Megint Tallinnban vagyok. Megint az utazós napon van napsütéses idő. Meh.

Furcsa, hogy a végéhez közeledik az itteni tartózkodásom. Mindig furcsa visszamenni, miután hozzászoktam, hogy nem beszélek, hogy nem értem a körülöttem elhangzó párbeszédeket. Pillanatok alatt fel tudom venni a kívülálló szerepet. Letennem sokkal nehezebb. 

De azért most már hiányzik a tevékenykedés, úgyhogy nem lesz rossz visszamenni. Nem rossz ez a nézelődős, gondolkodós, inspiráció-gyűjtős létezés sem, de jó lesz újra hasznosnak érezni magam.

Ultima Thule

A hárompontod listámból csak másfelet fogok kipipálni. A hétfőt futással kezdtem - nagyon szerettem volna, ha a múlt heti 17,3 után most összejön a 21. De ez már otthonra marad. Kicsit szomorú vagyok, mert ha nem száll el a gps 18 km-nél, akkor szerintem megtalálom magamban a motivációt, hogy végigfussam, így 19,5 lett a vége. Ehh. Mindenesetre csodaszép helyeken futottam, és egész nagy része nem beton volt, szóval összességében azért elégedett vagyok vele.

 

 Utána vettem egy négysajtos pizzát ebédre, délután pedig buszra pattantam, és megnéztem a Panga sziklát, ami Saaremaa legmagasabb tengerparti mészkősziklája. Két és fél órát bolyongtam a tengerparton meg a borókásokban és fenyvesekben, és csináltam egy csomó képet... de az érzés, amikor ott álltam a Panga tetején, alattam 20 méterrel zúgott a tenger, plusz a szikla talapzatán folyamatosan törtek meg kint a hullámok egy jó kilométerrel odébb, Vilsandi szigete felé pedig átsütött a nap a felhőkön... leírhatatlanul felemelő volt, vagy tíz percig tátott szájjal bámultam.

Aztán szükségem is volt a lelki feltöltődésre, mert utána kb. háromnegyed órát kellett várnom a buszra, rohadtul fújt a szél, éhes és szomjas voltam, ráadásul úgy megfájdultak a lábaim, hogy alig bírtam járni (meg kicsit izgultam, hogy tényleg jöjjön a busz, és ne rekedjek ott a semmi közepén, 37 km-re Kuressaarétől). Nem voltam boldog, amikor a buszon egy részeg csávó kitalálta, hogy beszélgessünk. De aztán jó volt hazaérni, lezuhanyozni, enni, és jin jógázni egy rövidet, hogy a hét hátralevő részében is lábra tudjak állni.

 

Kedden délelőtt csak mászkáltam a városban. Éjszaka a nagymamámmal álmodtam, aki 6 éve halt meg, és néha még mindig szörnyen hiányzik. Ez felhozott egy csomó érzést valahonnan mélyről, és mintha átszakadt volna egy gát a gondolataimban. Délután pedig elmentem a Pütheasz utazásának szentelt múzeumba, ami részben nagyon izgalmas volt (van egy olyan elmélet, ami szerint Ultima Thule, vagyis a világ vége, ahogy Pütheasz nevezte, valójában Saaremaa szigete volt), részben viszont csalódást keltő, mert a leírás alapján valami nagyobb durranásra számítottam.

Ma megnéztem a régi szélmalomból kialakított éttermet (cuki), meg elmentem sétálni a Loodenina-erdőbe (ahol hétfőn futottam), ezúttal a fényképezővel. Mire visszaértem a városba, már esett, úgyhogy gondoltam itt az ideje megnézni a vikinges kiállítást. Így kezdődött életem legparább múzeumlátogatása. :D

Bementem, alapból az egész tök sötét meg középkori, csak a folyosók közepe van kivilágítva. Aztán egyszercsak balra ott egy tábla (egy olyan lépcső felett, amire általában az van kiírva h balesetveszélyes, belépés csak illetékeseknek), hogy a természettudományi szekcióhoz ott kell lemenni. Én lépcsőfóbiás vagyok kicsit, de mondom ok, nehogy már pont azt ne nézzem meg, úgyhogy lementem a kibaszott fém csigalépcsőn a pincébe. Megfordult a fejemben h ha ugyanerre kell visszamenni, akkor inkább lent maradok örök életemre. Lent amúgy nem volt térerő se, tök egyedül voltam a kitömött állatokkal meg a kövekkel, ráadásul egy labirintus az egész (nyilván, egy középkori várról van szó). Aztán a negyedik terem végén találtam egy másik feljárót - na, az se volt sokkal jobb, egy meredek kőlépcső volt magas és keskeny fokokkal, és a teteje nem volt kivilágítva. De felmentem ott, mert még mindig jobb volt a csigalépcsőnél. Fent egy kivilágítatlan átjáróba jutottam, ahonna  egy nyíl mutatta, hogy arra van az állandó kiállítás. Király, akkor jó helyen járok. Felmentem a lépcsőn, és ez a látvány fogadott:

Ráadásul vmi fura elrendezésű tükrös szoba volt, és nem tudtam h ez most egy terem vagy kettő vagy húsz, és jöttek valahonnan hangok, amiket ugye nem értettem, mert észtül beszéltek, és nem tudtam, hogy látogatók, vagy film megy valahol vagy hangbejátszás, vagy mi, de sehol senkit nem láttam, és éreztem, hogy már háromszor olyan gyorsan ver a szívem, mint ahogy normális lenne. Úgyhogy megálltam egy kicsit megnyugodni. Aztán rájöttem, hogy ez nyilván az állandó kiállítás vége vége, úgyhogy elindultam megkeresni az elejét. De olyan volt fent is ez az egész, mint egy labirintus, voltak külön termekbe leágazások, és volt, amelyikben csak körbe lehetett menni, meg volt amelyiken tovább kellett menni... Úgyhogy ott bolyongtam a szovjet-német-orosz megszállások emlékei meg tárgyai közt olyan 5-6 termen keresztül. Aztán valahogy eljutottam a középkorba, onnan meg a kőkorba, és ott végre ki volt írva, hogy erre van a kijárat. De a tényleges kijárat előtt volt még egy torony, gondoltam most már úgyis mindegy, megnézem azt is. Úgyhogy felmásztam a lépcsőn, átmentem egy mini függőhídon a torony közepéig, ahonnan felfelé egy létra ment, lefelé meg egy kút volt. Mindkettő le volt zárva hálistennek, szóval arra már nem kellett rávenni magam, hogy a létrán is felmásszak... Úgyhogy visszafordultam, de pont amikor mentem vissza a függőhídon, elkezdték bejátszani az oroszlánordítást, mert a függőhíd alatt a legenda szerint oroszlánverem volt. Én meg tudtam, hogy nincsenek oroszlánok, de majdnem beszartam az ijedtségtől, úgyhogy utána gyakorlatilag kimenekültem a várból. :D

Ehhez képest a vikinges kiállítás utána már kifejezetten megnyugtató volt a maga egyszerűségében.

 Amúgy iszonyú sok minden kavarog bennem, de elértem a telefonon pötyögésnek a felső határát, úgyhogy majd otthon örökítem meg őket, ha lesz rá időm.

far, far away

Most valahogy rám ült, hogy már csaknem két hete eljöttem otthonról, és még legalább 3, mire visszamegyek. 

Már Saaremaa szigetén vagyok, Kuressaaréban. A mai napot kicsit elbaltáztam, egykor ért be a buszom, és már akkor éhes voltam, de annyira gyönyörű felhők úsztak az ég alján, hogy nem álltam neki boltot keresni, hanem rohantam a tengerpartra megnézni (és fotózni) őket. Végül csak 4 körül sikerült ennem, de addigra meg már hisztis voltam, és nem volt kedvem újra útnak indulni.

 

Kicsit aggódtam először, hogy így szezonon kívül mit fogok itt öt (jó, négy és fél) napig csinálni, de megtudtam, hogy az egész szigeten ingyenes a tömegközlekedés (turistáknak is), úgyhogy inkább az lett hirtelen a probléma, hogy túl sok a lehetőség. Nagyon szeretnék elmenni a Vilsandi Nemzeti Parkba (meg fókákat nézni, csak arra már nincs pénzem), futni egy félmaratont, meg megnézni a vikinges kiállítást a helyi múzeumban. És ezek elvileg mind bele is férnek (sőt), csak ugye tök kiszámíthatatlan az időjárás, és nem tudom mennyire érdemes előre tervezni. Holnap pl. elvileg szép idő lesz, de fogalmam sincs, hogy kéne buszkártyát szerezni (mert a busz természetesen az előtt indul, hogy kinyitna a pénztár). Az elet nagy problémái, tudom. 

Igazából tuti jó lesz, bárhova megyek, csak rám tört a fomo. 

Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ilyen hosszú időre eljönni otthonról, mióta leköltöztünk, még nem mentem 10-12 napnál hosszabb útra, most meg csak Észtországban 17 napot vagyok. Kicsit hiányoznak az otthoni dolgok meg emberek (meg persze a kutya), de nagyon sokat töltődöm így egyedül. Csendben, a saját gondolataimmal. Ilyenkor mindig letisztul egy csomó minden, mit a fontos, mivel akarok foglalkozni, mit szeretnék elengedni. Ez otthon nehezebben megy, mert viszonylag zárt közösségben élünk (mármint nem zárkózott, mert amúgy tök nyitott szerintem, minket is pikk-pakk befogadtak, csak ugyanazzal az 5-10 emberrel vagyunk napi/heti kapcsolatban), és így nehezebb kívülről látni magamat meg a nyűgjeimet. Arról nem is beszélve, hogy jó volt az öcsémmel kettesben találkozni.

Szóval amellett, hogy összességében eléggé tetszik Észtország, egy kicsit amolyan zarándoklatként is tekintek erre az utazásra, aminek a végén megint jobban tudok majd otthon lenni. 

ezt most csak úgy itthagyom, amíg jövök a következő útinaplóval

 

a ősz két arca

Tegnap majdnem egész nap mindenféle parkokban meg a tengerparton mászkáltam, és olyan szépen sütött a nap, hogy még meg is bántam, hogy a majdnem teljes menetfelszerelésembe bújtam. Kimentem a muul* végéig, ami 2 km hosszan nyúlik a tengerbe, 6 évig építették (1863 és 1869 közt), és a szomszédos gazdaságoktól kezdve Rigáig egy csomóan hoztak hozzá köveket. A legnagyobb része egyébként elég könnyen járható, csak 2-3 helyen volt pár méter, ahol jobban oda kellett figyelni, hogy ne csússzak meg. Egyszer így is sikerült belelépnem a vízbe, de szerencsére a fényképezőnek nem lett semmi baja, a zoknim meg gyakorlatilag megszáradt, mire olyan két órával később hazaértem.

Mára esőt írtak, úgyhogy volt egy A meg egy B tervem. Az A az volt, hogy mégse fog esni, és elmegyek futni a tengerpartra. Ez nem jött be. A B az volt, hogy tényleg esik, és pihenek. Ez kicsit paradox, mert amúgy is nyaralok, de sebaj. A semmittevés otthon már egész jól megy, de az a helyzet, hogy amúgy is bűntudatom van egy kicsit, hogy tombol a Covid, én meg itt utazgatok, szóval ez a punnyadás a nyaralásban nehezen indult, de tényleg elég vacaknak tűnt az idő bentről. Végül főztem egy mentateát, elővettem egy üres papírt, és olyasvalamit csináltam, amire megtippelni se tudom, mikor szántam rá magam utoljára: leültem írni. És - számomra meglepő módon - sikerült is írnom egy fél oldalt. :))

De délutánra győzött a fomo, és eső ide, szél oda, nekivágtam a városnak. Fényképezőt nem vittem most magammal (bár egyszer majdnem meginogtam, de végül nem fordultam vissza érte), de kiderült, hogy nem is olyan vészes a helyzet. Mármint nem ideális városnézős az idő, de nem áztam szarrá. Úgyhogy vagy két órát sétáltam, megnéztem a folyópartot, belebotlottam pár street artba, és megállapítottam, hogy Pärnu nagyon hangulatos kisváros. Itt nincs free walking tour, de valamelyik napra azért összeállítok magamnak egyet, csak utána kell olvasni pár dolognak. Ja, és, megkóstoltam az észt túrórudit is, amit kohukénak hívnak, kicsit más formája van, mint a miénknek, de amúgy tényleg tök ugyanaz. Vicces, hogy az észtek is meg a magyarok is mennyire büszkék arra, hogy csak nekik van túrórudijuk. 

 

 

* magyarul eddig a kikötőgát szót találtam a legmegfelelőbbnek rá, de a fene se tudja, hogy azt tényleg erre mondják-e

sehol nem érzem igazán otthon magam, úgyhogy mindenhol otthon vagyok

Nem emlékszem pontosan, hogy mikor fejlesztettem ki magamban azt a képességet, hogy (majdnem) bárhol otthon tudom érezni magam, de olyan jó, hogy még így is megvan, hogy amúgy végre van hova hazavágyódnom. Hogy ugyanúgy tudok örülni az öcsém kanapéjának, amin egy szál huzattal takarózva alszom, mint annak a végtelenül kedves pärnui lakásnak, ahol a konyhán meg a fürdőn ugyan osztoznom kell, de van saját szobám (kettő is!). 

Szombaton elmentem végre futni, és egyrészt jól vizsgázott az őszi-téli futószettem, másrészt lefutottam életem első 10 km-ét úgy, hogy nem sétáltam bele (otthon futottam már hosszabbakat is, de a meredekekbe felfelé még mindig muszáj belesétálnom), ráadásul 6.15-ös átlaggal, ami már közelíti az álom 6-ost! Ahhoz képest, hogy fél éve még szuperhősnek gondoltam azt, aki 10 kilométert tud futni, egész jól belejöttem. Megnéztem a Szent Olaf-templomot (kívülről), meg elsétáltunk a tengeri erőd és az ipari kikötő felé, ahol végignéztük a kültéri hajókiállítást, és a régi halásznegyeden keresztül sétáltunk vissza, ami az új hipszternegyed, és szépen felújított faburkolatú házak sorakoznak egymás mellett. 

Ma elmentem a botanikus kertbe, és hűűű, muszáj lesz visszamennem egyszer, amikor virágzanak a rododendronok! Most a zuzmó-, moha- és taplókiállításért rajongtam, meg az októberi rózsakertért, és nagyon vissza kellett fogni magam, hogy ne fotózzam végig az összes rózsát (de azért jó sok képet csináltam így is). A pálmaház is király volt, főleg a kaktuszos meg az ausztrál - új-zélandi terem tetszett. 

Végül átjöttem Pärnuba, még nem láttam belőle sokat, de azt hiszem, szeretni fogom. Mióta megjöttem, először elmentem boltba is, és 1) nem bírtam ki, hogy ne vegyek málnalekvárt, 2) olyan hajdinaválaszték van, hogy azt hittem, elsírom magam örömömben. Kérem vissza a hajdinát a magyar földekbe is!

 

Tallin - Day 1

 Végül nem mentem reggel futni (hanem aludtam). De elmentünk reggel a tengerpartra meg egy parkba (ahol van japánkert!) sétálni. Aztán én elmentem egy free walking tourra, ami közepesen jó volt. A vezető nagyon cuki és lelkes volt, és maximális respect neki, amiért ilyen időben is megtartotta 12 embernek a városnézést, de sajnos sok jobban összerakott free walking touron jártam már. Utána úgy alakult, hogy egy másik résztvevővel együtt ültünk be ebédelni egy indiai street food konténerbe. Egy Lengyelorszagban élő holland csávó volt egyébként, jót beszélgettünk. Ebéd után elváltak az útjaink, én vettem egy fél kiló rókagombát a piacon, aztán megnéztem a bábmúzeumot. Először kicsit húztam a számat a 8 eurós jegyárra, de igazából zseniális az a múzeum, tökre megérte az árát. 

Aztán hazafelé jól eltévedtem, és a 15 perc helyett majdnem 2 órát gyalogoltam. Annyira nem bánom, mert tök szép parkokon mentem át, meg betévedtem abba a negyedbe, ami régen egy halászfalu volt, és cuki kis faházak sorakoznak még mindig egymás mellett, de azért a végén már jól esett bemenni  fűtött (és száraz) lakásba, és leülni.

Hiányzik a futás (arról nem is beszélve, hogy megint túl sok kilót mutat a mérleg), szóval már csak ezért is nagyon várom, hogy végre kint legyek. Pénteken az első dolgom lesz elmenni futni (a tengerparton!!!). 

Hosszas gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy veszek egy új túracipőt magamnak, mert a mostani egyrészt esik szét, másrészt meg nem is kényelmes (örököltem valakitől), úgyhogy nem is nagyon hordtam, és amikor kirándulni megyek, tökre hiányzik egy normális túracipő (mint szeptemberben kiderült, a futócipő nem annyira kényelmes napi 6+ óra gyaloglás esetén).

Holnap megyek fel Pestre. Ma még egy búcsúsétára elmentem a kutyával, szedtem egy kis szegfűgombát meg egy darab nagy őzlábat, a kutya meg végtelenül boldog volt a séta tényétől. Meg ugye nekem se árt egy kis mozgás, azért ezek a benti edzések nem lelkesítenek annyira, meg nem is adják ugyanazt az élményt. (Néha titokban azt kívánom, hogy bárcsak a hegyekben élnénk, ahol a sok a turistaút, és lehet barangolni a környéken, pedig szeretem ám a Tolnai-dombságot is, csak nincs annyi turistaút, mint szeretném.)

 Hamarosan elmennek az önkéntes lányok. Hiányozni fognak - tegnap átjöttek egy utolsó "tájékoztatóra", Lakótárssal meséltünk nekik a műhelyről meg a szolidaritási projektekről és a jelentkezési folyamatról. Sütöttem nekik kakaós csigát, főztünk mentateát, és vagy 3 órán keresztül beszélgettünk. A végére teljesen elment a frissen visszajött hangom, és akkor még hol volt az este vége... fel kellett töltenem a havi világolvasós rovatot, és még 11-kor álltunk le telefonálni az egyik munkatársammal, akivel egy hete nem tudtuk összehozni a hívást.

Meg kéne csinálni a szakfordítói képzést.

Tegnap amúgy majdnem befejeztem a levendulametszést, voltam sétálni a kutyával, és leszedtem a kertből az aktuális paradicsom- és cukkiniadagot is, szóval egész hatékony voltam. De annyi minden van még a heti to do listámon, hogy ihaj. Ráadásul mivel jövő héten elhúzok mint a vadlibák, a legtöbb dolgot nem is halogathatom tovább (pl. nem viszek magammal laptopot, szóval két recenziót muszáj megírnom; már hónapok óta halogatom a hajmosós szappan készítését is, és lassan tényleg elfogy az utolsó titkos tartalék is... meg csupa ilyesmi, na). 

Az utazásig már nem merek futni menni, nehogy megint megfázzak, és visszaküldjenek a reptérről, szóval most ilyen benti izmozásokat csinálok meg jógázok. Közel sem élvezem annyira, mint az erdőben futkározást, de a semminél ez is jobb.

Megfáztam és köhögök. De főleg köhögök, mert azon kívül amúgy az ég világon semmi bajom. Két hetem van meggyógyulni, de addigra muszáj, különben nem engednek be Észtországba. -.-

Tegnap végre esett, egészen olyan volt, mintha normális ősz lenne. Mára sajnos elmúlt, de hát erre számítani lehetett. Legalább sütöttem kiflit meg almás-diós kosárkát (ami még a többi sütimhez képest is meglepően nagy sikert aratott). Meg csipszet a maradék kovászból.

Az őszi zöldnek ültetett ázsiai salátáim szépen növekednek, lassan ki kéne találni, hogy hova ültetem őket. Haha. Olyan ez, mint a cukkini - túlterveztem egy kicsit a rendszert, azt' most majd nem fogok tudni mit kezdeni a sok levéllel.

Tegnap kiderült, hogy Lakótárs még nem látta a legkedvencebb Disney-filmemet, a Moanát, úgyhogy most jól lemegyek a műhelybe hozzá a laptopommal meg a maradék almás-diós kosárkával, és jól megnézzük, amíg kiégnek az agyag mindenfélék.