Ha elég konzekvensen minden családi összejövetelre viszek valamit, talán egyszer sikerül ránevelnem a családomat a fűszerek használatára.
Ma gyömbéres uborkasalátát és zöldséges rizstésztát vittem, meg egy fűszeres szilvakompóttal készített pohárkrémes süteményt.
Az már előrelépés, hogy a nagyszüleim kimozdultak a tepsis krumpli-rizs-rántott dolgok vonalról, sajnos most az ízetlen sültzöldségek korszakába léptünk, de bízom benne, hogy tényleg annyira ízlik nekik a főztöm, amennyire mondják, és egy idő után elfogadják, hogy a jó kaja titka nem feltétlenül a hosszú elkészítési idő, hanem sokszor a fűszerek. Nem mintha amúgy nem főznék szívesen a családi eseményekre, de logisztikailag általában nem túl előnyös, ha a világ végéről nekünk kell nagyobb adag kaját szállítani...
Már írtam erről párszor, de nekem ez az egész főzés-evés téma egy másfél évtizede tartó hatalmas önismereti trip. Tavaly éreztem azt, hogy átbillentem egy határon, és egy olyan szintre léptem, ahol azt mondom, hogy én tudok sütni is, főzni is, és jól is csinálom mindkettőt. Jó érzés annyi kudarc, próbálkozás, útkeresés után (talán írtam már, hogy onnan indultam, hogy tizenévesen még a konyhába is utáltam bemenni) a kaja egy olyan hobbivá lépett elő, amivel nem csak magamat teszem boldoggá. :D Szükségem van most erre az érzésre, mert van egy-két dolog, amivel úgy érzem, hogy hasonló úton járok, csak sokkal hátrébb tartok... és néha kell magamnak egy kis biztatás, hogy ne adjam fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése