A legújabb fejlemény az, hogy az utcából egy kiskutya fogta magát, és ideköltözött hozzánk, pedig esküszöm, nem adtunk neki enni egyszer sem. Azt se tudom, hogy került egyáltalán ide.
Én nem akarok még egy kutyát, most legalábbis biztos nem, mert így is folyamatosan az idegösszeroppanás szélén táncolok, meg most már Fiú is. Nincs időnk még egy kutyával foglalkozni, betanítani, összeszokni. Nem egészen értem, hogy miért jobb neki, hogy itt nem foglalkozunk vele (ráadásul a saját kutyánk is zaklatja, amikor itt van), mint ha a gazdájánál nem foglalkoznak vele, de legalább kap enni. Persze, nem tudom biztosan, hogy csak nem foglalkoznak-e vele, vagy rosszabb (nem fél tőlünk úgy, mint azok a kutyák, akiket vernek, de amikor már nagyon mérgesen próbáltam elküldeni, akkor azért eléggé összehúzta magát).
Nem tudom, mi legyen, van gazdája, aki itt lakik az utcában, egyikünk se akar még egy kutyát (tudom, ezeket már írtam), de ma este már egyszerűen nem tudtuk kirakni, mindig visszajön (eddig mindig hazament egy idő után, ha nem foglalkoztunk vele). Nem bírja ezt most az idegrendszerem. És közben meg nyilván tök cuki, nagyon szomorúan tud nézni, és amikor nem ugat, hanem összegombóckodva fekszik egy takarón, akkor kicsit elgyengülök, de én nem.tudok. most megint végigcsinálni egy kutya kamaszkort, ráadásul egy ilyen akaratos állattal, nem, nem, nem. Úgyhogy még bűntudatom is van minden egyes alkalommal, amikor kirakom.
