és 40 fok
Nem emlékszem, hogy kamaszkoromban vagy az egyetemista éveim elején nagyon konkrét elképzelésem lett volna arról, hogy milyen életet szeretnék élni, pláne hogy hol. Elég sokat sodródtam az árral: laktam Szegeden (5 helyen), Gödöllőn, Budapesten (3 helyen), Törökországban, Szlovéniában, sok emberrel együtt, sokfelé jártam, sok dolgot kipróbáltam: tanítottam angolt, fordítottam, dolgoztam játékgyárban, papírgyárban, voltam Erasmus+ koordinátor, terepi botanikus, kutatóasszisztens, és még sorolhatnám... inkább egy életérzés volt a fejemben, amit szeretnék, hogy természetközelben legyen, és hogy ne 40 órás munkarendben dolgozzak, mert az elég hamar kiderült, hogy arra alkalmatlan vagyok.
Szóval, néha nehéz itt vidéken, de nem azért, amiért a legtöbben hiszik, hogy nehéz. És ezeket a nehézségeket sokkal-sokkal jobban viselem, mint a városi nehézségeket (ezt most már magabiztosan állíthatom, mert kipróbáltam mindkettőt). És az is van, hogy még ha nem is tudtam mindig megfogalmazni, én erre az élményre vágytam mindig is. Egy ilyen közösségre. Ez nem a legszebb része az országnak, ha a táj meg a természeti adottságok alapján válogatnék, eszembe se jutna erre a vidékre költözni. Nagyon hiányzik valami természetes víz, amiben fürdeni lehet nyáron (a medence a szomszéd faluban jobb, mint a semmi, de azért nem az igazi), és azt is utálom, hogy hatalmas táblákba van összeszántva a vidék, hogy sok az akácos, és pláne, hogy az erdők többsége vadászterület, aminek mindenféle kényelmetlen következményei vannak a turistautak hiányától kezdve az elképesztő mennyiségű vadig.
Szóval, egy csomó szempontból ez nem ideális környék, mégis végtelen hála van a szívemben, amikor át tudunk menni strandolni a szomszéd faluba; vagy amikor átbiciklizek sajtért ugyanoda, mert nem tudtunk csütörtökön piacra menni; amikor széles mosollyal fogadják a kenyeret/kiflit cserére; amikor hajnali ötkor még kicsit enyém a falu, már világos van és csicseregnek a madarak, de még nem találkozom senkivel, amikor letekerek a kerthez. Amikor a függőágyban fekve tudok olvasni, vagy a reggeli jegeskávémat kortyolom a tornácon. Amikor V. a nyakamba ugrik, pedig csak egy hónapja nem láttuk egymást; vagy amikor épp Zongoratanárnak és Fotósnak segítek szemetet szedni a kertben, hogy egyszer élhető legyen az új házuk.
Ezt az érzést nehéz írásban átadni. De még szóban is. Néha megélni is nehéz, amikor annyi dolog miatt szorongok, amennyit egy pár poszttal lejjebb felsoroltam. De általában azért sikerül, mert újra és újra elcsodálkozom azon, hogy milyen kacskaringós, véletlenekkel tarkított út vezetett idáig, és olyankor mindig szörnyen örülök, hogy akármi is lesz ezután, nekem részem lehetett ebben. Élhettem itt, ezekkel az emberekkel, csinálhattam rengeteg olyan dolgot, ami örömet okoz nekem, másoknak, és talán egy picit jobb hely lesz tőlük a világ. Nem tudom, kinek kell hálát adnom (én nem hiszem sem Istenben, sem a sorsban, sem az univerzum akaratában), de hálás vagyok mindezekért. Mindazoknak az embereknek, akik ezt lehetővé tették, meg magamnak is, hogy bele tudom engedni magam.
Igyekszem többet gondolni erre, mert amúgy nem könnyű ez az időszak most nekem.
♥️♥️🌈♥️♥️🌞
VálaszTörlés💚
Törlés