Ezt a bejegyzést szeptember 2-án kezdtem írni, miután indokolatlan mennyiségű kínlódás után megérkeztem Luxemburgba (először a várost néztem be, aztán a repülőm indulási időpontját - 8.25 helyett 12.50-re emlékeztem egészen előzö este kb. háromnegyed nyolcig -, aztán a szállás címét, végül pedig nem voltam rajta a vendéglistán). Szóval, képzelhetitek, hogy milyen állapotban értem haza tegnap este Székesfehérvárról, ahol Fiú anyjának a születésnapját ünnepeltük: 3 ország (vagy 4, ha Magyarországot is beleszámoljuk), 2 többnapos rendezvény (egy 120 fős és egy kb. 40 fős, utóbbin több alkalommal prezentálnom is kellett), kétnapos (lightos) hamburgi városnézés, és 25 óra buszozás után. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre megkönnyebbülésemben (de élőben kevésbé vagyok dramatikus, úgyhogy csak nagyon sokszor elmondtam, milyen jó újra itthon lenni*).
A luxemburgi esemény amúgy nagyon jó volt (a kaját leszámítva), rengeeget inspirálódtam belőle, és érdekes, kedves emberekkel ismerkedtem meg. A luxemburgi reptéren kiszedtek a security checken (egyszer már Tallinnban is kihúztak, szerintem túl hippinek nézek ki a hátizsákjaimmal). Hamburg is szuper volt: örülök, hogy végre eljutottam a húgomékhoz, elmentünk az illúziómúzeumba, amit először 2017-ben láttam szerintem Ljubljanában, és azóta nem jutottam el; ettünk egy fantasztikus koreai étteremben, megnéztem a húgom irodáját, sétáltunk sokat, römiztünk, ettem isteni finom mandulás-csokis patkót és fahéjas csavart izét (aminek van valami neve, csak nem emlékszem rá) Franzbrötchent. A Hamburg-Brüsszel úton egyszer sem kérték el a vonatjegyemet (és nem is késtünk!), viszont megnéztem a K-Pop Demon Hunterst első alkalommal. A brüsszeli találkozó nem volt annyira izgalmas (ide nem is akartam menni, de muszáj volt valakinek, és a kollégám nem tudott csatlakozni), de ott is volt egy pár jó beszélgetésem (és a kaja viszont isteni volt), és még sörözni is eljutottam. A hazaútnál először megbántam, hogy a buszozást választottam, mert a fenének se volt kedve 24 órát buszozni, de amikor elindultam és sikerült megtalálni a brüsszeli Flixbus pályaudvart, akkor egyáltalán nem volt rossz - a buszon pl. többet és jobban aludtam, mint előző este az Airbnb-ben, iszonyú jól esett csak nézni kifel a fejemből órákon kersztül, aztán a drezdai pályaudvaron beültem egy olasz étterembe, és egy zabtejes latte mellett meglepően jókedvűen és hatékonyan dolgoztam két órát. A Drezda-Budapest utazás már kevésbé volt jó, egyrészt bekerültünk a péntek délutáni dugóba Prágában, ami rátett több mint egy órát a menetidőre, másrészt meg Bécsben rengetegen szálltak fel és hangosak voltak (itt döntöttem úgy, hogy egye fene, megnézem még egyszer azt a filmet... ezen kívül csak az Alita és a Now You See Me van letöltve a laptopomra, de egyikhez se volt hangulatom). Kelenföldről Ex-Lakótárshoz és Göndörhöz mentem, akiknek iszonyú hálás vagyok, hogy befogadtak, megetettek, és kényelmes matracot vetettek nekem (annyira kimerült voltam, hogy még a bulinegyed háttérzaja sem zavart az alvásban, ami azért nagy szó).
*ez amúgy egy eddig ismeretlen érzés számomra, még barátkozom vele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése