Anno

Még mindig nincs kedvem dolgozni (pedig tegnap este csináltunk egy adag forralt bort Lakótárssal és este tízig beszélgettünk, amitől egy kicsit visszajött az életkedvem), úgyhogy fogtam Róka legutóbbi kérdéssorát, és kitöltöttem. Íme.

1. Mi volt a jeled az oviban? Szeretted?

Először asztal, de azt utáltam, úgyhogy kikönyörögtem/kihisztiztem (már nem emlékszem), hogy csináljanak nekem tulipánt. Azóta sem értem, hogy lehet, hogy asztal jel volt az oviban, tulipán meg nem.

2. Mi akartál lenni ovisként? / Elképzelted bárhogyan is a jövőd?

Nem emlékszem már.

3. Sorolj fel öt tulajdonságot, ami jellemző volt rád alsós korodban.

Gátlásos, szorongó, csendes, makacs, akaratos.

4. Volt olyan beszólás, amit te kaptál, és megmaradt benned?

Egyszer még harmadikban? negyedikben? a szünetben elkezdett csúfolni az öcsém egyik osztálytársa, hogy bajszos néni leszek. Nyilván rosszul esett, de úgy emlékszem, hogy nem érintett meg nagyon mélyen, szerintem csak azért emlékszem rá, mert az utána következő órán a tanár néni felhozta a csúfolódást-témát, hogy közösen beszéljük meg.
Aztán már felső végén egyszer odajött hozzám egy két évfolyammal felettem járó srác, és közölte velem, hogy "a Csaba elhatározta, hogy fejbe fog rúgni a focilabdával" (Csaba 5 méterrel odébb állt, kicsit ijedt fejjel). Én egyrészt tökre megijedtem, másrészt annyira meglepődtem, hogy csak szó nélkül továbbmentem. Évekkel később jöttem rá, hogy valószínűleg bejöttem Csabának, és ezt a (nem túl sikeres) módját választották az ismerkedésnek (mert utána egyébként nagyon sokat bámultuk egymást, amíg abba a suliba jártam, de ennyiben maradt a dolog).

5. Volt olyan beszólás, ami a te szádat hagyta el, és aztán megbántad?

Hajjaj. Volt hát, de inkább később. Most egy konkrét eset sem jut eszembe, de sokszor bántottam meg nagyon embereket hirtelen felindulásból, és nagyon tudatosan dolgozom rajta, hogy ne csináljak ilyet.

6. Volt álomszakmád általános sulis korodban?

9-10 évesek farmer és író akartam lenni. Egyszerre. Azóta kicsit átalakult mindkettő, de alapvetően visszataláltam mindkét elképzeléshez.

7. Volt nagy szerelmed? :)

Naná. Több is. Általában senki nem tudott róluk.

8. Vártad a középsulit? Miért? / Miért nem?

Azt hiszem, inkább nem. 8 évig ugyanabba az osztályba jártam, részben olyan gyerekekkel, akikkel már oviba is együtt jártam. Nem igazán éreztem otthon magam közöttük, mindig kicsit kívülálló voltam, de egy nagyon biztonságos közeg volt, ahol tiszteletben tartották a különcségemet, elvégre 8-11 évük volt hozzászokni.
Másfelől viszont egy picit vártam, mert abban reménykedtem, hogy gimiben majd kinyílhatok, és jobban önmagam lehetek.

9. Volt olyan korszakod, ami meghatározta az öltözködési stílusod?

Nem igazán. Volt egy időszak, amikor főleg fekete ruhákat hordtam (de kinek nem volt ilyen?), de általában inkább kedvenc ruhadarabjaim voltak, amiket addig hordtam, amíg le nem szakadtak rólam.

10. Volt valamilyen mániád? Gyűjtöttél valamit? Volt olyan téma, amire rá voltál kattanva?

Nézzük csak. A könyveket gyűjtöm, mióta az eszemet tudom. Volt farkasos korszakom, és elvileg gyűjtöm plüssfarkasokat, de azért olyan nagy energiát nem fektetek ebbe. Gyűjtöttünk matricákat (és volt néhány nagyon féltett és nagyon király darabom), Tazókat meg egyéb dolgokat, amik a csipszekben voltak egy időben (egyszer kaptunk egy zacskó csipszet, amiben véletlenül több Tazó volt, mint csipsz). A kindertojás-figurákat. Volt egy időszak, amikor - már nem tudom, milyen ihletésből - szaloncukor-papírokat kezdtem gyűjteni (anyám nem örült neki :D). Rákattanós témák mindig vannak, csak néhány példa: gyöngyözés, Portugália, Japán, Izland, népmesék...

11. Középsuliban hogyan képzelted a jövőd?

Sehogy. Azzal voltam elfoglalva, hogy ne fulladjak meg. Azt képzeltem, hogy ha kiszabadulok a gimiből, végre minden jó lesz, de nem voltak konkrét elképzeléseim.

12. Csúfoltak valamivel az osztálytársaid?

Nem. Vagy legalábbis nem tudtam róla. Általánosban, ahogy fentebb is írtam, elfogadták a különcségeimet, gimiben meg egyszerűen nem vettek tudomást rólam.

13. Volt, hogy te csúfoltál másokat?

Nem emlékszem. Nem hiszem.

14. Mit szerettél csinálni szabadidődben? Megmaradtak ezek az elfoglaltságok máig is vagy teljesen más hobbijaid vannak? 

Sokat olvastam. Nem is sokat, rengeteget. Ez megmaradt, most is viszonylag sokat olvasok, csak jobban megválogatom, hogy mit. Sokat gyöngyöztem, azt is szeretem még mindig, de ritkábban ülök le alkotni. Volt egy rajzolós korszakom is, ez se tűnt el teljesen, de most már inkább csak firkálgatok. Hatodikos és tizenegyedikes korom közt tollaslabdáztam - erre most nincs lehetőségem, de sokszor hiányzik. Nyelveket tanultam - az érdeklődés megmaradt, időm és kitartásom mostanában nemigen van hozzá. Mindig is szerettem kint lenni és csinálni dolgokat, ez máig meghatározza az életemet.

15. Mivel volt a legtöbb nehézséged?

Hogy az egyetemig nagyon visszahúzódó és gátlásos voltam, amikor egyáltalán nem akartam az lenni. Iszonyú sokat szorongtam, kb. minden elképzelhető dolgon, sokat sírtam, és szerettem volna bátrabb és nyitottabb lenni, de sokáig nem ment.

16. Hogy álltál barátok terén? Változott azóta a helyzet?

Volt egy nagyon jó barátnőm, akivel együtt nőttünk fel (egy éves korunk óta ismerjük egymást), most is nagy ritkán tartjuk még a kapcsolatot, de az a szoros barátság már eltűnt. Az általános sulis osztályban is volt mindig néhány barátom. Gimiben is volt néhány barátnak nevezhető ember az osztályban, de voltak köztük elég viharos barátságok is. Azóta valahogy mindig megtalálom azokat, akikkel szorosabb kapcsolatot tudok kialakítani az adott helyzetben, de hosszú távú barátságaim nem nagyon vannak, mert szörnyen rossz vagyok a távolsági kapcsolattartásban, és azért elég sokat költöztem az elmúlt tíz évben. De szerencsére mindig vannak körülöttem olyan emberek, akikben megbízom.

17. Mesélj kicsit a 18 éves énedről.

Utáltam a középsulit, már vártam az érettségit, mint a megváltást. Akkor épp volt egy fiúm, az első hosszabb távú kapcsolatom, aki akkor már felköltözött Budapestre és egyetemre járt, és én szörnyen féltékeny voltam az egyetemi haverjaira, ami miatt eléggé elviselhetetlen voltam sokszor. Otthon még nem rendeződtek a dolgok, a szüleim viharos válása negyedik éve volt folyamatban, úgyhogy elég sok lelki sebem volt, és otthon is néha elviselhetetlenül viselkedtem. Meglehetősen hullámzó volt a hangulatom. Nem tudtam, mi lesz velem gimi után, de abban biztos voltam, hogy ennél csak jobb lehet. Néha összejártunk két-három osztálytársammal sorozatokat nézni meg sütit enni. Ekkoriban hagytam abba a tollasozást. Kerestem az életem értelmét, önkénteskedtem gyerekkórházban és értelmi fogyatékosoknál, gyűjtést szerveztem a vörösiszap-károsultak részére a suliban. Nyelvvizsgáztam, majd érettségiztem angolból, hogy ne kelljen az utolsó évben angolórára járnom. Azt hittem, hogy biológus leszek (bár fogalmam se volt, mit csinál egy biológus), imádtam a biosz- és földrajzórákat, és sokat készültem a biológia OKTV-re. Szerettem volna, ha valaki úgy szeretne, ahogy én akarom.

18. Ha visszamehetnél a múltba, adnál tanácsot a tiniénednek? Ha igen, mi lenne az?

Nem tudom, hogy magamtól elfogadnék-e tanácsot, mert mástól nem nagyon szoktam, tinikoromban meg pláne nem fogadtam el. De azért megpróbálnám meggyőzni magam, hogy nem kell mindentől félni, nem kell mindenen szorongani, legyek bátrabb.

19. Miben fejlődtél jellemileg, mióta kijöttél a suliból?

Miben nem? :D Sokkal-sokkal türelmesebb lettem. Nyitottabb és bátrabb lettem, a gátlásaim jó részét levetkőztem magamról. Magabiztosabb lettem, és ami talán a legfontosabb: sokkal-sokkal kevesebbet szorongok. Sok munkát fektettem bele, hogy lejjebb faragjak a maximalizmusomból, hogy képes legyek megbocsátani embereknek, hogy ne vegyek mindent magamra, hogy kevésbé legyek kontroll mániás és ne akarjam folyton másokra erőltetni az elképzeléseimet, és hogy merjek felelősséget vállalni a "rossz" döntéseimért is. Sokkal jobban meg tudom élni a jelent, kevesebbet félek attól, hogy mi lesz a jövőben vagy hogy mit rontottam el meg hogy milyen sérelmek értek a múltban.

20. Ha a 18 éves éned megjelenne a jelenedben, mit szólna ahhoz az emberhez, aki most vagy?

Megnyugodna. Nem emlékszem már pontosan, hogy milyen akartam lenni 18 évesen, de szerintem elég közel járok hozzá.

21. Ha a 18 éves éned adna neked egy tanácsot, szerinted mi lenne az?

Talán hogy ne felejtsem el, milyen volt a sötétben. És hogy ha lehetőségem van rá, mutassam másoknak is a nyitott ajtókat, akik még nem találtak ki a labirintusból.

novemberi nagytakarítás és egyéb finomságok

Vagy mondjuk inkább azt, hogy nagyobb takarítás, mert jobb helyeken ez valószínűleg egy sima hétvégi takarításnak megy csak el. Mindenesetre akkora dzsuva volt már a házban, hogy az még az én ingerküszöbömet is megütötte, szóval ma az átlagosnál alaposabban porszívóztam, söpörtem és mostam fel a ház általunk használt részében. Meg persze mostam, mert az mindig vasárnapi program. Rendbe raktam a konyhát is, mert - főleg nekem köszönhetően - már egy tányérnyi hely sem volt szabadon (a héten valahogy sokat sütöttem, tegnap meg kimchit raktam el, és mivel általában csak a 80%-át pakolom el magam után a kupinak, ezek eléggé összeadódtak - tudom, rossz szokás, de már ez is tökre előrelépés a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest). Ebédre az egyik kedvenc kajámat csináltam: sült batáta, kelbimbó és lilahagyma, morzsolt kecske-fetasajttal. Nagyon szeretem ezt az időszakot evés szempontjából, ezek a sült/pirított zöldségek a kedvenceim!

Délelőtt lenyomtam egy egyórás HIIT workoutot, ami király volt, nagyon jól esett. A legutóbbitól mondjuk iszonyúan beállt a hátam meg a vállam, remélem ettől most nem fog. Tegnap egy 75 perces, viszonylag izmos jógát nyomtam, ami viszont szuperül kinyújtotta a hátizmaimat, szóval most már csak kicsit fájok a vállamon. Tegnap sétáltunk egy két és fél órát a kutyával, egyrészt tök jó volt, mert szedtem egy kis júdásfülgombát a Fiúnak, másrészt viszont nem volt túl jó, mert a kutya egyáltalán nem figyelt rám (biztos érezte, hogy én is szét vagyok esve, mert máskor tök jól szokott viselkedni), meg ilyenkor ősszel folyamatosan attól rettegek, hogy mikor lövik le valamelyikünket véletlenségből. Jó, annyira nem rettegek, hogy ki se menjek sétálni, de nem is tudok olyan felszabadult lenni, mint amikor nyáron barangolok a határban.

A héten sütött almás-diós kosárkából most kivételesen nem a dióból maradt, hanem a tésztából, úgyhogy ma sütöttem sima almakrémes-diós kosárkát a maradékból. Csodajól néz ki, csak sajnos nem jön ki rendesen a formából, kanalazni kell. Vigyázni kell, mert ha így folytatjuk, karácsonyra kifogyunk a dióból, és vehetek a piacon méregdrágán bejglibevalót. :D A képen még a diós változat, ami azóta elfogyott (sajnos a kajafotós skilljeim valahol a nulla környékén vannak, élőben sokkal jobban néz ki minden).

Most raktam be egy adag kiflit a sütőbe. Jó lenne néha új dolgokkal is kísérletezni (pl. már nem is tudom hányadik hete határozom el szombatonként, hogy megint csinálok leveles tésztát), de "sajnos" ez a vajaskifli annyira tökéletes, hogy amikor el kell döntenem, hogy most mit sütök, általában inkább biztosra megyek, és maradok ennél.

Péntek este volt megint egyesületi megbeszélés, ami kettővel is kevésbé viselt meg, mint amire számítottam. Azt nem mondom, hogy extra motivált lettem tőle, de elszántam magam, hogy hétfőtől szépen leülök, és elkezdem bepótolni a lemaradásaimat (sajnos van belőlük bőven, de a többsége nem nagyon időigényes). Arra is rájöttem, hogy azért (is) érzem ilyen nyomin magam, mert szeretnék végre valamit, ami az enyém, ahol nem nekem kell más emberek idejéért (és motivációjáért) felelősséget vállalnom, és ahol nem kell másokra várnom. Egy darabig reménykedtem benne, hogy a műhelyben én is nagyobb helyet kaphatok, de ezt már kezdem feladni, that's just not meant to be. Úgyhogy most a gombák felé kacsingatok, meglátjuk mi lesz belőle.

Ja, és végre eszembe jutott lefotózni a tányérokat is. Bocsi, Róka, hogy ennyi ideig tartott! (Közben már lehet hozzád is megérkeztek. :D)

Olyan szürreális, hogy gyerekkoromban ilyenkor már a havat vártuk, most meg annak is örülök, ha az eső esik. Vajon idén legalább hőmérsékletben tél lesz karácsonykor?

álmodom, tehát vagyok

Megint kicsit válságba kerültem magammal meg a munkámmal (ami most épp önkéntes alapon megy). Nagyon szeretem az egyesületet, az egész csapatot meg a témát is - de nagyon elegem van belőle, hogy én vagyok a mindenes. Persze, nem kéne túlvállalni magam, de annyira akarom, hogy ez működjön. És eddig hajtotta is a csapatot a kezdeti lelkesedés, ami így lassan három év után kezd alábbhagyni, mindenkit alágyűrnek az otthoni teendők, és ami miatt tavaly ilyenkor csak egyszer kellett szólnom, most háromszor. Ez így egyáltalán nem fun, és nem azért, mert minimális fizetést kapok csak érte. 

Szóval elkezdtem megint álmodni egy saját vállalkozásról. Amúgy is szeretek álmodozni, meg egy csomó minden érdekel, és egyre inkább kikristályosodik, hogy mik azok, amiket szeretek is csinálni, pénzt is lehet keresni vele, és bele is mernék fogni. Csak hát ugye elkezdeni a legnehezebb, meg egy csomó mindenhez kell valami hülye papír, amit semmi kedvem megcsinálni, legfeljebb ha online oktatásban lehetséges. Azt szigorúan megfogadtam, hogy zöldséget legfeljebb ismerősöknek fogok eladni (meg hát hol van még attól a kert, hogy bármit is komolyan termesszek benne), de mostanában sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne gyógygombákat termeszteni, vagy eladásra sütni. Ráadásul tök szerencsés vagyok, hogy egyáltalán álmodhatok erről meg hogy itt van terem kísérletezni, szóval már csak ezért is ki kéne használni a lehetőséget. Csak hát mindig ott lebeg a fejem fölött a házfelújítás szelleme, és amíg be nem költözünk, nagyon nem akarózik bármi nagyba belefognom.

Mindenesetre igyekszem megélni a novemberi befelé fordulást. Iszonyú sok feszültség meg frusztráció van bennem - a vírus miatt, a szépen alakuló klímakatasztrófa miatt, a családom miatt, a ház miatt, a saját hülyeségeim miatt. Az elképzelt őszi futásokból nem lett semmi, egyszerűen nem kelek fel reggel, hogy futni menjek. Jó, ma pont elmentem egy 6 km-es körre a kutyával, jó hideg volt meg szép napsütés, meg varjak, kenderikék és bambik, és nagyon jól esett, de tényleg gyakrabban kéne mennem. Hihetetlen egyébként, hogy milyen boldogságbomba még egy ilyen rövid futás is, nálam órákig kitart. Szerencsére a nekem való jógacsatorna után megtaláltam a nekem való edzős csatornát is, úgyhogy ha futni nem is megyek, heti 2-3 alkalommal összeollózok egy egy-másfél órás HIIT workoutot, és így egészen kordában tartható a mozgásigényem. A befelé fordulás jegyében igyekszem lassan, de biztosan haladni a világolvasós privát kihívásommal is, december második felétől a lassulás jegyében például szeretnék francia nyelvű könyveket olvasni. Most épp Thor Heyerdahé van soron, a Húsvét-szigetre tett expedíciójáról írt könyvet olvasom - vegyes érzéseket kelt bennem, de kétségtelenül szörnyen izgalmas az egész.

Hát így. 

Felhő-kilátás otthonról.

Ködös erdő Bodzával.

Téli laska (Pleurotus ostreatus)

Közönséges petrezselyemgomba (Hericium coralloides)

Téli fülőke (Flammulina velutipes)

Cuki kis fehér gomba,
valami kígyógombára tippelek,
de amúgy fogalmam sincs, mi ez.

A hétvégén elmentünk egy rövid családi kéktúrára a Bakonyba, a Bakonykúti-Fehérvárcsurgó-Bodajk szakaszra. Szombaton csodajó napsütéses idő volt, gyönyörű naplemente a nem annyira gyönyörű fehérvárcsurgói víztározónál, aztán este 11-ig kártyázás meg beszélgetés. Vasárnap meg csodajó ködös idő volt, szép őszi színekkel és a Gaja-patak völgyében vezető úttal, ami az egyik kedvencem lett az eddigi (nem túl sok) kéktúrás útvonalaim közül (utólag nyilván sajnáltam is, hogy reggel nem bírtam rávenni magam a futásra, de utólag könnyű okosnak lenni, hogy milyen jó lett volna). A kisebbik unokaöcsémmel és a húgommal jó előre mentünk Bodajkra, és beültünk egy étterembe. Rendeltünk egy teát meg valamit enni (én fűszeres szilvakrémlevest ettem aszalt szilvával és mézespuszedli-morzsával megszórva, nagyon-nagyon finom volt), és elővettük a Mindot, ami az egyik legkedvencebb partijátékom. Mire a nagyszüleim is befutottak, már a második teát ittuk, és bőven megnyertük a játékot, és új kihívásként elkezdtük fejjel lefelé pakolgatni a kártyákat, úgy, hogy csak a végén néztük meg a sort. Csináltunk ilyet már korábban is több-kevesebb sikerrel, de most egészen extázisba estünk, hogy az ötödik kört hibátlanra teljesítettük fejjel lefelé fordított lapokkal!!
Jó, ennek valószínűleg kisebb a hírértéke, mint amennyire örültem neki, de nekem tényleg úgy érződik, hogy ez az évem egyik legnagyobb eredménye. :D

Szóval közel tökéletes hétvége lett volna... de sajnos az utolsó pillanatban, amikor már szálltam ki a kocsiból a pályaudvarnál, a nagynéném férje telefonált, hogy a másik unokaöcsém produkált egy pozitív Covid-gyorstesztet. Velem nem töltöttem annyi időt, de szombat este együtt kártyáztunk, meg egy szobában is aludtunk, szóval simán elkaphattam. Szerencsére még azelőtt derült ki, hogy hazaértem volna, úgyhogy most maszkot hordok, amíg kiderül, hogy mi fertőzött vagyok-e én is. A családom miatt kevésbé aggódom, mindenki be van oltva, szóval remélhetőleg akkor se lesz nagy gond, ha valaki elkapta, de az itteni társaságban kisbabák is vannak, nincs is mindenki beoltva, és nagyon nehezen megoldható logisztikai problémák merülnének fel, ha akár egyvalakit is megfertőznék, szóval inkább elbarikádoztam magam. Csak azt sajnálom, hogy így a holnap előadást online kell megtartanom, nem élőben... de hátha így megemberelem magam, és megírom azt a sok mindent, amivel le vagyok maradva.

a novembernek még csak a fele telt el

 ... de én már szörnyen fáradt vagyok. 

Feltettem a karácsonyi égősort, mert szeretem, ahogy világít (a karácsonyt egyébként nem szeretem túlságosan, főleg mióta a hó sem esik). Ma sütöttem rugelachot meg egy rakás kiflit. Tettem el lilahagymát, káposztát és fügét fermentálódni, szedtem a héten rengeteg laskát meg petrezselyemgombát, amikor sétálni mentünk a kutyával. Építettem egy mini agility pályát a kertbe. Elsöpörtem a lehullott leveleket a kocsibejáróról, szedegetem fel a maradék diót, és kivágtam egy kiszáradt bokrot gyújtósnak. 

Sajnos van most egy csomó gép előtt ülős melóm, amikkel egyáltalán nem haladok, mert ha bekapcsolom a laptopot, kikapcsol az agyam, úgyhogy kb. egész héten csak szenvedtem. Egyik hajnalban volt egy pánikroham-kezdeményem is, hurrá. Nem hiányzott.

 

Verzió 2021 1.0

Idén is meg lehet nézni online a Verzió Filmfesztivál összes filmjét. Van, ami ingyenes, de a fizetősek is csak 900 forintba kerülnek, és bérletet is lehet venni. Tavaly "csak" 3 filmet néztem meg (egyébként szinte egyáltalán nem nézek, csak rajzfilmeket), de mindegyik velem maradt utána nagyon sokáig (a Talking About Trees című szudáni filmet még agyba-főbe ajánlottam is mindenkinek). Most sokkal több film van, ami érdekel, ennyit tuti nem fogok egy hét alatt megnézni, de elhatároztam, hogy napi egyet azért megpróbálok. A Verzió emberjogi dokumentumfilm-fesztivál, úgyhogy ezen a kérdéskörön belül készült, de nagyon változatos témájú filmek vannak fenn. Délután megnéztem a Digitális nomádom című magyar alkotást, és mivel az egy kicsit semmilyen volt (nem volt rossz, de igazából nem a digitális nomádkodásról szólt, hanem egy anya-lánya kapcsolatról) és egyáltalán nem vágott földhöz, elkezdtem nézni a Dear Future Children / A jövő gyermekei címűt a birsalmasajt meg a savanyú káposzta készítése mellé. Most leállítottam egy kicsit, hogy ne bőgjem szét magam, annyi érzelmet szakított fel bennem már az első negyven perc is.

sok minden történik, és nem történik semmi

A térdem nagyon furán viselkedik: van, amikor szinte el is felejtem, hogy fájnia kéne, és úgy járkálok fel-alá, mintha minden rendben lenne (szerdán még futni is voltam a Villamosmérnökkel, lenyomtunk egy ködös-szürkés 4 kilométeres kört, csodálatos volt), két órával később meg megint nem bírok ráállni, és nem értem, hogy mitől függ.

A héten megtörtem egy vödör diót. Kicsi ez a diófa még, nincs rajta sok dió, és egy csomót ki is kellett dobni - kicsit szomorú vagyok, mert ha 2 héttel hamarabb megtöröm őket, akkor szerintem még egy csomó menthető lett volna, csak ugye nem voltam itt. De akárhogy is, a dió most nagy kincs, vagy elmajszolgatjuk karácsonyig, vagy lesz mit rakni a diós bejglibe. Emellett feltekergettem három kis üvegnyi répát fermentálódni, leszüreteltem a maradék fügét, ami már nem érik be, és azokat is elraktam fermentálódni (egyelőre négy nagyobb üveggel raktam el, de még maradt valamennyi). Közben a Fantastif Fungi és a The Magic of Mushrooms után megnéztem a Wolfwalkers és a The Secret of Kells című csodás animációs meséket. (Jövő héten lesz az online Verzió, úgy tűnik a november a filmnézős hónapom.) Sütöttem egy szörnyű kenyeret (a nyári kenyereim már egész jók, de ősszel meg pláne télen tök másképp viselkedik a kovász, de nem adom fel), úgyhogy ma kiflit sütök, hogy legyen végre egy kis sikerélményem is. Jó volt a piacon is, hogy nincs már akkora tömeg, mindenkivel lehet beszélgetni pár percet. A Sparban meg annyira elhűltem az árakon, hogy elhatároztam, hogy jövőre rendesen belefogok a kertbe, hogy legalább a zöldségek nagy részét ne kelljen megvásárolni. Ha nem lesz munkám, talán fogom tudni csinálni a házfelújítás mellett is. Aztán a piacon összefutottunk a Bábmesterrel, haza is vittük, és náluk ragadtunk reggelire, meg kunyeráltam tőlük egy rakás befőttes üveget a fermentáláshoz.
Megtaláltuk a vízvezetéket is. El kéne menni almát szedni az almáskertbe. Vettem birskörtét, abból kéne főzni lekvárt meg sajtot. Kéne további savanyúságokat csinálni. Sétálni a kutyával, sütit sütni, palántázni télire dolgokat, ha már dzsungelt csináltunk az előszobából. Meg ilyenek.

Voltam fogorvosnál is. Nekem pár évvel ezelőttig egyáltalán nem volt baj a fogaimmal, négy és fél éve kellett tömni egyet, mert alályukadt a barázdazárásnak. Most is ez történt, még érzéstelenítő se kellett, mert felületi fúrás volt csak, de na, azért be voltam szarva. Az egyik kedvenc jógás csatornámon mondta az egyik oktató, hogy ha hosszabb a kilégzés, mint a belégzés, az aktiválja a paraszimpatikus idegrendszert. Elalváshoz tök jól működik ez a technika, úgyhogy gondoltam ártani itt sem fog. Nagyon érdekes élmény volt - az agyam pánikolt a fúróhangtól meg a tudattól, hogy a fogamat fúrják, de közben a testem meg nem pánikolt annyira, szóval valami hatása érezhetően volt ennek a légzéstechnikának.

A gép előtt ülős munkáimmal persze nem haladok úgy, ahogy kéne, amitől egy kicsit rosszul érzem magam. De csak egy kicsit, mert egyik se nagyon sürgős. Egyébként én imádom ezt a ködös, borongós novemberi időjárást, ha nem félteném a térdemet, egy csomót sétálnék az erdőben hátha találok valami gombát végre.

Fantastic Fungi

Ez egy hosszú poszt lesz a gombákról meg a gombákhoz való kapcsolatomról, ami előfordulhat, hogy csak nekem érdekes, de nekem nagyon. :D

A hétvégén megnéztem a Fantastic Fungi című filmet, és rajta felbuzdulva ma a BBC The Magic of Mushrooms címűt is, mert amúgy kialakulóban levő gombamániákusságban szenvedek, és néha kicsit táplálni kell ezt a mániát, mert elveszik a többi között. Most megint tökre fellelkesültem azon, hogy a gombák milyen kurva menő teremtmények.

A két film közül amúgy nekem a második tetszett jobban, kevésbé van a begombázásra fókuszálva és eggyel kevésbé hatásvadász, de igazából mindkettőt érdemes megnézni.

Nekem amúgy nincs nagy történetem a gombákkal, gyerekkoromban nagyon szerettem a rántott gombát, aztán valami gyerekeknek szóló ismeretterjesztő könyvben olvastam, hogy léteznek mérgező gombák, és onnantól kezdve nem voltam hajlandó gombát enni, egészen olyan 16-17 éves koromig, amikor is rájöttem, hogy a bolti csiperkétől valószínűleg nem fogok meghalni. Így utólag úgy gondolom, hogy ez egy teljesen irreális félelem volt, tipikusan az amit nem ismerek, attól félek fajtájú. Sajnos egyik egyetemen se tanultunk sokat a gombákról (sőt, a kalapos gombákról leginkább semennyit), úgyhogy végül 2019 elején szántam el magam egy gombaszakértői tanfolyamra, ami egyébként szuper döntés volt. Van körülöttem egy csomó gombabolond ember, és én is nagyon szeretnék minden hétvégén gombászni járni és megtanulni egy csomó fajt (csak önmagában a tudás kedvéért), de 1. a Tolnai-dombság nem túl jó gombászhelyszín, 2. egyedül azért nehezebben veszem rá magam. Szóval bár tavaly letettem a végül a vizsgát (igaz, elég gyászos eredménnyel), az érdeklődésem összességében inkább távoli rajongás, mint valódi bolondulás.

De a gombák világa tagadhatatlanul magával ragadott. A biológiájuk is szörnyen érdekes (jó, hát valahol elbújva azért lakik bennem egy biológus, na): se nem állatok, se nem növények, de mindkettővel vannak közös tulajdonságaik. Az életmódjukat tekintve nagyon változatosak: a többségük korhadékbontó, de vannak mikorrhizás (azaz különböző növényekkel szimbiózisban élő), parazita, nekrotróf (élő szerves anyagot bontó) fajok is. Lenyűgöző, hogy gyakorlatilag bármit le tudnak bontani: vannak olyan kísérletek, melyek szerint még konkrétan a kőolajat is, vagyis bevethetőek lehetnek akár olajszennyezés esetén vagy szennyezett ipari területek remediációjában. 

A gyógyszeripar is használja őket, az antibiotikumat gondolom senkinek nem kell bemutatni - az első antibiotikumot Alexander Fleming izolálta egy penészgombából, és talán túlzás nélkül állítható, hogy az orvostudomány egyik legnagyobb áttörése volt az emberiség történelmében. Újabb kutatások azt is alátámasztják, hogy például a süngomba és a pecsétviaszgomba képes az idegsejtek regenációjának elősegítésére. Más fajok pedig a rák ellenszerének kutatásában kapnak központi szerepet. És persze ott vannak a pszichiátriai gyógyszerek: mielőtt az USA hadat üzent a varázsgombának, sok ígéretes kutatás folyt a pszilocibin gyógyhatásaival kapcsolatban (aztán azóta megint lehet ilyesmit kutatgatni, és állítólag vannak is ígéretes eredmények). 

Aztán ott van a mezőgazdaság és a természetvédelem. Kiderült, hogy a szárazföldi növényeknek olyan 70-80%-a valamilyen gombapartnerrel éli az életét. Ez egy szimbiotikus kapcsolat a gombák és a növények közt: a gombafonalak megsokszorozzák a gyökérrendszer felületét, kvázi tápanyagokat szívnak fel a növényeknek, amik pedig cserébe cukrokat, illetve a gombák szaporodásához szükséges hormonokat juttatnak vissza a gombafonalakba. Az is kiderült, hogy az erdőben a fák a föld alatt összeköttetésben állnak egymással a gombafonalakon keresztül, és ezen a hálózaton keresztül tápanyagokat is képesek egymásnak küldeni. Gombafonalak nélkül egy csomó növény nem fejlődik úgy, ahogy kéne neki (vagy nem fejlődik egyáltalán). 

És mennyi mindent nem tudunk még a gombákról.

A gombász tanfolyamon azt mondták, hogy "a gombákat most érte utol a genetika" - vagyis most jutottak el odáig a kutatók, hogy nagy tömegekben szekvenálják a gombák genomját, így a rendszertani besorolások (és így a latin nevek) folyamatosan változóban vannak. Mármint, elég gyorsan. Ez a folyamat a növényeknél is lejátszódott. Amikor növényrendszertant tanultam, minden egyes tanár elmondta tudománytörténeti érdekességként, hogy Linné (a modern rendszertan megalapozója) még külső határozóbélyegek alapján csoportosította a növényeket. Aztán a genetika tudománya mindent felülírt, és ma már csak jóindulatúan mosolyognak a Linné által létrehozott kategóriákon. Közben meg kiderült (igen, most a 21. században), hogy a gombák külső határozóbélyegek alapján történő csoportosítása hasonló buktatókat rejt. A pöfetegekről például kiderült, hogy nem egy fajcsoport, hanem egy életforma, és genetikailag tökre távol állnak egymástól.

Gyakorlatilag mindenhol ott vannak az életünkben, pedig sokszor nem is tudatosítjuk magunkban. Sör, bor, pezsgő, kenyér - nincsenek élesztőgombák nélkül. Sajtok - nincsenek penészgombák nélkül. Antibiotikumok - szintén penészgombák termelik őket. Ha nem lennének a lebontó gombák, nagyon hamar ellepné a le nem bomlott szerves anyag a Földet.

Na és akkor még arról nem is beszéltem, hogy a kalapos gombák is mennyire elképesztően változatosak. Magyarországon kb. 3000 fajuk él, és bár ezek közt vannak meglehetősen ritkák, meg olyanok is, amiket csak mikroszkóppal lehet határozni, még a laikusok és kezdők számára is rejt izgalmakat a gombászás műfaja. Nekem például a legmeghökkentőbb az volt, hogy mennyiféle illata lehet a gombáknak: a gombahatározókban egész elképesztő leírások vannak (egyik kedvencem a cellux- vagy narancsvirág illat), ha nem tapasztalom élőben, szerintem el sem hiszem. De szagoltam olyan gombát, aminek brutál erős ibolya illata volt, vagy érett körte illata, retekszaga,  (ez viszonylag gyakori), csatornaszaga, erős marcipánillata... és ezek még csak a legemlékezetesebbek voltak. A színek is elképesztő élénkek tudnak lenni (alább bemutatok pár saját fotót).

A másik dolog, ami elképesztő volt nekem, hogy bizonyos gombák mérgezősége meglehetősen... relatív. A gyilkos galócától nyilván felfordul mindenki, de ott vannak például a papsapkagombák, amiket itthon a mérgező kategóriába sorolnak, a skandináv országokban pedig mindenki eszi őket. Vagy a sárgászöld pereszke, ami nagy mennyiségben fogyasztva izomsorvadást okozhat - a tanár szerint, aki az órát tartotta, Magyarországon összesen nem nő annyi, hogy egy embernek mérgezés okozzon, és halálosan mérgezőként van kezelve (ebben nyilván van valamennyi költői túlzás, de az élőhelye itthon már csak mutatóban van), míg a balti országokban a piacon árulják. 

Szóval akármilyen téma merül fel a gombákkal kapcsolatban, szerintem mind veszettül izgalmas. Otthoni gombatermesztés, gombabőr, gomba-műanyag... de azt hiszem, most eléggé kiventilláltam magamból a lelkesedést, úgyhogy ezeket meghagyom egy későbbi alkalomra. :D

Téli fülőke (Flammulina velutipes)

Közönséges petrezselyemgomba (Hericium coralloides)

Retekszagú kígyógomba (Mycena pura)

Rézrozsdaszínű csészegomba (Chlorocyborium aeruginosa)

Ugyanaz, csak termőtestek nélkül <3

fent: sárga csengettyűgomba (Pluteus leoninus), ibolyaszínű pitykegomba (Entoloma euchroum), rőt fagomba (Neolentinus schaefferii), rézrozsdaszínű csészegomba; alul: háromszínű egyrétűtapló(nak határoztam én, de lehet, hogy valamelyik másik egyrétűtapló) (Daedalopsis confragosa var. tricolor)

hello, darkness

 Néha annyira utálok úgy létezni, hogy minden ébren töltött percemet átjárja a szorongás. Nem mindig van a felszínen, nincs mindig gombóc a torkomban vagy a gyomromban, de mégis ott bújik meg a gondolataim mögött ez vagy az, ami miatt épp szoronghatok. Valamennyire már hozzászoktam, mert mióta az eszemet tudom, hajlamos vagyok szorongásra, már óvodából is vannak ilyen emlékeim. Kamaszkoromban iszonyú sokat küzdöttem ezzel - mármint a szorongással is, meg azzal is, hogy megszüntessem. Megszüntetni nem sikerült, de azt már elértem, hogy jobb időszakokban vannak egész napok, amikor nem kerül elő egy kicsit sem. Ennek az előnye, azt hiszem, nyilvánvaló; a hátránya viszont az, hogy amikor visszajön, akkor kétszer olyan szar.

Mindenesetre az történt, hogy tegnap elmentem futni. El akartam menni a kilátóig meg vissza, de az erdőben szembe jött velem egy kutya, én meg nem akartam kipróbálni, hogy elenged-e maga mellett vagy belém harap, úgyhogy visszafordultam. Gondoltam majd ma elmegyek a mi kutyánkkal meg a fényképezővel és jól lefotózom az őszt. Csakhogy valahol rosszul léphettem, mert délután már annyira fájt a bal térdem, hogy nem bírtam ráállni, szóval egyértelmű volt, hogy ma nem lesz séta, és lehet, hogy futni sem fogok tudni egy darabig. Ettől eléggé elkedvtelenedtem - amúgy is elég vacak kedvem van, mióta visszaértem Észtországból, előtörtek a mindenféle bizonytalanságok, az építkezés meg a vita a szomszéddal, úgyhogy ma reggel újult erővel tört fel a szorongásom, és legszívesebben rögtön visszaaludtam volna, ahogy felébredtem.

De ha valamit, akkor azt megtanultam az elmúlt tíz év alatt, hogy ha ilyenkor a rosszkedvemre hallgatok, és egész nap az ágyban fetrengek meg olvasok, az az esetek 95%-ában csak ront a helyzeten. Úgyhogy ha kicsit későn is, de felkeltem, és elkezdtem a vasárnapot (azaz beraktam egy mosást). Néha már attól visszajön egy kicsit az életkedvem, hogy fizikailag belekezdek valamibe*, néha nem annyira, de olyankor annak is tudok örülni a nap végén, hogy legalább alapszinten funkcionálok. Nem volt ez mindig így. A mai nap végül egészen jól sikerült: porszívóztam, konyhát takarítottam (ez a jolly joker, ha nem tudok mit kezdeni magammal, a konyhát mindig lehet takarítani), megsütöttem az egyik kedvenc Ottolenghi-receptemet (sütőtök és lilahagyma tahiniszósszal), ebéd után még egy bögre salepet is engedélyeztem magamnak, aztán befejeztem a Fantastic Fungi című filmet, közben diót pucoltam, és a végére olyan emelkedett hangulatba kerültem, hogy elmentem egy rövid sétára is a kutyával. Mire visszaértem, megint iszonyatosan fájt a térdem, de azért jó volt sétálni egy kicsit a novemberi színek meg a dombok közt. Utána csináltam egy fél órás yin jógát (nem annyira tudtam most beleélni magam), aztán még diós-almakrémes meg diós-ribizlilekváros kosárkákat sütöttem. A végére egész jó kedvem lett. Nyilván még jobb lett volna, ha nem zabálok egész nap kovászcsipszet, de hát ez van, majd lefutom. 

Tegnap amúgy visszaolvasgattam a november havi feljegyzéseimet 2012 óta (ezt minden hónap elején megteszem). Néha meglepődöm magamon, hogy mennyire tudtam már évekkel ezelőtt is, hogy merre akarok menni, csak a hogyanokat keresgéltem sokáig. Az is reményre ad okot, hogy 2016 óta az őszi bejegyzéseim nem csak arról szólnak, hogy mennyi dolgom van meg hogy mennyit sírtam meg hogy még mindig nem tudom, mit kezdjek az életemmel. Talán nem csak pillanatnyi optimizmus vagy kétségbeesett kapaszkodás, amikor azt érzem, hogy most haladok valamerre.

*nemrég olvastam egy cikket arról, hogy részben az eszközhasználat volt az, ami emberré tett minket, és mivel evolúciós szempontból az emberi agy kialakulása óta hangyafingnyi idő telt csak el, az agyunk egészséges működéséhez még mindig kell a kétkezi munka - a többi hétmilliárd ember nevében nem tudok nyilatkozni, de rám ez abszolút igaz

Itt van az ősz, itt van újra

 Meg hasonló közhelyek.

A visszautam hál'istennek kevésbé volt kalandos, mint amire számítottam*, de hétfőn kapásból a családi ebédre érkezni, hát... erős volt. Én tökre szeretem a családom, de csak kis adagokban, most meg majdnem mindenki ott volt (a nagyobbik öcsém ugye Észtországban), fáradt is voltam, meg ideges is, és nagyon-nagyon elfáradtam abban a pár órában.

Aztán végül nem mentem a munkatársakhoz kertészkedni meg bocikat nézni messziről (közelről félek tőlük :D), mert itthon válságkezelni kellett, és a Fiú azt mondta, hogy neki ebből elege van, inkább utáljuk a szomszédot és oldjuk meg máshogy a problémát, én meg most épp - 3 távol töltött hét után - kevésbé voltam elkeseredett, és gondoltam akkor ezt intézem én. Végül együtt beszéltünk a szomszéddal, a megoldás félsiker lett, de hát nem vagyunk maximalisták. Ma délelőtt pedig megpróbáltuk megkeresni a vízvezetéket, és délelőtt ástunk egy kurvanagy lyukat a kertbe. Nem mondom, hogy mostantól egész életemben csákányozni meg lapátolni szeretnék, de jól esett a fizikai munka (a vízvezeték egyébként még nem lett meg, úgyhogy valamelyik nap folytatjuk, amikor nem esik). Délután meg itthon lesöpörtem a leveleket a lépcsőről meg az útról, befejeztem a levendulametszést, meg összeszedtem egy vödör diót, hogy egy esős napon majd megtöröm. Nem sokára elmegyünk sütizni. Most épp azon dilemmázom, hogy rendeljek-e ribizli- meg málnabokrokat vagy tartsam magam ahhoz, hogy amíg nem költözünk le, nem kezdem el berakni a kertet.

Szóval minden visszatért a régi kerékvágásba, na.

*eredetileg ukrajnai átszállással vettem a hazafelé jegyet, de ügyesen elindultam útlevél nélkül**, úgyhogy azt lemondtam, és vettem egy Tallinn-Bécs jegyet 3000 (!!!!) forintért - de sajnos ez a repülő csak este 11-re érkezett Bécsbe, olyankor már nincs busz, úgyhogy sokáig úgy nézett ki, hogy egy éjszakát a reptéren kell töltenem, de az utolsó előtti pillanatban kiderült, hogy egy ismerősöm Bécsbe költözött, és náluk aludhattam

**ezen azóta is röhögnék, ha megtaláltam volna itthon az útlevelem, így egy kicsit azért ideges vagyok, hogy hova tűnt