Fogok konkrétumokat is megosztani, mert szuper dolgokat csináltam megint Ljubljanában, de muszáj kiírni magamból, mert még sosem volt ilyen, hogy egyre jobban elszorult a torkom, ahogy közeledett a busz a városhoz (pedig anno vonattal jártam oda-vissza, szóval kevésbé voltam szentimentális állapotban, mint ha vonatoztam volna), és amikor megláttam a hegyeket az autópályáról, akkor tényleg alig bírtam visszanyelni a könnyeimet.
És amíg ott voltam, akkor is végig, annyiszor elkapott ez az érzés.
Hogy tényleg, még sosem gyászoltam ennyire azt az életet ami lehetett volna, ha nincs Fiú, vagy ha Fiú hajlandó lett volna külföldre költözni, vagy, vagy, vagy... és esküszöm, nem szoktam elveszett életeket siratni, de ez most valahogy nagyon fájt. Pedig egy szlovén barátommal sem tudtam most találkozni, csak a húgom lakótársaival (egy spanyol meg egy lengyel sráccal), és annyira nehéz volt hazajönni, pedig itt várt Fiú meg a kert meg a kutya meg a munkám...
De olyan jó lenne egy olyan országban élni, ahol nem valaminek/valakinek a gyűlöletét tolják az ember fejébe folyamatosan, ha kiteszi a lábát a háromszáz fős falujából. Én nem tudom, és nem is akarom a homokba dugni a fejemet, de közben meg nem is tudok folyamatosan a közéleten pörögni, mert mi értelme? Belefásultam ebbe az egészbe. Tudom, sehol nincs kolbászból a kerítés meg a szomszéd kertje mindig zöldebb meg nem tudom, de mégis... mégis más.
Nem tudom, hogy fogok leélni egy életet egy olyan országban, ahol még a legbelsőbb körömben is szinte kitaszítottnak érzem magam. Nem tudom, hogy érdemes-e.
Ha visszamehetnék hét évet az időben, azt hiszem másképp döntenék. De nyilván nem mehetek vissza. Úgyhogy ennyi marad nekem: olyan honvágy egy "idegen" ország után, amilyet Magyarország felé sosem éreztem.
Biztos velem van a baj.
