartani: mosok, takarítok egy kicsit, kenyeret sütök, horgolok és olvasok sokat, meg majd kertészkedem egy kicsit, ha nem lesz nagyon meleg.

Néhány további kép a kertből:

Ez egy lóbabfajta, amit az NBGK-s mintakérésen szereztem. Tök kíváncsi lennék rá, mert ilyen vékonylevelű fajtát még nem láttam, de nem nagyon akar virágozni, úgyhogy nem tudom, lesz-e belőle valami.

Pirosodik a cseresznye!

Virágzik a zsálya. =)

Türelmetlenül várják a kiültetést.

Érik a szamóca! :)) Nem sok, de a miénk!

Lesz valamennyi körte is.

Virágzik a bazsarózsa. Jót tett neki, hogy tavaly levágtam az elszáradt hajtásokat,
sokkal több virág van így rajta.

Van egy pár tő önjáró édeskömény. Kár, hogy nem szeretem.

Csodálatos módon nem magzottak még fel a saláták. Egy se!

A rukkola viszont igen, és milyen jól tette. Rácsúsztam ugyanis a rukkolavirágra.
Finomabb, mint a levele. :D

Alakul a zöldborsó termés.

 

Az is szuper, hogy lehet a kertből legelni mindenfélét. Nem mondom, hogy eddig olyan eget rengető összeget spóroltunk a kerttel, mert pár csomag retket meg egy rakás salátát nem kellett megvenni, de hiszek benne, hogy lesz ez még jobb arány is. Valahol el kell kezdeni. :D A konyhában is igyekszem kreatív lenni, mert pl. ázsiai káposztából meg salátából jóval több van, mint amennyit általában megeszünk. Készítettem reteklevél pesztót is, hogy ne menjen pocsékba az a sok levél. Ugyanitt: ha valakinek van ötlete kb. egy tonna rukkola felhasználására, ne tartsa magában!

Sült lóbab párolt ázsiai káposztákkal és kecskefetával.

Pirított lila batáta spárgával, kecskefetával, retekkel és gombás zakuszkával.

Rózsaszirmos-bazsalikomos limonádé (cukormentes).

Epres-bodzavirágos házipezsgő (éljen Király Ági és az Egyszerűen fermentálj!).

Kedden elutazom négy napra Bukarestbe egy konferenciára, ami biztos nagyon izgi, lesz de annyi mindent kéne elintéznem addig, hogy tuti nem fog sikerülni. Pl. az lenne az ideális, ha az összes palántát kiültetném indulásig, de olyan száraz a föld, hogy csak nagyon kínkeservesen tudok ágyást ásni (pedig megjött a szülinapi ásóvillám is, amit a barátaimtól kaptam ajándékba <3), és most épp ott tartok, hogy k*vára hova fogok ennyi padlizsánt ültetni?? Fiú meg rendelt csillió batátapalántát (le se merem írni, hogy mennyit), amivel nyilván szintén nekem kell majd részben foglalkozni. De amiatt fájjon később a fejem, haha.

 

Nagyon szeretnék gévagombát találni, remélem idén nagyobb sikerem lesz ebben, mint tavaly.

 

Pénteken voltam lent szőni a műhelyben. Olyan rég csináltam, hogy eltartott egy darabig belejönni: a 65 centis anyag első felét 2 óra, a második felét 1 óra alatt szőttem meg, de szerintem tudok még lejjebb is menni majd. Mivel mindkét megélhetési ötletem megbukott az elmúlt egy hónapban, úgy döntöttem, hogy átmenetileg jegelem a saját vállalkozásos dolgot, és én is inkább a műhelybe csatornázom az energiáimat (persze csak miután megbeszéltem Lakótárssal is), úgyhogy lesz még alkalmam mostanában gyakorolni. Nagyon szeretek egyébként szőni, tökre kikapcsol (amikor épp nem rontok el valamit).

Az eleje nem látszik, de utólag jöttem rá, hogy Lakótárs pont
olyan színeket választott, mintha az Earth Weeps, Saturn Laughs-hoz
szőttem volna alternatív könyvborítót.

Az orsózás a legjobb része az egésznek. =D

az olvasásról

Itt a blogon és a való életben is többször előkerült mostanában az olvasás, gondoltam írok róla egy kicsit, mert az életemben valóban elég fontos szerepet tölt be. Hosszú és csapongó bejegyzés lesz, könyvekkel megtűzdelve, akit nem érdekel, ne is görgessen tovább. :D

Először is, fontos leszögezni, hogy én nem egyszerűen szeretek olvasni. Az identitásom része az olvasás, a könyvek, a könyvtár, a más világok, a tudásom gyarapítása. Négy évesen tanultam meg olvasni, egy növényhatározóból (aminek a nagytestvérét utána az összes kirándulásra magammal cipeltem, és folyton feltartottam a haladást a növényhatározgatással). Azóta voltak rövidebb időszakok, amikor kevesebb időt fordítottam rá (főleg gimiben, illetve a szegedi éveim alatt), de egy exfiúm hatására 2013-ban visszataláltam az olvasáshoz, és azóta nem is hagytam abba. 

Az van, hogy én ilyen formában "fogyasztom a kultúrát". Nem nagyon nézek filmeket, pláne sorozatokat, mert nem kötik le a figyelmemet elég ideig; nem szeretek sokáig képernyőt bámulni; ráadásul a könyveknél én képzelhetem el magamnak a világot, nem tolják az arcomba a kész látványt. Talán ezért is szeretem jobban a rajzfilmeket és az animációs filmeket, nem tudom. Emiatt egyébként sokszor úgy érzem, hogy kimaradok valamiből, mert nem tudok hozzászólni a Trónok harcáról, a Dűnéről, az Alapítványról, a Westworldről vagy a Black Mirrorról szóló beszélgetésekhez (ez csak néhány példa volt, amik előfordultak a valóságban). Nem azért olvasok, mert sznob vagyok, hanem mert ez köt le, és néha nagyon szeretném, ha a mozgóképek is lekötnének, mert kevésbé lógnék ki a geek társaságomból.

Na mindegy, szóval viszonylag sokat olvasok (viszonylag - vannak Molyos ismerőseim, akik nálam sokkal többet olvasnak). Mostanában már csak azt, ami jól esik. Egy darabig volt bennem egyfajta gát, hogy ha elkezdek valamit, akkor azt be is kell fejezni (most már nem látom értelmét olyan könyvekre pazarolni az időmet, amik valamiért nem érdekelnek); illetve pár évig része voltam egy olyan kezdeményezésnek, ahol adott listáról kellett x könyvet (évi 20 körül) elolvasni, és ezek közül sem érdekelt mindegyik. De amíg napi két-három órát ingáztam és sok időt töltöttem unalmas egyetemi órákon, addig sokkal több olvasás meg érdektelen könyv fért bele (a csúcsot 2015-ben értem el 169 könyvvel és 50471 oldallal). Most már kevesebb fér bele, de azok legalább jók.

Amíg Budapesten laktam, és havonta találkoztam a geek csapattal, meglehetősen közelről követtem a friss SFF megjelenéseket. Mindig up to date voltam, és ami egy kicsit is érdekelt, azt a megjelenést követő fél-egy éven belül elolvastam. Aztán egy kicsit telítődtem, és áthelyeződtek a hangsúlyok. Most már csak kevés SFF-könyvet veszek meg kapásból (ilyen volt pl. tavaly A magvető példázata Octavia E. Butlertől, Moskát Anita nemsokára megjelenő novellás kötete vagy Adrian Tchaikovsky-tól bármi), viszont sokkal több energiát fektetek a világolvasós projektbe és népmesék olvasásába. 

A világolvasás néha kicsit kínkeserves, mert vannak olyan országok, ahonnan nem áll rendelkezésre nagy választék, és pl. az arab országok egy részéből csak olyan könyveket találni általam érthető nyelvre lefordítva, amik a nők helyzetéről vagy politikáról szólnak, és ezek elég tömények tudnak lenni. Idén olvastam például Maha Gargash (Egyesült Arab Emirátusok) That Other Me és Manal Al-Sharif (Szaúd-Arábia) Daring to Drive című könyvét, közvetlenül egymás után, és bár mindkettő nagyon tetszett, azért eléggé rányomták a bélyegüket a hangulatomra. Aztán ott volt Mohamed Toihiri (Comore-szigetek) Le Kafir du Karthala című könyve, ami szörnyen unalmas volt (és nem csak azért, mert a franciám közel sem olyan erős, mint az angolom), ráadásul a vége annyira szürreális volt, hogy még mindig arra gyanakszom, hogy félreértettem valamit. Ezekkel általában kivételt teszek, és a rossz könyveket is végigolvasom, mert mekkora az esélye annak, hogy a közeljövőben kiadnak még, mittudomén, bahreini vagy jemeni könyvet? (Ománnal pl. pont megszívtam, mert elolvastam az Earth Weeps, Saturn Laughs-ot, ami közepesen rossz volt, erre megjelent A hold asszonyai, ami még jobban is érdekel.)

Másfelől viszont a világolvasás rettenetesen izgalmas is. Egyrészt kihívás: vajon találok-e a Maldív-szigetekről vagy Naururól való művet? Ha igen, sikerül-e beszerezni? Másrészt a különlegességek közt nem csak unalmas és megterhelő művek akadnak, hanem legalább ugyanilyen gyakran új kedvenceket is avatok. Pl. Narine Abgarjan (Örmény ország) Égből hullott három aranyalma című könyve az egyik leggyönyörűbben megírt történet, amit valaha olvastam, pedig szörnyű dolgokról szól. Saad Z. Hossain (Bangladesh) The Gurkha and the Lord of Tuesday című kisregénye váratlanul szórakoztató volt, nagyon megszerettem. Nnedi Okorafor (Nigéria-USA) műveivel teljesen más okból ismerkedtem meg, de gyorsan az egyik kedvenc szerzőm lett - A halálmegvető univerzuma egészen zseniálisan van összerakva, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már a harmadik könyvet olvastam tőle, és elkezdtek összeállni a részletek. Kifejezetten a világolvasás miatt vettem kézbe Rafik Schami (Szíria-Németország) Szofia, avagy minden történet kezdete című regényét, ami kábé a második mondatnál beszippantott, és aztán szinte le se bírtam tenni, amíg a végére nem értem. Aztán ott van Sia Figiel (Szamoa), akitől még csak egy könyvet olvastam, a They Who Do Not Grieve című női családregényt, de egészen biztosan szeretnék majd mást is tőle. 

Elvétve találkozom azzal a hozzáállással, hogy az SFF irodalom csak szórakoztatásra való, és mind ponyva. Ezzel tökre nem értek egyet, de aki nem olvasott még a limonádé fantasy vagy sci-fi regényeken kívül mást, azzal nehéz vitatkozni. Ilyenkor szoktam javasolni mondjuk az Irha és bőrt Moskát Anitától vagy a Megtört Föld-trilógiát N. K. Jemisintől, esetleg örök kedvencemet, Az idő gyermekeit Adrian Tchaikovsky-tól. Rengeteg SFF-műben előkerülnek aktuális kérdések, ezekben éppen a menekültek (vagy tágabb értelemben bármilyen kisebbség), a rasszizmus és a természetvédelem, illetve az emberi lét a témák.

Ezen kívül igyekszem sok ismeretterjesztő könyvet is olvasni. Ezek között akad egy pár, amik túlzás nélkül megváltoztatták az életemet (vagy a gondolkodásomat, ami lényegében ugyanaz). Gerald Durrellt nem tudom, hogy lehet-e ide sorolni, de mindenesetre ő volt az első. :) Aztán, sokkal később, jött Jared Diamond A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyvével, amikor is rádöbbentem, hogy a történelemben és az evolúcióban léteznek más összefüggések is, mint amiket az iskolában tanítottak nekünk. Meg hogy egy csomó mindenen már túlment a tudomány, amit nekünk még megingathatatlan igazságként tanítottak. Kinyitotta a világot. Utána jött Harari, akinek a könyveit mindig erős diszkomfort érzettel olvasom, és bár nem értek egyet minden gondolatával, elsőosztályú vitaindítónak tartom őket. És persze ott van Robert Wright, a Why Buddhism Is True című, rendkívül hatásvadász című, de szerintem elképesztően izgalmas, meglehetősen provokatív könyvével, ami nekem erős minőségi változást hozott az életembe. 

Az, hogy mikor olvasok, erősen évszakfüggő. Áprilistól októberig pl. általában oda kell figyelnem, hogy a szabad agykapacitásomat ne vigye el a social média görgetése. Egy darabig az volt a cél, hogy este lefekvés előtt olvassak valamit (úgyis jobb képernyőmentesen elaludni), de aztán rájöttem, hogy ha az a cél, hogy minden nap olvassak, akkor azt reggel, felkelés előtt kell csinálni. A délutánok, pláne az esték elég kiszámíthatatlanok: ha átjön valaki egy sörre (vagy át se kell jönnie, elég, ha Lakótárssal kiülünk beszélgetni), és 11 után kerülök ágyba, akkor rögtön borul az egész. Úgyhogy átszoktam a reggeli olvasásra, ami általában működik (bár ma pont 5.20-kor keltem, hogy még a meleg előtt tudjak dolgozni a kertben, és akkor meg még nem volt agyam olvasni). Ilyenkor nem tudok hosszabb, összefüggő szövegeket olvasni, mert akkor sosem kelek fel, úgyhogy itt jönnek a képbe a novellák meg a mesék. Egy novellát vagy 2-3 mesét maximum 15-20 perc elolvasni, ami még akkor is belefér, ha ennyivel korábbra kell állítanom az ébresztőt. Sokáig egyébként ilyen rövid szövegeket nem bírtam olvasni - egy ötven perces hévezésre vagy fél órás vonatozásra vagy egy másfél órás unalmas egyetemi órára nem ezek valók. De aztán jött a csodálatos Ted Chiang az Életed története és más novellák című kötetével, ami az elejétől a végéig egy kibaszott zseniális mestermű. Jó, hazudok, mert volt benne két novella is, amit nem tetszett annyira, de a többiről ódákat tudnék zengeni. Na mindegy, szóval jött Ted Chiang, és én rájöttem, hogy vannak olyan novellák, amiket szeretek, csak elég válogatós vagyok. De Jonathan Strahan válogatásait, illetve a GABO Kiadó magyar SFF-válogatásait szeretem olvasni. 

Mesék terén az Európa Kiadó által szerkesztett Népek meséi sorozat adta meg az induló lökést. AMikor rájöttem, hogy a népmese nem éppen gyerekműfaj, sőt! Ráadásul ez egy igen igényesen szerkesztett sorozat, aminek több kötete szerintem világszinten is egyedülálló válogatás. Egyszer láttam a teljes sorozatot 250.000 forintért - akkor épp nem volt annyi pénzem, de most gondolkodás nélkül megvenném, pedig ez a félretett pénzemnek sajnos a nagyobbik része. De egy 72 kötetes sorozatról van szó, aminek a ritkább darabjait 10-20.000 forintért árulják, úgyhogy szerintem tökre megéri. :D Na, de ezen kívül is olvasok persze meséket, általában random találgatva, hogy melyik tűnik érdekesnek. Naggggyon tetszettek Zalka Csenge mesegyűjteményei (a két Világszépe-kiadványt még nem olvastam, de előbb-utóbb beszerzem azokat is), különösen a Kék Ribizli A kalóz királylány, de a másik kettőben is találtam új kedvenceket.

Visszatérve az olvasásidőhöz: néha megkérdezik, hogy hogy van ennyi időm olvasni, esetleg sajnálkozva hozzáteszi az illető, hogy neki sajnos nincs ideje rá. Szerintem ez az esetek 90%-ában bullshit; ha az ember napi 10 percnél hosszabb ideig görgeti a social médiát, akkor ideje éppen lenne olvasni, csak másra használja. Ami részemről teljesen oké. Csak akkor ne mondjuk azt, hogy nekem milyen hű de sok időm van. Persze ettől még vannak, akiknek tényleg nincs idejük olvasni. Örülök, hogy én nem tartozom közéjük. 

Az is tök érdekes egyébként, hogy én általában alapvetően mérnöki beállítású emberként gondolok magamra. Végzettségem szerint is mérnök vagyok, és úgy vettem észre, hogy a gondolkodásom meg a problémamegoldó taktikám is a mérnök ismerőseim felé húz. Erre az elmúlt időszakban két viszonylag közeli ismerősömtől is (egész konkrétan Lakótárstól és Kertésztől) azt a visszajelzést kaptam, hogy én vagyok a legbölcsészebb ismerősük (ok, Lakótársnál ez még érthető is, mert tényleg hardcore mérnökökkel vagyunk körülvéve :D), és érvként eléggé elöl szerepelt az, hogy sokat olvasok. Nem tudom mit kéne kezdenem ezzel, de mindenesetre meglepett a dolog.

Sokáig nem olvastam e-könyveket, és még mindig jobban szeretem a papírkönyveket, de kénytelen vagyok elismerni az e-olvasó hasznosságát. Általában olyan angol nyelvű (ritkábban magyar) köteteket olvasok rajta, amiket nem feltétlenül szeretnék a polcomon tudni. Odáig nem mentem el, hogy Kindle-t vegyek (utálom az Amazont (annyira, hogy mióta megtudtam, hogy a Bookdepository is az Amazoné, azóta onnan se rendelek, pedig az egy kincsesbánya)), egy PocketBookom van, és nagyon szeretem. Van olyan időszak, amikor minden nap előkerül, mostanában pl. kevesebbszer, csak hetente 1-2 alkalommal olvasok rajta. És persze utazáskor is tök praktikus: sokkal egyszerűbb magammal vinni tizenöt potenciális könyvet, mint kiválasztani egyet, ami befér (és így jó eséllyel nem lesz elég egy hosszabb utazásra) és éppen érdekel.

Nekem az olvasás sok mindent jelent. Néha kikapcsolódás, néha menekülés; néha épphogy kapaszkodópont a kaotikus napok között, máskor pedig felfedezés, ötletszerzés, figyelemelterelés, sokszor olvasott könyvek esetén (hello, Bartimaeus!) pedig hazaérkezés... amire épp szükségem van.

kis kerti képeskönyv 4. + elmélkedések

Most kicsit úgy érzem, hogy be vagyok zárva a fejembe. De szerencsére itt a kert, ahol végtelen időt el lehet tölteni...

... például azon való töprengéssel, hogy mi a fenét fogok csinálni ennyi levéllel (mármint persze nem csak ennyi van, hanem még egy jó adag saláta, rukkola és ázsiai káposzta is), például:

Főleg, hogy a saláták már istentelenül keserűek, úgyhogy magukban nem annyira finomak. De legalább szépek!

Egy másik örök kérdés, hogy meddig fut még a Shiraz lilahüvelyű borsó:

(Persze segített volna a helyzeten, ha nem ma jövök rá, hogy ez bizony cukorborsó, nem kifejtőborsó, mint ahogy eredetileg gondoltam - nem tudom, miért, mert a rendelésben is egyértelműen benne van, hogy ez cukorborsó.) Azt hittem, elég lesz neki akkora támrendszer, mint a sima borsónak, de úgy nő, mintha húznák, és most nem tudom, mit csináljak vele.

Megállapítottam, hogy ideje volna felszedni a retkeket (már csak azért is, mert kezd elfogyni a hely az ágyásokban), illetve hogy hellyel-közzel kikeltek a répák!

Nem sikerült kinyírni az összes leveles kel palántámat se, szerencsére.

Kiültettem  még egy adag petrezselymet (most már megnőhetnének, mert hiányzik a friss petrezselyem), meg egy adag babot (amit elpalántáztam, hogy biztosra menjek). Igen, magamnak csinálom a munkát. Ez van. A babokról még nem készült fotó, de majd! Majd.

A kiültetett szotyifák is jól érzik magukat. Idén lent a háznál nem volt árvakelés, úgyhogy oda majd viszek még egyet, hogy ne szakadjon meg a sorozat. De kicsit azért szomorú vagyok, mert ez egy másik fajta, ami csak egy nagy tányért növeszt általában, nálunk meg sok feje volt a szotyifának. Na de, ez legyen a legnagyobb baj. Sztárfotó kabócával:

 Lassan lehet hagymát egyelni (újabb dilemma az, hogy a maradék hagymát érdemes-e még elduggatni a lenti kertben vagy már több vesződség, mint amennyi termés lesz belőle).

Palántafronton sajnos nem állok olyan jól. Mármint a többség, ami megmaradt, egészséges és növöget, de még a legnagyobbak is tizedakkorák, mint amiket a piacon lehet kapni. Jövőre elkezdtem januárban én is a paprikát meg a padlizsánt, most már lesz hol.

Idén a paradicsompalánták túlélési aránya a legrosszabb a bazsalikomok után. Hétfőn például kinyírtam az összes (nem túl sok) szarvasbogyó és manó paradicsomot, amikor leöntöttem a tálcáról a felgyűlt vizet, ők meg elborultak. RIP. Aztán vannak a bordó koktélparadicsomok, amik tökre úgy néznek ki, mintha megfáztak volna, de ma elgondolkodtam azon is, hogy talán gyárilag ilyenek, mert amúgy nem akarnak megpusztulni:

A többi paradicsom hasonlóan kicsi (vagy még kisebb :D), de eggyel egészségesebb kinézetű.

A túlélő bazsalikomok közt van, amelyik szépen növekszik. Nem bírtam tovább, és a Sparban vettem egy cserép bazsalikomot, aztán gyorsan kiültettem a kertbe, hogy legyen mit szedni, de azért nem bánnám, ha a sajátjaim is megnőnének annyira, hogy lehessen szüretelni róluk.

Paranoid vagyok, és a cukkinit is elpalántáztam.

Illetve van még egy darab túlélő malabárspenótom!

Nem csak paranoiából, hanem kíváncsiságból a büdöskéket is elpalántáztam, kétfélét is. Az egyik a "sima" büdöske/bársonyvirág (Tagetes patula), a másik pedig a nagyvirágú büdöske (Tagetes erecta). Egyikből se kelt ki minden mag, de amik igen, azok szépen növekednek, lassan kell nekik is helyet keresni.

És a végére a legnagyobb kérdés: vajon hogy fogom szétültetni ezt a csírázási kísérletnek indult lila tomatillo tömeget?? (2018-as magok voltak, nem túl ideális körülmények közt tárolva, gondoltam először megcsíráztatom őket, aztán majdnem az összes kikelt, és akkor még nem volt a király palántanevelő sarkom, úgyhogy így maradtak.)

Pitykegomba 30

(Ebben a bejegyzésben igyekszem nem írni arról, hogy mennyire nyomasztanak az egyre sokasodó feladatok. A blogom amúgy is kezd átmenni lassan munkanaplóba.)

Tegnap volt a szülinapom, és egész jól sikerült. Régebben utáltam a szülinapjaimat, de mióta ideköltöztünk, és inkább a barátaimmal, mint a családommal ünneplem, azóta sokkal jobb a helyzet. A 30. szülinapomra azért a családomat is meghívtam, tegnap itt ebédeltek. Egész délelőtt sütöttünk-főztünk, Lakótárs, Fiú és Lina segített nekem elkészíteni az ebédet. Én sütöttem kovászos grissinit, meg volt a két pénteki kenyér, és a nagymamám is hozott egyet, meg vágtunk répát és karalábét, és készítettünk hozzájuk mindenféle krémeket*, meg szedtem salátánakvalót a kertből. Tök jó volt ez a mártogatós ebéd, mindenkinek bejött**, és maradt is egy csomó minden (pedig kicsit féltem, hogy nem lesz elég). Délután átjöttek még a faluból páran, akik itthon voltak, és beszélgettünk, sütiztünk és boroztunk. Lina festett nekem két könyvjelzőt, IronLady küldött unikornisos tortát, Zongoratanár hozott feketeribizlis-túrós sütit, Tanárnénitől kaptam 30 szál gyöngyvirágot és közösen összedobtak nekem egy olyan ásóvillát is, mint amit itt használok fent, tökre meghatódtam. <3 

Persze a nagyapámnak azért sikerült felhúznia, el is határoztam, hogy többet nem eresztem össze a családomat és a barátaimat, de azért összességében a jó érzések maradtak meg.

*bazsalikomos-fokhagymás joghurtot, a világ legjobb hummuszát, gombás lencsepástétomot, rozmaringos babkrémet, magkrémet, tonhalas és sima tojáskrémet

**a nagymamám megkérdezte, hogy akkor mi ilyeneket szoktunk-e enni ünnepi kajának paprikás krumpli helyett, én meg nem tudtam, mit válaszoljak kulturáltan, miután pont amiatt utáltam meg a paprikás krumplit egy életre, hogy a családi összejövetelek 80%-án az volt a menü egy időben

futkározás

Sajnos ez életem legrosszabb futása volt (ok, 11 hónapja kezdtem el futni, de na), 9.03-as átlagot sikerült kisajtolni magamból (így 2 óra 25 perc alatt ment le a 16 km), ami több mint egy egész perccel rosszabb, mint az itthoni 16 km-es futásom átlaga. Volt egy lejtő, ahol majdnem végig sétálnom kellett, mert megfájdult a hasam! Ráadásul aszfalton. Úgyhogy emiatt kicsit csalódott vagyok. De ráfogom arra, hogy nem vagyok ekkora emelkedőkhöz szokva (rossz kifogás), meg hogy másfél hete még covidos voltam (ez nem olyan rossz kifogás). Az sem segített, hogy nem szoktam ilyen tűző napon futkározni. Mindenesetre többet kéne emelkedőket futnom, az biztos. 

De legalább szép volt. :')