Én is szomorú vagyok, de mit lehet csinálni? Legalább valami jó van abban, hogy mindig a (leg)rosszabbra készül az ember. Kicsit sajnálom a szüleim generációját, akik azt hitték a '90-es években meg a 2000-es évek elején, hogy most majd aztán minden jó lesz, és azt kell látniuk, hogy a gyerekeik alól kihullik a világ. Egy tesóm már lelépett, szerintem a többiek sem fognak sokáig itt maradni (kivéve a kisöcsémet, aki még gimis). Elfogynak körülünk is az emberek. Sosem hittem volna, hogy egyszer én leszek az, aki marad - én mindig, mindenhonnan elmenekültem, elmentem, a könnyebbik utat választottam. Ma még Fiú száját is elhagyta az a mondat, hogy ha nem lenne a ház, akkor már ő sem lenne itt. Persze szokott ő mindenfélét mondani, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tényleg elmenne, de akkor is szíven ütött.
Szóval, szomorú vagyok. Kicsit jobban félek mint eddig. De legalább jó helyen vagyok.
Kamaszkoromban Emily Brontë következő sorai sokszor hoztak nekem megnyugvást, most megint eszembe jutottak:
Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.
Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?
Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettőzi szél nyögése,
s bús tél hint sápadt zúzmarát
az őszi holt levélre.
Mégis száz friss virág virul:
sorsod a sorsuk, hidd el.
Menj hát tovább. Járj szótlanul,
de soha megtört szívvel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése