Már annyi erőm sincs, hogy felrobbanjak a dühtől, amiért megint nem tudunk beköltözni a házba, a végső határidőt sem tudjuk tartani. Úgyhogy inkább hozok egy válogatást a nyári olvasmányaimból, hogy oldjam egy kicsit a szorongást. Ezt a bejegyzést napra pontosan egy hónapja kezdtem írni (a házba azóta sem tudtam beköltözni, de legalább már Fiú ott van), úgyhogy íme:
Ezt a könyvet nagyon beharangozták, nagyon sokáig olvastam (még tavaly decemberben kezdtem, de az év eleji hullámvölgyben hozzá sem tudtam nyúlni), és nagyon megérte. Ez egy remekmű: maga a könyv is gyönyörű (annyira szép, hogy nem is vittem magammal sehova, pedig általában annak a pártján vagyok, hogy a könyv használati tárgy, nem baj, ha látszik rajta, hogy használva van), de a fordítás, na, az egy igazi mestermunka.
Sok kritikát hallottam erről a könyvről, attól kezdve, hogy kényelmetlen a dinamikája, addig, hogy a nyugati civilizáció egyetemes utálata hallik ki belőle - de bevallom, hogy bár ritkán szoktam ilyet mondani, itt azt gondolom, hogy akik ezeket írják, azok nem értették meg a regény valamelyik rétegét. Igen, a Bábel egy kő kemény kritika a brit birodalommal és a gyarmatosítással szemben, de szerintem pont jól megragadja a kulturális kisajátítás témáját. És a nyelvtani alapokra épülő mágia, uhh, ugyanannyira zseniális, mint Moskát Anita szerződésmágiája, csak jobban ki van fejtve! Valahol megértem, hogy a bölcsészek szívesen olvastak volna többet a mágiarendszerről (tényleg varázslatosan mutatja be Kuang ezt az aspektust), de a regény fő témája tulajdonképpen az elnyomás, szóval teljesen helyén való, hogy egy idő után errefelé kanyarodik a történet is. Nem egy könnyű olvasmány, aki nem ismerős a témában, abban valószínűleg dühöt és sértettséget vált ki a történet; aki pedig igen, abban egy másfajta, tehetetlen haragot (és esetleg szekunder szégyenérzetet, bár ez gondolom a birodalomépítő angolokra jobban igaz, mint ránk). Szóval nem javaslom, hogy mindenképp olvassátok el - de mondjuk bölcsészeknek, fordítóknak, nyelvészeknek kifejezetten ajánlom.
Travis Baldree: Koponyák és könyvesboltok
A Legendás latték előzménye, nem is volt kérdés, hogy megveszem. A két történet nyilván elég nagy hasonlóságot mutat, csak a kávé szerepét itt a könyvek vették át. Viv (a főszereplő ork) még fiatal és vad és türelmetlen, de a szíve már fiatalon is hatalmas volt. Ebben a sztoriban is feltűnnek mindenféle lények és teremtmények, akad egy kis izgalom és nyomozás, de azért főleg nagyon cozy az egész, ami nekem nagyon jól esik mostanában. Oázis a lángoló világban. Megváltani gondolom nem fogja a világot sajnos, de szükség van az ilyen léleksimogató olvasmányokra is. (Már alig várom, hogy Baldree írjon még huszonöt könyvet ebben a stílusban, és akkor ha magam alatt vagyok, csak betárazom ezeket.)
Anne-Maija Aalto: Ahol behatol a fény
Na, hát ez majdnem minden tekintetben ellentéte a Koponyák és könyvesboltoknak, vagyis minden, csak nem cozy. Sőt, annyira nehéz volt olvasni, hogy vékonyka volta ellenére majdnem három hétig tartott elolvasni, mert voltak napok, amikor egyszerűen rá se bírtam nézni. Egy nem olyan távoli jövőben játszódik, az újraalkotott Szovjetunió területén, ahol szélsőjobbos eszmék uralkodnak, és az embereket megingathatatlan osztályokba sorolják származási alapon, miközben a klímaváltozás is szedi az áldozatokat. Elvileg ifjúsági könyv, a főszereplők mind fiatal felnőttek, és a felvetett témák is olyanok, amik talán leginkább kamaszkorban vagy abból kinőve foglalkoztatják az embert - a sors, a hatalom és az ellenállás mibenléte, a tömegnyomás és az önálló gondolkodás ellentéte, a szülők emberi gyarlóságának felfedezése... idén mégis ez volt az egyik könyv, ami a legmélyebbre ment nálam, többször le is kellett tennem olvasás közben, mert képtelen voltam tovább haladni vele. Meddig érdemes küzdeni és hogyan? Mikor mondhatja azt az ember, hogy ő mindent megpróbált? Mennyit kell feláldozni magamból egy ügy oltárán, amiben őszintén hiszek? Ezek a kérdések sokszor foglalkoztatnak mostanában, és ebben a regényben olyan nyersen és mellbevágóan köszöntek vissza, hogy egészen biztosan el fogom újra olvasni valamikor.
Ray Nayler: The Tusks of Extinction
Ray Nayler tavaly nagyot futott nemzetközi körökben ezzel a kisregénnyel meg a polipos regényével, amire még nem kerítettem sort, de szeretném, ha még idén beleférne. Ez ugyanis zse-ni-á-lis. Nem az a fajta hiperrealisztikus science fiction, aminek mostanában nagyobb sikere szokott lenni, az egyik fő vívmány benne közelebbről megvizsgálva eléggé hókuszpókusz-szagú, de ezt elnéztem neki, mert egyrészt mégis csak fikció, másrészt meg annyira szépen van megírva az egész, hogy az valami hihetetlen. Engem legalábbis nagyon megérintett, és nem csak azért, mert a természetvédelem egy különösen ellentmondásos, és emiatt izgalmas aspektusát helyezi középpontba: a kihalt állatok feltámasztását. Persze nem önmagában, fontos szerepet kap mellett az orvvadászat, a klímaváltozás, valamint az ember és a természet kapcsolódása, egymásra utaltsága is. Sajnos ennél többet nem tudok spoilerek nélkül mondani róla - de bátorítok mindenkit arra, hogy olvassa el! Tényleg nem hosszú, és nemrég megjelent magyarul is (bár a fordításról vegyes véleményeket hallottam, de egy próbát mindenképp megér).
Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány
Tíz éve olvastam először, azóta is kedvencem, sőt, most még sokkal jobban megszerettem és megértettem, mint eddig. Azon kevés fikciós történetek egyike, melyekben meg jelenik a mezőgazdaság, mint téma - sőt, itt valójában az egész világépítés valamilyen szinten eköré épül: egy olyan világban játszódik ugyanis, ahol a multinacionális agrár cégek tudtátok amúgy, hogy a legnagyobb agrármultik eredetileg vegyipari vagy gyógyszercégek voltak? no wonder, hogy ennyire rá vannak állva a vegyszeres mezőgazdálkodásra olyan szinten tönkretették nem csak a mezőgazdaságot, hanem az egész bolygót, hogy a termelés szinte teljesen ellehetetlenült, és a még megmaradt magbankok, a legféltettebb kincsek közé tartoznak. A nemzetállamok gyakorlatilag megszűntek létezni (bár névlegesen még ott vannak), helyettük a cégek marakodnak egymással a régi világ romjain. A technológia virágzik, főleg a génmódosítás játszik fontos szerepet - már embereket is előállítanak mindenféle célokra. Ebben a világban követhetjük nyomon egy rejtőzködő amerikai génvadász, egy egykor gazdag kínai menekült, egy nagy hatalommal bíró thai hivatalnok-harcos és egy "felhúzhatós lány" (azaz egy szolgálatra előállított lány) történetét az egyik utolsó független államban, Thaiföldön. Sokan nem szeretik ezt a könyvet - viszonylag kevés a sztori és sok a világépítés, a történet dinamikája nem teljesen követi a nyugati sémákat, és a szerző nagyon, de tényleg nagyon sok mindent zsúfolt bele ebbe a regénybe. De én pont ezek miatt szeretem.
Az utóbbi években van egy felívelése a női önéletrajzokat bemutató gyűjteményeknek. Én nem olvastam olyan sokat ezek közül, bár tetszik a koncepció, és a várólistámon van több népszerű könyv is ebből a kategóriából. Ez egy relatíve vékony kötet, amiben 15 nő történetét foglalta össze röviden a szerző. Az alcímet kicsit félrevezetőnek éreztem a végén - én több "vagányságra" számítottam, de ezt leszámítva egyébként nagyon érdekes európai női életutakkal ismerkedtem meg, mindenféle területről: vannak köztük tudósok, uralkodók és művészek is. Vannak közöttük, akik viszonylag ismertek, pl. Mary Shelley, a horror műfaj megalkotója, de róluk is meg lehet tudni izgalmas dolgokat, ha valaki még nem temetkezett nagyon mélyre az életrajzukban. Egy-egy élettörténet tökéletes olvasmány a reggeli vagy egy kávé/tea mellé. :)
Narine Abgarjan szinte észrevétlenül lépett elő az egyik kedvenc írómmá. Eredetileg a világolvasós magánkihívásom miatt vettem meg e-ben az első magyarul megjelent könyvét, az Égből hullott három almát, ami azóta is az egyetlen könyve, amiből nincs fizikai példányom (ez a közeljövőben valószínűleg változni fog, mert jön az októberi Margóra, és dedikáltatni szeretném vele :D). A Szimon idén jelent meg, és először egy kicsit hezitáltam, hogy megvegyem-e (a tavalyi novellás kötetet ugyan szerettem, de közel sem fogott meg annyira, mint a regény), aztán úgy voltam vele, hogy legfeljebb eladom, ha nem jön be. De nagyon is tetszett, majdnem annyira, mint az Égből hullott három alma. Nehéz körülírni, hogy mitől is olyan addiktívak Abgarjan írásai - nehéz témákról, szomorú emberi sorsokról ír, szegénységről, háborúról, elnyomásról, megcsalásról, öregedésről és halálról. De nem keserűen és lemondóan, hanem szeretettel, elfogadással, és valahogy mindig az az érzésem olvasás közben is meg utána is, hogy igen, ezt jelenti embernek lenni. Meglátni a halál mögött az új életet, elfogadni a nehézségeket és a fájdalmat, meglátni a szépséget az egyszerűségben, megtalálni az embert egymásban. Nem a tökéletességre törekedni. Nem tudom jól megfogalmazni - mindenesetre ajánlom akár ezt a könyvét, akár bármelyik másikat, ha valami szépet (fájdalmasat, de szépet) szeretnétek olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése