Úgy érzem, hogy szétrobban a fejem. Nem azért, mert fáj, hanem mert ennyi gondolatot nem lehet egyszerre elviselni.
(Amúgy persze, el lehet, de elég zilált vagyok.)
Tegnap visszacsöppentem egy kicsit a korábbi (budapesti) életembe. Egy egész napos szakmai workshopon voltam a belvárosban, sokat beszélgettem emberekkel, voltak újak is, de volt egy csomó munkatársam is, meg Fotós is, ami azért megnyugtatott. A workshop után beültünk egyet teázni meg beszélgetni, ami szintén nagyon jó volt. Aztán csatlakoztam a régi olvasós baráti társaság aktuálisan aktív tagjaihoz (6 évig minden hónapban találkoztunk egyszer, aztán azóta én kicsit kikoptam a társaságból, de most pont olyanok voltak, akiket régebb óta ismerek, vagy újabbak, de bírom őket), és jól esett kicsit kiszakadni a megszokott közegemből. Ma pedig elmentem kirándulni a Pilisbe egy újdonsült ismerősömmel, akivel elég jól megtaláltuk a közös hangot, fél tizenegykor indultunk sétálni, és háromkor eszméltem rá, hogy elment a nap. Iszonyat jól esett a kettőnk némileg átfedő kutatási területeiről, ökofeminizmusról meg a természet-ember kapcsolatok irodalmi ábrázolásáról beszélgetni (meg aztán sütit enni a MÁK Cukrászdában, ami nagyon finom volt). Néha hiányzik ez a közeg, és jó vissza-visszatalálni ide (de sokkal kevésbé hiányzik, mint amennyire a budapesti éveim alatt az a közeg hiányzott, amiben most élek - nem tudom, ez mennyire érthető). Szóval, annak ellenére, hogy majdnem két egész napot emberek közt és beszélgetéssel töltöttem - ami általában eléggé le szokott fárasztani -, nagyon feltöltődtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése