Najó, most már engem is elért a félelem újra.

Címek könyve

Ti tudtátok, hogy a házszámok, de még a vezetéknevek is azért lettek kötelezőek, hogy az állam megtalálja a polgárait adószedés, katonai szolgálat és egyebek céljából?

Ahh, amúgy kib.szott érdekes ez a könyv, de ez egy kicsit sokkoló kiábrándító volt.

"Kicsit olyan, mintha egy újszülöttnek próbálnál nevet adni, nem?" - kérdeztem tőle.
"Igen, csak nekünk nincs rá kilenc hónapunk" - felelte kisebb sóhaj után.
Pedig állampolgári segítségben sincs hiány. Raleigh megyében a lakosok egyetértéséhez van szükség az utcanévadáshoz. Más megyékben kissé eklektikusabb megközelítést alkalmaztak. A jelek szerint volt legalább egy ember, aki mindenáron a "Ropogós Granola" úton akart élni. Egy másik közösség komoly harcot vívott a hatóságokkal, hogy megtarthassák az utcájuk helyi nevét, a Booger ("Fika") utcát. És mi van, kérdem én, ha a szomszédok képtelenek egyezségre jutni? "Azt mondom nekik, hogy akkor marad a Krizantém köz" - válaszolja vigyorogva a komisz koordinátor.
Az egyik ingatlantulajdonos mindenáron "Hülye útnak" akarta hívatni az utcáját. Hogy miért? Mert szerinte ez az egész utcanévadósdi egy nagy hülyeség.
[...]
"Az utcanévadás nem a gyengék sportja" - mondta egy nemzeti gyűlésen az egyik koordinátor. Nyugat-Virginiában volt már rá példa, hogy az utcanévbizottságot négykerekű motorokkal és puskákkal fogadták. Egy városi hivatalnok pedig arra lett figyelmes, hogy a vele tárgyakó úriember hátsó zsebében egy tekintélyes méretű machete figyelt. "Elgondolkodtam, hogy feltétlenül akarom-e erőltetni ezt a lakcímdolgot."
16-17. oldal

Az agyafúrt feladók valósággal sportot űznek a rejtjeles címzésből. Amikor Viktória királynő magántitkára, Sir Henry Ponsonby az Etonban tanuló fiainak írt, a címet tekervényes rajzokban rejtette el. Az ő ük-ük-ükunokája, Harriet Russell, folytatva a családi hagyományt, 130 levelet küldött saját magának és barátainak Glasgow-ból a legkülönfélébb módokon, receptekbe, kézzel rajzolt képregényekbe, színtévesztő tesztekbe, pontösszekötős rejtvényekbe vagy épp a szemészeti vizsgálatokból ismert Monoyer-táblába csomagolva a pontos címeket.
73. oldal
(nem lettem volna a postások helyében :D)

Az európaiak többségének, csak hogy egy példát említsünk, a XIV. századig nem volt állandó utóneve. (Ellenben a kínai Csing-dinasztia már az i.e. IV. századtól kezdve kötelezővé tette az utónév használatát "az adózás, a kényszermunka és a katonai szolgálat kikényszerítése céljából".) [...]
Ezeket a neveket akkor még nem örökítették tovább. Ugyanakkor kizárólag a keresztnév alapján képtelenség volt megtalálni bárkit. Az 1700-as évek Angliájában a férfiak 90%-a az alábbi nyolc név valamelyikét viselte: John, Edward, William, Henry, Charles, James, Richard, Robert. Ezek után rendőr vagy adószedő legyen a talpán, aki megtalálja a keresett személyt.
86. oldal

vidékre jó lesz

1. Linával közösen rendeltünk néhány palántázáshoz szükséges dolgot (én kicsit többet, ő tényleg csak pár cserepet). Az egyik fajta cserépből 10 darabot akart rendelni, de a minimum rendelhető mennyiség 2870 darab volt. Annyira nevettem, amikor megláttam (még mindig nevetek, ha eszembe jut).

2. Ma voltunk sütizni a szomszéd kisváros cukrászdájában (megünnepelni, hogy fiú ma 9 éve kapott BSc diplomát meg hogy ma van a két hetes szívás-munka utolsó napja). A tortára vásárolható marcipánok közt van traktormarcipán és vadász, lelőtt rókával (utóbbin nem mosolygok, de mivel ez egy vadászkörnyék, tulajdonképpen nem csodálkozom). A Facebook oldalukon megosztott fotók közt rendszeresen van esküvői torta traktoron ülő ifjú párral.

(3. Végre megint volt kenyérliszt a boltban!!)

az élet értelme

(másodjára, mert az elsőt inkább kitöröltem)

... de az volt a lényege, hogy ahogy beszélgetek itt az emberekkel, egyre inkább úgy tűnik, hogy engem kevésbé ráz meg ez az egész, mint a legtöbb ismerősömet. Keresem az okait. 

Elsőként azt diagnosztizáltam, hogy javíthatatlan pesszimista vagyok, és pont ennek a hétnek az elején kérdeztem Fiútól, hogy vajon az ukránok után mi jövünk-e. Igaz, nem nyílt háborút vizionáltam, hanem a Krím-félsziget annektálásához hasonló fokozatos megszállást (ne kérdezzétek, miért, rohadtul nem követem a híreket, mert így is szorongok eleget, de ettől még nyilván zajlanak a forgatókönyvek a fejemben), de motoszkált bennem a gondolat, hogy hamarosan nagy baj lesz.

Másodikként azt diagnosztizáltam, hogy a kamaszkorom jelentős részében sokat szorongtam a háborúk miatt. Akkor zajlott az arab tavasz, amikor érettségiztem, és akkoriban tört ki a szír polgárháború is. Sokat olvastam háborúkról, és tisztában voltam vele, hogy milyen különleges dolog, hogy itt Európa közepén most nem kell ilyen jellegű konfliktustól tartanunk. És emiatt pedig időnként rettenetesen szorongtam azon, hogy vajon meddig tart ez.
Nem voltam ezzel egyedül. Egy pár éve olvastam valahol egy cikket (vagy talán csak egy megjegyzést? nem emlékszem) arról, hogy lassan kihal az a generáció Európában, akik átélték a második világháborút, úgyhogy készülhetünk egy újabb fegyveres konfliktusra. Ez így nyilván kicsit sarkítva van, de értem mögötte a logikát...
Mindenesetre az a meglepő érzésem, hogy úgy szorongani a háború miatt, hogy nincs a közelben, és úgy szorongani miatta, hogy a szomszédban van, nos, nem olyan nagy különbség. Majd ha ide is elér, akkor lesz. De addig is, ez a félelem már ismerős. Hello, darkness. 

Harmadjára az van, hogy amikor 2014 elején Törökországban töltöttem két hónapot, akkor a szír határtól 60 km-re, Gaziantepben töltöttem az időm nagy részét. Ott akkor már sok szír menekült volt, és nem csak a táborokban. A program egy része az volt, hogy menekült gyerekekkel játszottunk nap közben az utcán (illetve két egyiptomi lány és egy jordán srác mini iskolai foglalkozásokat is tartott nekik). Találkoztam olyanokkal, akik félbehagyott önkormányzati lakásokat foglaltak el, és ott élték a mindennapjaikat, és találkoztam jómódú menekültekkel is, akik lakást béreltek és várták, hogy mikor mehetnek vissza.
És láttam azt is, hogy hiába van háború a szomszédban, az élet megy tovább.
Persze akkor nagyon felzaklattak ezek a dolgok, főleg a szülő nélkül érkező kisgyerekek sorsa. Dühös voltam, zaklatott és tehetetlen. Nem véletlenül nem ebben az irányban indultam el, amikor visszajöttem. De sokat alakítottak a világlátásomon az ottani tapasztalatok, még ha csak két hónap is volt az egész.

Negyedjére pedig arra jöttem rá, hogy nem hülyeség az, amikor azt mondják, hogy úgy éld az életed, hogy holnap meghalhatsz. Tökre elcsépelten hangzik, de igyekeztem úgy alakítani az életemet, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem; hogy ha holnap elüt a vonat vagy rám esik egy meteor vagy kitört a harmadik világháború, akkor ne érezzem kihagyott lehetőségek sorozatának. És most az ijedtség meg az elkeseredettség után az volt a következő gondolatom, hogy semmit nem csinálnék másképp. Hogy továbbra sem látom semmi másnak értelmét, mint amit most csinálok, és a legjobb, amit tehetek, hogy folytatom az életemet ugyanúgy ahogy eddig, és próbálom hozzátenni a saját kis részemet ahhoz, hogy egy élhetőbb, méltányosabb, fenntarthatóbb világban élhessünk. Nem tudom, hogy mire lesz elég, de legalább tükörbe tudok nézni minden reggel.
Sovány vigasz, de egyelőre nem találtam jobbat.

Meg hát, nem tudom. azt mantrázom magamnak, hogy ha jön az atomháború, ennél többet úgyse tudok tenni ellene, úgyhogy felesleges ennél jobban félni. Remélem akkor még az elején meghalok, nem akarom kipróbálni, hogy mennyire jók a túlélési esélyeim egy nukleáris sivatagban.
Úgyhogy inkább elvetem a magjaimat, és felajánlom a segítségem, ahol tudom.

félelem

Háború van a szomszédban.

Vajon mikor ér el hozzánk? Vajon mi leszünk a következők? Újabb hidegháború kezdődik, megbukik Putyin, atomháború lesz, vagy csak az oroszok szép lassan bekebelezik Kelet-Európát?

Eddig indokolatlanul sok időt töltöttem a háborúk miatti szorongással. Most már legalább indokolt(abb) lesz a szorongásom.

Három ukrán ismerősöm van csak. Az egyikük Csehországban él. A másik kettő viszont 60 km-re a mostani (?) orosz határtól.

magyar mint idegen nyelv

Tegnap volt a második magyar óránk a francia lánnyal, akit nevezzünk mondjuk Linának. Lina tavaly május közepétől október közepéig önkénteskedett a faluban, aztán itt maradt, és azóta is itt él. Mikor egy rövid szünet után visszajött, felajánlottam neki, hogy tanítom magyarul, ha szeretné (nagyon régi vágyam, hogy magyart taníthassak valakinek), de akkor elhárította, mondván, hogy elvileg van a faluban valaki, aki franciatanár, és vele egyszerűbb lenne. Úgy tűnik, hogy ez nem jött össze, mert három hete megkeresett, hogy szeretne magyarul tanulni, úgyhogy kineveztük a hétfő estét a nyelvtanulásra.

Az első órán az ábécét elemezgettük - Lina már közel egy éve itt él, és pár szót beszél is magyarul, de még nem "tanulta" az ábécét, úgyhogy ez jóval tovább tartott, mint amire számítottam. Az egyes hangokkal még csak-csak elboldogul, de amikor egymás után kell tenni őket! A "h" hangot ki tudja mondani, de van két nehéz hang: a "r" (megnyugtattam, hogy a magyarok közül se tudja mindenki szabályosan mondani, szóval emiatt ne érezze rosszul magát) és a "gy" (ezzel én is megküzdöttem, mire sikerült elmagyaráznom, hogy hova kéne tennie a nyelvét a kiejtéshez). A hosszú mássalhangzókkal szintén barátkoznia kell még, és olvasás közben a "c", "cs", "s", "sz" és "zs" is okoz néha fejtörést.

Szörnyen izgalmas egyébként ez a nyelvtanítás - angolt tanítottam korábban és azt is nagyon élveztem, de nyilván tök más az anyanyelvemet tanítani. Már csak azért is, mert felvetődnek olyan kérdések, amin korábban nem gondolkoztam - például oké, hogy a w, x és y betűk benn vannak az ábécében, mert néhány régi névben használjuk őket (meg az y-t a dupla betűkben), de mi a tökömet keres a q betű a magyar ábécében? :D Meg hát én nem vagyok tanár, de még csak nyelvszakos se voltam az egyetemen, szóval utoljára gimiben tanultam nyelvtant, ami nem most volt, és nyilván akkor is magyarul tanultam. Sokat voltam külföldön és sokat beszélgettem, és persze sokszor előkerültek a nyelvek, meg hogy a magyar milyen különleges, úgyhogy egy csomó alapvető dolgot egész jól el tudok mondani, de azért nem mindent. Egy csomó mindennek utána kell néznem (hogy mondják angolul a birtokos jelzőt? és a részeshatározót?), mert Lina hasonló nyelvtanuló, mint én: nem csak beszélni akarja a nyelvet, hanem érteni is. A tegnapi aha-élményem amúgy az volt, amikor felírtuk a létige ragozását, és akkor Lina mondta, hogy nézzük már meg a "to have"-et is, az is úgyis biztos rendhagyó, én meg akkor jöttem rá, hogy hoppácska, magyarul nem is az igével fejezzük ki a birtokviszonyt. És hirtelen nem is tudtam jól elmagyarázni ezt a dolgot.

Mindenesetre izgatottan várom a következő hétfőt, amikor már párbeszédet is fogunk nyomatni! 

zseniális kiejtési útmutató a "gy" hang kiejtéséhez (és egyéb fontos dolgok)

a munka újratermeli önmagát

Még mindig elég nyomott a kedvem (nem segít rajta az újabb szélvihar sem), de már jobban vagyok. A kedd délelőttöt mondjuk végigbőgtem, de utána sokat segített a helyzeten, hogy délután megettünk egy mákos-almás sütit a cukrászdában, este az egyesületi megbeszélésen pedig külön napirendi pont volt, hogy kapjak fizetést (mondjuk már sokszor volt róla szó, de azért jól esett, hogy milyen támogató volt mindenki).

Kicsit el vagyok keseredve amiatt is, hogy millió a dolgom - vajon mi lenne a helyzet, ha nem igyekeztem volna profiltisztítást végezni az év elején?! A laptopos munkák újratermelik magukat - ha megválaszolok egy e-mailt, válaszolnak rá, és akkor vagy megint e-mailezni kell vagy mást csinálni vele (pályázatot átnézni, számlát szkennelni, stb.); ha megírok egy Facebook vagy Instagram posztot, akkor rögtön eszembe jut másik három, amit jó lenne elkészíteni, plusz két blogbejegyzés. Az IRL munkák is újratermelik magukat - ha kimegyek ágyást csinálni, akkor eszembe jut, hogy meg kéne javítani a lépcsőt, hogy ne legyen életveszélyes közlekedni rajta; ha mosogatok, akkor kiderül, hogy megint szét kéne szedni a mosogatót; ha főzök, akkor mindig eszembe jut, hogy két hete akarok új kimcsit meg retket elrakni fermentálódni.

Alapvetően szeretem, ha mindig van mit csinálni, élvezem, hogy folyamatosan teremtődnek körülöttem a dolgok, de most úgy érzem, hogy jó lenne egy kicsit "unatkozni", és nem egyik feladattól a másikig kapkodni.

most nem jó

Vannak, napok, amikor teljesen láthatatlannak érzem magam. Minden, amit csinálok, felesleges és értéktelen, de nem tudom, mi mást kezdhetnék az életemmel, mert minden mást meg én látok feleslegesnek és értéktelennek. Senki nem szeret eléggé, és egyedül fogok meghalni, miközben leéltem valaki másnak az életét, ahelyett, hogy boldog lettem volna.
Ez egy ördögi kör, mert ilyenkor semmi nem jó.

és marad a szorongás, hogy eddig mindig elmúlt, de mi van, ha most örökre ilyen szar marad minden

az érzés, amikor

 ... kiderül, hogy nem háromfajta padlizsánt rendeltem, hanem négyet.

De ha egyszer nem tudtam választani.

még jó, hogy a paradicsomokról időben leállítottam magamat, különben most tuti itt állnék ötvenféle paradicsommal is

Kashmiri Brnjal

Robin Hood / Robin Gud

Wild Boar (Vaddisznó)

Red Ruffled (piros borzas)

bónusz Orkabab / Jin jang bab / Calypso bab

Ahh, most kezdhetek azon agyalni, hogy hova a rákba teszek majd kilencven padlizsánpalántát (vagy ötvenet, ha tartalékolok jövőre is magot, de még az is k.rva sok).

A többit meg se merem mutatni.

77 ribizlibokor

Tavaly már annyian kérdezték, hogy hányan vannak, hogy megszámoltam őket. Hetvenhét fekete ribizli bokrunk van - na jó, lehet tavaly óta megpusztult néhány, mert van olyan is, ami csak egy-két vesszőből állt, és a tavaly nyári aszály elég brutális volt, de előbb-utóbb pótolom majd őket. Ha meg egyszer eljutunk oda, hogy a saját kertünket menedzselhetem, akkor tuti teleültetem piros ribizlivel, mert az jobban szeretem (meg málnával).

Na mindegy, addig itt van ez a kert, ami ha nem is az enyém, legalább b.szott nagy, és nagyjából szabad kezet kaptam benne. Eddig felástam és lemulcsoltam egy ágyást (jó, ezzel úgy fél évvel el vagyok maradva, de ugye januárban döntöttem el, hogy idén előrébb veszem a kertet a prioritási listában, a fagyott földet meg ugye nem állunk neki felásni) - még kettő van kijelölve, de lehet csinálok még egyet-kettőt, ha túltolom a palántázást (khm). Csak aztán mit fogok kezdeni annyi padlizsánnal? Na, az egy jó kérdés.
Mindenesetre az ásóvilla a legnagyobb találmány a világon. (az ásó óta, gondolom)

Ma lakótárssal összesakkoztunk egy üvegházat a műhely leselejtezett ablakaiból - és még maradt egy csomó, szóval sakkozunk majd egyet még ide is meg valószínűleg Tanárnénihez is. Elmondhatatlanul boldog vagyok, mert a palántanevelés amúgy elég nehéz lenne ebben a sötét házban. Alig várom már, hogy összerakjuk - kíváncsi vagyok, hogy összejön-e az a tervem, hogy áprilistól csak minimális zöldséget veszünk a piacon. :))

munka

Vagy "munka", kinek hogy tetszik, mert most épp nem nagyon kapok érte fizetést.

Szóval, én alapvetően nagyonnagyon szeretem ezt a csapatot, ezt a témát, ezt az egész egyesületet, nem véletlenül teszek bele heti x óra munkát akkor is, amikor épp nincs benne pénz (most épp viszonylag sokat). Azt hiszem hivatalosan is elnökségi tag vagyok, vagy mi. De kezdek kicsit elfáradni; én kezelem a kommunikációs csatornáinkat és a belső kommunikációt is nagyrészt én tartom kézben, úgyhogy ha kérdés van, az általában hozzám fut be (vagy ha a közös levlistára, sokszor akkor is én válaszolok, mert a többiek még nálam is kevesebbet ülnek a képernyő előtt). Ha nem szívesen csinálnám, nem csinálnám. De azért ez elég nagy felelősség, és néha kicsit szeretném letenni, mert nem könnyű tizenöt zsizsgő embert összefogni az interneten, az ország különböző csücskeiből. Pláne nem könnyű határidőket betartatni velük (bár szerencsére ebben azért elég nagy gyakorlatom van), vagy döntéseket hozni, úristen, a döntéshozatali folyamatok elég nehézkesek, mert általában nem nagyon van rájuk szükség.

Most szükség volt egy döntést meghozni, egy nagyon nagy (több százezer eurós) EU-s projektbe hívtak be minket partnernek, és alapvetően mi még az a méret vagyunk, ahol tök jó, hogy bárki beleszólhat a döntésekbe, de én ezeket a megbeszéléseket nagyon nehezen viselem, pláne, hogy ebben a konkrét projektben nem nagyon tudnék részt venni és teljesen máshol járnak a gondolataim, és mindig este vannak megbeszélések, mert ilyenkor ér rá mindenki (mondjuk én is, szóval ezt nem róhatom fel senkinek), és legszívesebben csak kikapcsolnám az agyam.
De annak örülök, hogy sikerült döntésre jutni.
Meg annak is, hogy mióta megtanultam horgolni, el tudom foglalni magam a megbeszéléseken.

Uff.

let's shine

A tél-tavasz évszakváltás általában elég nehéz szokott lenni - sokakkal ellentétben én általában egyáltalán nem élvezem, hogy hosszabbak a nappalok, nehéz kibújnom a kuckózós időszakból. Amikor "jó idő" van, folyamatosan mehetnékem van, amikor süt a nap, mindig csinálnom kell valamit, nehéz megállni. Mivel Fiú egyáltalán nem így van bekötve, ezt sokszor elég nehezen élem meg - alapvetően szeretek egyedül csinálni dolgokat, sőt, sok mindent jobban szeretek egyedül csinálni. Például nem hiszem, hogy jól tudnánk együtt tervezni a kertet, mert a kert az én birodalmam és nehezen viselem, ha valaki mást is figyelembe kell vennem. :D

Na mindegy, igazából arról akartam írni, hogy bár szokás szerint félek egy kicsit a márciustól, most elég izgatott is vagyok. Van egy csomó tervem, és szinte mindegyikhez előnyös a (kicsit) melegebb idő, úgyhogy most talán nem lesz olyan nehéz ez az átmenet. Elkezdtem tervezni a kertet; az ágyáselőkészítéssel kicsit (úgy fél évet :D) el vagyok maradva, de sebaj, úgyis csak magunknak akarok termelni, nem eladásra. Olvasgatok a gombatermesztésről, és a szerdai bioanyag workshop is nagyon inspiráló volt, már kitaláltam egy csomó mindent, amivel szeretnék majd kísérletezni (egyelőre drukkolok, hogy a workshopon elindított kombuchák és micéliumok sikerüljenek, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább). Az elmúlt hónapokban szép lassacskán elkezdtem beépíteni olyan dolgokat a napi/heti rutinomba, amiket már régóta akartam, csak valahogy nehéz volt elkezdeni őket: elkezdtem "rendesen" fermentálni (Király Ági könyve nagy segítség volt ebben), gyömbérkovászt és csírákat nevelni, átalakítani a szobámat, hogy kevésbé legyen raktárjellegű. Kevesebb fizetős munkát vállalok, ami egy picit vékony jégen táncolás, mert előbb-utóbb el fog fogyni a pénzem, ha így folytatom, de úgy döntöttem, hogy ezt az évet részben annak szentelem, hogy megalapozzak egy saját vállalkozást (részben meg a kertnek). Szerencsére van játékterem, mert Fiú elég pénzt keres kettőnknek is (én meg háztartásbeli lettem, gyerek nélkül, haha - még öt évvel ezelőtt se hittem volna, hogy egyszer meghozom ezt a döntést, hogy ne legyek pénzügyileg független), és ha minden kötél szakad, a céghez bármikor vissza tudok menni, ahol tavaly ilyenkor még dolgoztam. Azért bízom benne, hogy ez a saját vállalkozásos dolog működni fog, addig meg maradnak az alkalmi bevételek, meg a kert.

brain, wtf?! -.-

 "Én igyekszem most leépíteni a gép előtt ülős munkáimat."
Ja, de azért elvállalok egy KA2-es projekt adminisztrációt, leszamilesz-alapon. -.-"

Meh. Még mindig gyakorolnom kell a nemet mondást, pedig már mennyi energiát fektettem ebbe is.

Azért sűrű volt ez az öt budapesti nap (naná, mert mindent összeszerveztem, ha már ennyi időt fenn kellett maradnom - és bizonyos dolgok még így is kimaradtak, például a masszázs, ehh). Három helyen aludtam, Budapest három különböző csücskében; jártam moziban, bábszínházban, könyvtárban*, Decathlonban, Ázsia boltban, munkamegbeszélésen a Marczibányi téren, bioanyag workshopon a Keletinél; megjártam Krisztinavárost, Újpestet, a belvárost, Zuglót, Óbudát, Kelenföldet és a Keleti környékét. Mindezek mellett (vagyis ezekkel együtt) tök jókat beszélgettem emberekkel, akikkel régen találkoztam, egy kicsit sikerült dolgoznom is, volt egy Zoomos megbeszélésem is, horgoltam (főleg a vonaton), olvastam, és összebarátkoztam Ironlady és Masszőr nyuszijával, aki ultracuki. Jó volt ma hazajönni, rögtön el is húztam a kutyával egy laza tizenpár kilométeres sétára a napsütésben.

*valami van ezzel a könyvtár dologgal**, most itthon hagytam egy könyvet, ami tegnap járt le, és nem tudom többször hosszabbítani (és nem tudom, mikor megyek fel legközelebb)

**a múlt héten teljesen váratlanul kiderült, hogy az elhagyott könyvet igazából nem is hagytam el, hanem Tanárnéni kölcsönvette, amíg kint voltam Észtországban, csak nekem nem szóltak, Fiú meg nyilván elfelejtette, mert az ilyeneket nem szokta megjegyezni - úgyhogy most van egy példányom a Szofiából, amit tulajdonképpen nem bánok, szerintem jó kis rendszeres komfortolvasmány lesz belőle