Itt a blogon és a való életben is többször előkerült mostanában az olvasás, gondoltam írok róla egy kicsit, mert az életemben valóban elég fontos szerepet tölt be. Hosszú és csapongó bejegyzés lesz, könyvekkel megtűzdelve, akit nem érdekel, ne is görgessen tovább. :D
Először is, fontos leszögezni, hogy én nem egyszerűen szeretek olvasni. Az identitásom része az olvasás, a könyvek, a könyvtár, a más világok, a tudásom gyarapítása. Négy évesen tanultam meg olvasni, egy növényhatározóból (aminek a nagytestvérét utána az összes kirándulásra magammal cipeltem, és folyton feltartottam a haladást a növényhatározgatással). Azóta voltak rövidebb időszakok, amikor kevesebb időt fordítottam rá (főleg gimiben, illetve a szegedi éveim alatt), de egy exfiúm hatására 2013-ban visszataláltam az olvasáshoz, és azóta nem is hagytam abba.
Az van, hogy én ilyen formában "fogyasztom a kultúrát". Nem nagyon nézek filmeket, pláne sorozatokat, mert nem kötik le a figyelmemet elég ideig; nem szeretek sokáig képernyőt bámulni; ráadásul a könyveknél én képzelhetem el magamnak a világot, nem tolják az arcomba a kész látványt. Talán ezért is szeretem jobban a rajzfilmeket és az animációs filmeket, nem tudom. Emiatt egyébként sokszor úgy érzem, hogy kimaradok valamiből, mert nem tudok hozzászólni a Trónok harcáról, a Dűnéről, az Alapítványról, a Westworldről vagy a Black Mirrorról szóló beszélgetésekhez (ez csak néhány példa volt, amik előfordultak a valóságban). Nem azért olvasok, mert sznob vagyok, hanem mert ez köt le, és néha nagyon szeretném, ha a mozgóképek is lekötnének, mert kevésbé lógnék ki a geek társaságomból.
Na mindegy, szóval viszonylag sokat olvasok (viszonylag - vannak Molyos ismerőseim, akik nálam sokkal többet olvasnak). Mostanában már csak azt, ami jól esik. Egy darabig volt bennem egyfajta gát, hogy ha elkezdek valamit, akkor azt be is kell fejezni (most már nem látom értelmét olyan könyvekre pazarolni az időmet, amik valamiért nem érdekelnek); illetve pár évig része voltam egy olyan kezdeményezésnek, ahol adott listáról kellett x könyvet (évi 20 körül) elolvasni, és ezek közül sem érdekelt mindegyik. De amíg napi két-három órát ingáztam és sok időt töltöttem unalmas egyetemi órákon, addig sokkal több olvasás meg érdektelen könyv fért bele (a csúcsot 2015-ben értem el 169 könyvvel és 50471 oldallal). Most már kevesebb fér bele, de azok legalább jók.
Amíg Budapesten laktam, és havonta találkoztam a geek csapattal, meglehetősen közelről követtem a friss SFF megjelenéseket. Mindig up to date voltam, és ami egy kicsit is érdekelt, azt a megjelenést követő fél-egy éven belül elolvastam. Aztán egy kicsit telítődtem, és áthelyeződtek a hangsúlyok. Most már csak kevés SFF-könyvet veszek meg kapásból (ilyen volt pl. tavaly A magvető példázata Octavia E. Butlertől, Moskát Anita nemsokára megjelenő novellás kötete vagy Adrian Tchaikovsky-tól bármi), viszont sokkal több energiát fektetek a világolvasós projektbe és népmesék olvasásába.
A világolvasás néha kicsit kínkeserves, mert vannak olyan országok, ahonnan nem áll rendelkezésre nagy választék, és pl. az arab országok egy részéből csak olyan könyveket találni általam érthető nyelvre lefordítva, amik a nők helyzetéről vagy politikáról szólnak, és ezek elég tömények tudnak lenni. Idén olvastam például Maha Gargash (Egyesült Arab Emirátusok) That Other Me és Manal Al-Sharif (Szaúd-Arábia) Daring to Drive című könyvét, közvetlenül egymás után, és bár mindkettő nagyon tetszett, azért eléggé rányomták a bélyegüket a hangulatomra. Aztán ott volt Mohamed Toihiri (Comore-szigetek) Le Kafir du Karthala című könyve, ami szörnyen unalmas volt (és nem csak azért, mert a franciám közel sem olyan erős, mint az angolom), ráadásul a vége annyira szürreális volt, hogy még mindig arra gyanakszom, hogy félreértettem valamit. Ezekkel általában kivételt teszek, és a rossz könyveket is végigolvasom, mert mekkora az esélye annak, hogy a közeljövőben kiadnak még, mittudomén, bahreini vagy jemeni könyvet? (Ománnal pl. pont megszívtam, mert elolvastam az Earth Weeps, Saturn Laughs-ot, ami közepesen rossz volt, erre megjelent A hold asszonyai, ami még jobban is érdekel.)
Másfelől viszont a világolvasás rettenetesen izgalmas is. Egyrészt kihívás: vajon találok-e a Maldív-szigetekről vagy Naururól való művet? Ha igen, sikerül-e beszerezni? Másrészt a különlegességek közt nem csak unalmas és megterhelő művek akadnak, hanem legalább ugyanilyen gyakran új kedvenceket is avatok. Pl. Narine Abgarjan (Örmény ország) Égből hullott három aranyalma című könyve az egyik leggyönyörűbben megírt történet, amit valaha olvastam, pedig szörnyű dolgokról szól. Saad Z. Hossain (Bangladesh) The Gurkha and the Lord of Tuesday című kisregénye váratlanul szórakoztató volt, nagyon megszerettem. Nnedi Okorafor (Nigéria-USA) műveivel teljesen más okból ismerkedtem meg, de gyorsan az egyik kedvenc szerzőm lett - A halálmegvető univerzuma egészen zseniálisan van összerakva, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már a harmadik könyvet olvastam tőle, és elkezdtek összeállni a részletek. Kifejezetten a világolvasás miatt vettem kézbe Rafik Schami (Szíria-Németország) Szofia, avagy minden történet kezdete című regényét, ami kábé a második mondatnál beszippantott, és aztán szinte le se bírtam tenni, amíg a végére nem értem. Aztán ott van Sia Figiel (Szamoa), akitől még csak egy könyvet olvastam, a They Who Do Not Grieve című női családregényt, de egészen biztosan szeretnék majd mást is tőle.
Elvétve találkozom azzal a hozzáállással, hogy az SFF irodalom csak szórakoztatásra való, és mind ponyva. Ezzel tökre nem értek egyet, de aki nem olvasott még a limonádé fantasy vagy sci-fi regényeken kívül mást, azzal nehéz vitatkozni. Ilyenkor szoktam javasolni mondjuk az Irha és bőrt Moskát Anitától vagy a Megtört Föld-trilógiát N. K. Jemisintől, esetleg örök kedvencemet, Az idő gyermekeit Adrian Tchaikovsky-tól. Rengeteg SFF-műben előkerülnek aktuális kérdések, ezekben éppen a menekültek (vagy tágabb értelemben bármilyen kisebbség), a rasszizmus és a természetvédelem, illetve az emberi lét a témák.
Ezen kívül igyekszem sok ismeretterjesztő könyvet is olvasni. Ezek között akad egy pár, amik túlzás nélkül megváltoztatták az életemet (vagy a gondolkodásomat, ami lényegében ugyanaz). Gerald Durrellt nem tudom, hogy lehet-e ide sorolni, de mindenesetre ő volt az első. :) Aztán, sokkal később, jött Jared Diamond A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása című könyvével, amikor is rádöbbentem, hogy a történelemben és az evolúcióban léteznek más összefüggések is, mint amiket az iskolában tanítottak nekünk. Meg hogy egy csomó mindenen már túlment a tudomány, amit nekünk még megingathatatlan igazságként tanítottak. Kinyitotta a világot. Utána jött Harari, akinek a könyveit mindig erős diszkomfort érzettel olvasom, és bár nem értek egyet minden gondolatával, elsőosztályú vitaindítónak tartom őket. És persze ott van Robert Wright, a Why Buddhism Is True című, rendkívül hatásvadász című, de szerintem elképesztően izgalmas, meglehetősen provokatív könyvével, ami nekem erős minőségi változást hozott az életembe.
Az, hogy mikor olvasok, erősen évszakfüggő. Áprilistól októberig pl. általában oda kell figyelnem, hogy a szabad agykapacitásomat ne vigye el a social média görgetése. Egy darabig az volt a cél, hogy este lefekvés előtt olvassak valamit (úgyis jobb képernyőmentesen elaludni), de aztán rájöttem, hogy ha az a cél, hogy minden nap olvassak, akkor azt reggel, felkelés előtt kell csinálni. A délutánok, pláne az esték elég kiszámíthatatlanok: ha átjön valaki egy sörre (vagy át se kell jönnie, elég, ha Lakótárssal kiülünk beszélgetni), és 11 után kerülök ágyba, akkor rögtön borul az egész. Úgyhogy átszoktam a reggeli olvasásra, ami általában működik (bár ma pont 5.20-kor keltem, hogy még a meleg előtt tudjak dolgozni a kertben, és akkor meg még nem volt agyam olvasni). Ilyenkor nem tudok hosszabb, összefüggő szövegeket olvasni, mert akkor sosem kelek fel, úgyhogy itt jönnek a képbe a novellák meg a mesék. Egy novellát vagy 2-3 mesét maximum 15-20 perc elolvasni, ami még akkor is belefér, ha ennyivel korábbra kell állítanom az ébresztőt. Sokáig egyébként ilyen rövid szövegeket nem bírtam olvasni - egy ötven perces hévezésre vagy fél órás vonatozásra vagy egy másfél órás unalmas egyetemi órára nem ezek valók. De aztán jött a csodálatos Ted Chiang az Életed története és más novellák című kötetével, ami az elejétől a végéig egy kibaszott zseniális mestermű. Jó, hazudok, mert volt benne két novella is, amit nem tetszett annyira, de a többiről ódákat tudnék zengeni. Na mindegy, szóval jött Ted Chiang, és én rájöttem, hogy vannak olyan novellák, amiket szeretek, csak elég válogatós vagyok. De Jonathan Strahan válogatásait, illetve a GABO Kiadó magyar SFF-válogatásait szeretem olvasni.
Mesék terén az Európa Kiadó által szerkesztett Népek meséi sorozat adta meg az induló lökést. AMikor rájöttem, hogy a népmese nem éppen gyerekműfaj, sőt! Ráadásul ez egy igen igényesen szerkesztett sorozat, aminek több kötete szerintem világszinten is egyedülálló válogatás. Egyszer láttam a teljes sorozatot 250.000 forintért - akkor épp nem volt annyi pénzem, de most gondolkodás nélkül megvenném, pedig ez a félretett pénzemnek sajnos a nagyobbik része. De egy 72 kötetes sorozatról van szó, aminek a ritkább darabjait 10-20.000 forintért árulják, úgyhogy szerintem tökre megéri. :D Na, de ezen kívül is olvasok persze meséket, általában random találgatva, hogy melyik tűnik érdekesnek. Naggggyon tetszettek Zalka Csenge mesegyűjteményei (a két Világszépe-kiadványt még nem olvastam, de előbb-utóbb beszerzem azokat is), különösen a Kék Ribizli A kalóz királylány, de a másik kettőben is találtam új kedvenceket.
Visszatérve az olvasásidőhöz: néha megkérdezik, hogy hogy van ennyi időm olvasni, esetleg sajnálkozva hozzáteszi az illető, hogy neki sajnos nincs ideje rá. Szerintem ez az esetek 90%-ában bullshit; ha az ember napi 10 percnél hosszabb ideig görgeti a social médiát, akkor ideje éppen lenne olvasni, csak másra használja. Ami részemről teljesen oké. Csak akkor ne mondjuk azt, hogy nekem milyen hű de sok időm van. Persze ettől még vannak, akiknek tényleg nincs idejük olvasni. Örülök, hogy én nem tartozom közéjük.
Az is tök érdekes egyébként, hogy én általában alapvetően mérnöki beállítású emberként gondolok magamra. Végzettségem szerint is mérnök vagyok, és úgy vettem észre, hogy a gondolkodásom meg a problémamegoldó taktikám is a mérnök ismerőseim felé húz. Erre az elmúlt időszakban két viszonylag közeli ismerősömtől is (egész konkrétan Lakótárstól és Kertésztől) azt a visszajelzést kaptam, hogy én vagyok a legbölcsészebb ismerősük (ok, Lakótársnál ez még érthető is, mert tényleg hardcore mérnökökkel vagyunk körülvéve :D), és érvként eléggé elöl szerepelt az, hogy sokat olvasok. Nem tudom mit kéne kezdenem ezzel, de mindenesetre meglepett a dolog.
Sokáig nem olvastam e-könyveket, és még mindig jobban szeretem a papírkönyveket, de kénytelen vagyok elismerni az e-olvasó hasznosságát. Általában olyan angol nyelvű (ritkábban magyar) köteteket olvasok rajta, amiket nem feltétlenül szeretnék a polcomon tudni. Odáig nem mentem el, hogy Kindle-t vegyek (utálom az Amazont (annyira, hogy mióta megtudtam, hogy a Bookdepository is az Amazoné, azóta onnan se rendelek, pedig az egy kincsesbánya)), egy PocketBookom van, és nagyon szeretem. Van olyan időszak, amikor minden nap előkerül, mostanában pl. kevesebbszer, csak hetente 1-2 alkalommal olvasok rajta. És persze utazáskor is tök praktikus: sokkal egyszerűbb magammal vinni tizenöt potenciális könyvet, mint kiválasztani egyet, ami befér (és így jó eséllyel nem lesz elég egy hosszabb utazásra) és éppen érdekel.
Nekem az olvasás sok mindent jelent. Néha kikapcsolódás, néha menekülés; néha épphogy kapaszkodópont a kaotikus napok között, máskor pedig felfedezés, ötletszerzés, figyelemelterelés, sokszor olvasott könyvek esetén (hello, Bartimaeus!) pedig hazaérkezés... amire épp szükségem van.