Nem csak azért nem írok, mert nyakig vagyok a munkában is, mert a kertben is (bár természetesen mind a kettő igaz), hanem azért is, mert nem érzem, hogy túl sok értelme lenne, mert minek? Kit érdekel, hogy mit írok? Írnék a kertészkedésről, de minek, ha úgyis mindenki a boltban veszi a zöldséget? Írnék arról, hogy változtatott meg a vidéki élet, de kit érdekel, mit csinálok itt, az Isten háta mögött eggyel, amikor a városokban mindenki a lakbérrel meg a gigászi rezsiszámlákkal küzd? Írnék arról, hogy mit olvastam, de kit érdekelnek a hóbortjaim? Manapság amúgy is csak a szépirodalmat szokás irodalomnak tekinteni, azt meg pont ritkán olvasok. Jó, ez most sarkítás volt, de sokszor tényleg ezt érzem. Írnék arról, hogy mennyit futottam, meg hogy milyen jó az élet, de szabad-e örömködnöm, amikor tudom, hogy az emberek többsége a mindennapi megélhetésért küzd? Kit érdekel a napi rutinom, amikor mindenkinek megvan a maga baja?
Vasárnap például elmentem sétálni, és kitaláltam, hogy csinálok majd egy heti vadnövény rovatot, ahol számomra valamiért kedves növényekről írok majd röviden, fotóval, mert szeretek növényekről írni, és ez lenne a saját kis hozzájárulásom a növényvakság terjedése ellen. De mire hazaértem, és leültem volna a gép elé, megint azt éreztem, hogy minek? Ki akarna vadvirágokról olvasni, amikor annyi szarság történik a világban?
Tudom, hogy a blogot elvileg magának írja az ember, de az a nagy helyzet, hogy én ezt a blogot kicsit nektek is írom. A privát gondolataimnak vagy egy full privát blogom teljesen más néven, és azoknak a gondolataimnak, amiket véletlenül se akarok az internetnek ajándékozni, ott a naplóm. Szóval ez az egész egy kicsit az exhibicionizmusomról is szól, hogy mások is olvassák, amit írok, mert szeretek írni. Régen író akartam lenni. Még nem adtam fel teljesen, de már rájöttem, hogy nincs meg bennem az a kitartás, ami egy regény írásának előfeltétele, nagyon nehezen ülök le hosszabb szövegeket írni (még a szakdogámmal is megszenvedtem, pedig ahhoz nem kellett különösebben kreatívnak lenni). Úgy érzem, hogy elvesztettem a kapcsolódási pontokat, nem szeretek kommenteket olvasni, azt érzem, hogy túl sok a szélsőség, és hogy majdnem mindenki csak a saját kis világába van bekötve, mint a beton. Minden bizonnyal én is. Külföldi oldalakon, Facebook-csoportokban sokkal szabadabbnak érzem magam, sokkal támogatóbb közeget találok, pedig elvileg itthon is olyan közegekben mozgok, ahol otthon érzem magam (legalább valamennyire).
Ez mind a valóságban is igaz, bár nem ennyire erősen. Részben persze a hazai közhangulat és a folyamatos szakadék felé száguldó politika tehet róla, de nem foghatok mindent erre. Kicsit úgy érzem, mintha elvesztettem volna a kapcsolódási pontokat az emberiség többi részével, a barátaimmal, a munkatársaimmal, a családommal, mindenkivel. Furcsa érzés. És meglehetősen torokszorító (szó szerint, megint hetek óta itt a gombóc a torkomban).
Nem tudom.
Én is szeretem olvasni az írásaid, bármiről is szóljon (növények, futás, könyvek, tényleg bármi).
VálaszTörlésÉs ha nem is szereted olvasni a kommenteket, akkor is leírom, hogy az a helyzet, hogy ezekkel az érzésekkel nem vagy egyedül. Nagyon hasonlóan érzem magam a saját blogommal kapcsolatban. Megosztani, írni az írás öröméért, osztozni abban, hogy sikereim vannak, megosztani, hogyan élem meg a világot. Ugyanakkor ott van Ladó, vannak barátaim (ahogy neked is), lehetne kerek, de mégsem az. Az írás írni akar bennem és azt akarja, hogy olvassák. Ez másfajta magány és mégsem vagy benne egyedül, mert amikor naponta benézek ide, és azt látom, hogy nincs itt semmi, akkor abban a magányban benne vagyok én is, olvasóként. Ezt leírni így mennyire önző már a részemről? :D Hát mindegy, vállalom. :)))
A "kit érdekel"-be kérdésre én is vagyok egy válasz. Engem érdekel! :)
"Az írás írni akar bennem és azt akarja, hogy olvassák." Ezt milyen jól megfogalmaztad! Tényleg olyan néha, mintha egy önálló entitás lenne az írásvágyam.
TörlésKöszönöm a megerősítést, egy kicsit meghatódtam most ezen a magánnyal kapcsolatos gondolaton! :,)
Engem nagyon érdekelnek a felvetett témáid! Szeretem az írásaidat, de kommentelésnél van egy olyan félelmem, mint neked. Érdekelhet téged/mást, hogy én mit gondolok? Vagy ez csak "beleszólás" lenne minden részlet ismerete nélkül? Viszont igyekszem ezen a fóbiaszerűségen változtatni 🙂
VálaszTörlésÉn örömmel fogadom a kommentekben megfogalmazott gondolatokat olvasni (azt az egyet nem szeretem, ha valaki meg akarja mondani, hogy hogy kéne élni az életem, de bármi másnak tényleg örülök)! De amúgy ismerős ez az érzés, vannak olyan blogok, ahol pont emiatt én se nagyon kommentelek. Igazából azt hiszem nem is a visszajelzés hiánya bizonytalanít el, mert a statisztikában látom, hogy olvastok, hanem a saját magányosságom miatt bizonytalankodom időnként.
TörlésA napokban láttam ezt a rajzot, és egy kicsit ez ugrott be a bejegyzésedről:
VálaszTörléshttps://www.instagram.com/p/CtSXnyYM-ef/?utm_source=ig_web_button_share_sheet
Engem érdekelnek a dolgok, amikről írsz, éppen azért, mert más az életed, mint az enyém. Szerintem sokan vagyunk így ezzel.
Ez cuki! :)
TörlésIgeeen, ezt értem, csak amikor azt érzem, hogy _mindenkinek_ más az élete, és nem nagyon van átjárás köztünk, akkor az néha el tud kicsit magányosítani. Pedig milyen unalmas lenne, ha mindenki ugyanarról írna. :)
Vadvirág blogrovat abszolút hiánypótló lenne,én imadnam. És mindennap idenezek,hogy írtál e. Vadvirág nélkül is.
VálaszTörlésKöszönöm! 💚 A vadvirágokon még meditálok egy kicsit, de valamilyen formában biztos írok majd többet róluk!
TörlésKedves Pityke, a non-fiction nem annyira (semennyire sem) érdekel, de minden más igen, fű-fa-virág, szóval olvaslak.
VálaszTörlésÁ
Köszönöm! 💚 Örülök, hogy itt vagy!
TörlésJaj, abba ne hagyd, én borzasztóan szeretem olvasni, amikről írsz, legyen az kert vagy olvasmányok vagy utazások vagy úgy általában az életed, és ahogy zenjebil is írta, most épp nekem sincs a kicsike kertemben más, mint fű, egy cseresznyefa, egy kis cigánymeggy fa és egy még kisebb sárgabarackfa, futórózsák, piszke meg egy pár szál málna, de idővel nagyon szeretnék néhány ágyást és tök lelkesítő olvasni, amiket írsz, tényleg miattad határoztam el, hogy jövőre igenis meglesznek azok az ágyások. (A pandémia alatt a legmegnyugtatóbb dolog volt nekem az összes elérhető Monty Don sorozatot végignézni.) Olvasni is szeretek és pont írtam egy blogger fiúnak, aki sci-fi novellákat szeret ír, hogy nálad láttam Az év magyar science fiction és fantasynovellái válogatást és jövőre kerüljön már bele, legyen szíves és azt válaszolta, hogy épp most fejezi be az abba szánt írását és küldi is. :) Kew Gardens meg az egyik kedvenc helyem, még jó régen, 7 hónapos terhesen egy teljes napot bolyongtam ott boldogan és annyira elfáradtam, hogy ledőltem a fűre aludni, ahol egy ideges páva ébresztett, ott rikoltozott a fejem mellett toporogva, először borzasztóan haragudtam rá, de ahogy felnéztem az égre, már csak hálás tudtam neki lenni, mert akkora vihar jött, hogy éppen csak elértem a legközelebbi fedett helyet - azóta is az ott vásárolt esőkabátom a legjobb viseletem esős időben. Szóval kérlek, nehogy abbahagyd az írást, vagy inspirálsz vagy jó emlékeket juttatsz eszembe vagy elgondolkodtatsz, én nagyon szeretlek olvasni.
VálaszTörlésÓ, hát nagyon köszönöm, hogy ezeket leírtad, nagyon jól esett a lelkemnek! Az utolsó mondtanál nagyobb dicséretet azt hiszem nem is írhattál volna, az egyik legszebb dolog az életben - az én meglátásom szerint - egymás inspirálása. Drukkolok, hogy meglegyenek azok az ágyások jövőre, és a fiúnak is drukkolok, hogy bekerüljön az antológiába!
TörlésKöszönöm, hogy leírtad ezeket! Az agyammal tisztaban vagyok vele, hogy így működnek a dolgok, de néha azt érzem, hogy minek tépem itt a számat, amjkor sokkal menőbb megmondóemberek is vannak az interneten. Pedig hát elég távol áll tőlem, hogy megmondóember akarjak lenni. :D Szóval köszi, sokat jelent nekem, hogy akkor is vannak kapcsolódási pontok, ha én éppen nem érzékelem őket!
VálaszTörlés