(másodjára, mert az elsőt inkább kitöröltem)
... de az volt a lényege, hogy ahogy beszélgetek itt az emberekkel, egyre inkább úgy tűnik, hogy engem kevésbé ráz meg ez az egész, mint a legtöbb ismerősömet. Keresem az okait.
Elsőként azt diagnosztizáltam, hogy javíthatatlan pesszimista vagyok, és pont ennek a hétnek az elején kérdeztem Fiútól, hogy vajon az ukránok után mi jövünk-e. Igaz, nem nyílt háborút vizionáltam, hanem a Krím-félsziget annektálásához hasonló fokozatos megszállást (ne kérdezzétek, miért, rohadtul nem követem a híreket, mert így is szorongok eleget, de ettől még nyilván zajlanak a forgatókönyvek a fejemben), de motoszkált bennem a gondolat, hogy hamarosan nagy baj lesz.
Másodikként azt diagnosztizáltam, hogy a kamaszkorom jelentős részében sokat szorongtam a háborúk miatt. Akkor zajlott az arab tavasz, amikor érettségiztem, és akkoriban tört ki a szír polgárháború is. Sokat olvastam háborúkról, és tisztában voltam vele, hogy milyen különleges dolog, hogy itt Európa közepén most nem kell ilyen jellegű konfliktustól tartanunk. És emiatt pedig időnként rettenetesen szorongtam azon, hogy vajon meddig tart ez.
Nem voltam ezzel egyedül. Egy pár éve olvastam valahol egy cikket (vagy talán csak egy megjegyzést? nem emlékszem) arról, hogy lassan kihal az a generáció Európában, akik átélték a második világháborút, úgyhogy készülhetünk egy újabb fegyveres konfliktusra. Ez így nyilván kicsit sarkítva van, de értem mögötte a logikát...
Mindenesetre az a meglepő érzésem, hogy úgy szorongani a háború miatt, hogy nincs a közelben, és úgy szorongani miatta, hogy a szomszédban van, nos, nem olyan nagy különbség. Majd ha ide is elér, akkor lesz. De addig is, ez a félelem már ismerős. Hello, darkness.
Harmadjára az van, hogy amikor 2014 elején Törökországban töltöttem két hónapot, akkor a szír határtól 60 km-re, Gaziantepben töltöttem az időm nagy részét. Ott akkor már sok szír menekült volt, és nem csak a táborokban. A program egy része az volt, hogy menekült gyerekekkel játszottunk nap közben az utcán (illetve két egyiptomi lány és egy jordán srác mini iskolai foglalkozásokat is tartott nekik). Találkoztam olyanokkal, akik félbehagyott önkormányzati lakásokat foglaltak el, és ott élték a mindennapjaikat, és találkoztam jómódú menekültekkel is, akik lakást béreltek és várták, hogy mikor mehetnek vissza.
És láttam azt is, hogy hiába van háború a szomszédban, az élet megy tovább.
Persze akkor nagyon felzaklattak ezek a dolgok, főleg a szülő nélkül érkező kisgyerekek sorsa. Dühös voltam, zaklatott és tehetetlen. Nem véletlenül nem ebben az irányban indultam el, amikor visszajöttem. De sokat alakítottak a világlátásomon az ottani tapasztalatok, még ha csak két hónap is volt az egész.
Negyedjére pedig arra jöttem rá, hogy nem hülyeség az, amikor azt mondják, hogy úgy éld az életed, hogy holnap meghalhatsz. Tökre elcsépelten hangzik, de igyekeztem úgy alakítani az életemet, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem; hogy ha holnap elüt a vonat vagy rám esik egy meteor vagy kitört a harmadik világháború, akkor ne érezzem kihagyott lehetőségek sorozatának. És most az ijedtség meg az elkeseredettség után az volt a következő gondolatom, hogy semmit nem csinálnék másképp. Hogy továbbra sem látom semmi másnak értelmét, mint amit most csinálok, és a legjobb, amit tehetek, hogy folytatom az életemet ugyanúgy ahogy eddig, és próbálom hozzátenni a saját kis részemet ahhoz, hogy egy élhetőbb, méltányosabb, fenntarthatóbb világban élhessünk. Nem tudom, hogy mire lesz elég, de legalább tükörbe tudok nézni minden reggel.
Sovány vigasz, de egyelőre nem találtam jobbat.
Meg hát, nem tudom. azt mantrázom magamnak, hogy ha jön az atomháború, ennél többet úgyse tudok tenni ellene, úgyhogy felesleges ennél jobban félni. Remélem akkor még az elején meghalok, nem akarom kipróbálni, hogy mennyire jók a túlélési esélyeim egy nukleáris sivatagban.
Úgyhogy inkább elvetem a magjaimat, és felajánlom a segítségem, ahol tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése