De kivételesen túlteszem magam rajta. Gondoltam, ha már Budapesten járok, kihasználom, és beültem a Murokba távmunkázni egy kicsit, egy padlizsánkrémes bagel és egy málnaszörp társaságában. Nem mondom, hogy nagyon hiányzik ez az életérzés, de azért néha el tudnám viselni.ú
még véletlenül sem játszott közre a döntésemben az a tény, hogy utálok "betörni" Kertészhez, amikor nála alszom :D
Ezt a bejegyzést is már vagy háromszor megírtam fejben, aztán ugye épp identitásválságban voltam (vagyok), és végül nem tettem közzé, mert könyveket vásárolni a mai gazdasági helyzetben milyen burzsuj dolog, de közben meg azt gondolom, hogy könyveket vásárolni kell néha, és amúgy is, kb. semmire nem költök kaján kívül, legalább ezt hadd engedjem meg magamnak.
(Mint a mellékelt ábra mutatja, azért a spórolás-pénzköltés témában vannak bennem még feloldatlan feszültségek.)
Szóval, az a lényeg, hogy nekem a Könyvhét egy nagybetűs Esemény volt abban a pár évben, amikor Budapesten laktam, illetve előtte/utána, amikor a molyos társaság szerves részét képezte az életemnek. Nem csak azért, sőt, elsősorban nem azért, mert könyveket lehet venni, hiszen könyveket bármikor lehet venni. Viszont az egy fantasztikus életérzés, hogy ott van kint a sok könyves stand a Vörösmarty téren, és mennyi sok ember van ott, holott folyamatosan azt halljuk, hogy csökken az olvasó emberek száma. De azért még így is sokan vagyunk, rengetegen, és ezt jó néha látni. Jó körbemenni, és ismerősökkel találkozni, megállni beszélgetni egy pár percre. Régebben több ismerős volt, amíg aktívabb voltam az irodalmi körökben, de azért most sem tudtam úgy körbemenni egyik nap se, hogy ne botoljak bele egy-két baráti arcba. Jó a kiadókkal haverkodni, jó az akciós könyvek között válogatni, jó új könyveket felfedezni. Amikor elköltöztem meg kicsit távolabb kerültem ezektől a köröktől, valahogy a nagy könyves események is elvesztették egy kicsit a varázsukat, de idén úgy határoztam, hogy most megint megpróbálom úgy megélni, mint 8-10 évvel ezelőtt, vehetek random könyveket és elkölthetek egy csomó pénzt, és jó lesz.
Idén - félig tudatosan - úgy alakult, hogy a kert az, ami köré szervezem az életem. Minden évnek van egy "témája", ha úgy tetszik, idén az elszálló élelmiszerárak, és a mélyrepülésben leledző mentális egészségem mellett szerettem volna sok időt szánni a kertre. Amikor leköltöztünk vidékre, az volt a megegyezés Fiúval, hogy ő dolgozik, én meg kaját növesztek. Azóta úgy alakult, hogy majdnem mindig volt munkám nekem is, de jóval kevesebbet dolgozom, mint ő (és amit megkeresek, annak a nagy részét magamra költöm, a közös dolgaink 90%-át Fiú fizeti), de én komolyan gondoltam a kajacsinálós részt. Amúgy ez se olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, de most nem erről akarok írni.
Meg kellett találnom a ritmust, egyrészt mert van ugye ez a világosság-fomóm (ha süt a nap, akkor kint kell lennem, és valami hasznosat csinálni), másrészt meg tudtam, hogy nyáron képtelen leszek a napsütésben a kertben dolgozni. Végül az a rendszer látszik beválni, hogy 5-kor kelek, és így még van időm elmenni futni vagy jógázni is, ha olyanom van, de tudok dolgozni 2-3 órát a kertben is, és este fél hat után vissza tudok menni még 2-3 órára, ha szükség van rá (általában van).
Alábbiakban a Shiraz cukorborsó virága és termése (idén nem csináltam neki támrendszert, pedig kellett volna):
Mostanában minden reggel az járt a fejemben, hogy basszus, nem elég, hogy a kertünk sötét, de még a zöldséges kertünk is árnyékos. Ennek egy csomó hátránya van: ősszel hamarabb, tavasszal pedig tovább fagy, és sokkal lassabban fejlődnek a növényeim. A fólia sarka még 9 körül is árnyékos (ezt mondjuk direkt csináltuk így), és este hatkor is a kert nagy része már árnyékban van. De mindezek a bosszúságok eltörpülnek amellett, hogy így nedvesebb is a kert (egyelőre a fólián kívül nem is locsolok), és hogy talán, talán kevésbé égnek ki a növényeim a nyári napsütésben. Csütörtökre 35 fokot mondanak. Még csak június van, nem tudom, mi lesz itt később, de én már ettől is előre rosszul vagyok. Szerintem a növények is (bár a paradicsomok meg a banánuborkák most nagyon beindultak, úgyhogy lehet, hogy ők jobban bírják).
kedvesek vagytok, köszönöm a hozzászólásokat!
(Esküszöm, nem azért írtam az előző bejegyzést, hogy hozzászólásokat generáljak, de jól esnek a szavaitok.)
Akartam mindenkinek egyesével válaszolni, de nem tudom, hogy mikor lesz erőm ennyit reagálni, úgyhogy egyelőre így köszönöm meg mindannyiótoknak.
Azóta már vagy három bejegyzést írtam fejben, de aztán leírom a szavakat, és egyszerűen képtelen vagyok megnyomni a Közzététel gombot. Ez a bejegyzés is múlt hét csütörtök óta piszkozatban áll, és közben volt már ennél rövidebb is, meg jóval hosszabb is. Úgyhogy továbbra sem tudom, mi lesz az, ami átmegy a szorongás-szűrőmön.
El is megyek inkább kiflit nyújtani meg ebédet főzni.
Nem csak azért nem írok, mert nyakig vagyok a munkában is, mert a kertben is (bár természetesen mind a kettő igaz), hanem azért is, mert nem érzem, hogy túl sok értelme lenne, mert minek? Kit érdekel, hogy mit írok? Írnék a kertészkedésről, de minek, ha úgyis mindenki a boltban veszi a zöldséget? Írnék arról, hogy változtatott meg a vidéki élet, de kit érdekel, mit csinálok itt, az Isten háta mögött eggyel, amikor a városokban mindenki a lakbérrel meg a gigászi rezsiszámlákkal küzd? Írnék arról, hogy mit olvastam, de kit érdekelnek a hóbortjaim? Manapság amúgy is csak a szépirodalmat szokás irodalomnak tekinteni, azt meg pont ritkán olvasok. Jó, ez most sarkítás volt, de sokszor tényleg ezt érzem. Írnék arról, hogy mennyit futottam, meg hogy milyen jó az élet, de szabad-e örömködnöm, amikor tudom, hogy az emberek többsége a mindennapi megélhetésért küzd? Kit érdekel a napi rutinom, amikor mindenkinek megvan a maga baja?
Vasárnap például elmentem sétálni, és kitaláltam, hogy csinálok majd egy heti vadnövény rovatot, ahol számomra valamiért kedves növényekről írok majd röviden, fotóval, mert szeretek növényekről írni, és ez lenne a saját kis hozzájárulásom a növényvakság terjedése ellen. De mire hazaértem, és leültem volna a gép elé, megint azt éreztem, hogy minek? Ki akarna vadvirágokról olvasni, amikor annyi szarság történik a világban?
Tudom, hogy a blogot elvileg magának írja az ember, de az a nagy helyzet, hogy én ezt a blogot kicsit nektek is írom. A privát gondolataimnak vagy egy full privát blogom teljesen más néven, és azoknak a gondolataimnak, amiket véletlenül se akarok az internetnek ajándékozni, ott a naplóm. Szóval ez az egész egy kicsit az exhibicionizmusomról is szól, hogy mások is olvassák, amit írok, mert szeretek írni. Régen író akartam lenni. Még nem adtam fel teljesen, de már rájöttem, hogy nincs meg bennem az a kitartás, ami egy regény írásának előfeltétele, nagyon nehezen ülök le hosszabb szövegeket írni (még a szakdogámmal is megszenvedtem, pedig ahhoz nem kellett különösebben kreatívnak lenni). Úgy érzem, hogy elvesztettem a kapcsolódási pontokat, nem szeretek kommenteket olvasni, azt érzem, hogy túl sok a szélsőség, és hogy majdnem mindenki csak a saját kis világába van bekötve, mint a beton. Minden bizonnyal én is. Külföldi oldalakon, Facebook-csoportokban sokkal szabadabbnak érzem magam, sokkal támogatóbb közeget találok, pedig elvileg itthon is olyan közegekben mozgok, ahol otthon érzem magam (legalább valamennyire).
Ez mind a valóságban is igaz, bár nem ennyire erősen. Részben persze a hazai közhangulat és a folyamatos szakadék felé száguldó politika tehet róla, de nem foghatok mindent erre. Kicsit úgy érzem, mintha elvesztettem volna a kapcsolódási pontokat az emberiség többi részével, a barátaimmal, a munkatársaimmal, a családommal, mindenkivel. Furcsa érzés. És meglehetősen torokszorító (szó szerint, megint hetek óta itt a gombóc a torkomban).
Nem tudom.
Mint láthatjátok, a naplózást teljesen feladtam, pedig most lenne igazán értelme, annyi minden történik a kertben. De évszakonként egy könyvajánlót még azért össze tudok rakni, még ha nincs is sok időm olvasni. :')
Ez a mém megvan? Életem, röviden összefoglalva. Már napok óta kerülgetett a felismerés, de ma reggel sikerült megfogalmaznom, hogy annyi m...
