Érdekes helyzetben vagyok. Nem a kellemes típusú érdekes helyzetben, hanem a nem-tudom-mit-csináljak és nem-tudom-hogy-én-vagyok-a-hülye-vagy-a-többiek típusú kellemetlen helyzetben, ami önmagában is szorongást okoz. Nagyon röviden és leegyszerűsítve az a szitu, hogy egy iszonyú ciki helyzet alakult ki a munkahelyemen, ami részben az én felelősségem és viszonylag nagy részben az én hibám - annak ellenére, hogy én egy éve mondom, hogy nem akarok ezzel a dologgal foglalkozni (és nem is kellene), de valahogy nem ment át az infó. Ez erősen nyilván rányomja a bélyegét a hangulatomra. A dilemmám tárgya az, hogy mikor mondhatom azt tényleg, hogy én most rosszul vagyok (mentális állapotomat tekintve) és mikor csak tologatom én is a felelősséget elfelé magamtól?
A dilemma tárgyát alapvetően az képzi, hogy egy pár évvel ezelőtt még, amikor azt mondtam, hogy rosszul vagyok, akkor ennél sokkal rosszabbul voltam. Nem tudtam aludni. Vagy egész nap junk foodot meg csokit zabáltam, vagy egyáltalán nem ettem semmit. Rengeteget sírtam. Elég durva szorongási rohamaim voltak (pánikrohamaim szerencsére nem, de évekig hordtam magammal mindig egy levél Xanaxot, hogy ha rám tör a kontrollálhatatlan szorongás, akkor legyen egy utolsó menedékem). Nem bírtam emberek közé menni. Bármit csináltam, ott volt a gondolataim sarkában, hogy mi lesz, ha, mi fog történni, mit rontottam el.
Ehhez képest most nem annyira vészes a helyzet. Tudok aludni (általában). Normálisan eszem (bár több cukros dolgot és kenyérfélét eszem, de még a normális tartományon belül vagyok). Néha sírok, de nem sokat (bár többször kívánom azt, hogy bár tudnék sírni, mert a végén valahogy könnyebb lesz egy kicsit a világ). Xanaxot már évek óta nem hordok magamnál. Még mindig szorongok, de sokkal kevésbé, mint régen. Rá tudom venni magam arra, hogy jógázzak vagy elmenjek sétálni vagy izmozzak egyet, még légzőgyakorlatokat is tudok csinálni. És néha sikerül teljesen elengednem a szorongást. Néha szembe tudok nézni vele, elfogadni, hogy ez a helyzet most van, és szembenézni vele.
És hát nyilván állati sok munkám van benne, hogy most itt legyek. Sokat dolgoztam azon, hogy megtanuljak határokat húzni (még bőven van hova fejlődnöm, de sokkal előrébb vagyok, mint akár csak 5 éve is); hogy ne vegyek minden annyira magamra; hogy elfogadjam a kellemetlen helyzeteket és ne akarjam minden áron kivonni magam belőlük. Meg még egy csomó mindenen. Pont azért, hogy ne az legyen a kapaszkodóm, hogy elérhető közelségben van a nyugtató. Hogy ne hánykolódjak hetekig álmatlanul, ha valami szarság történik. Szóval, ahhoz képest tök jól vagyok.
De az új standardhoz képest viszont nem vagyok jól. És nem tudom, hol a határ. Mondhatom-e azt, hogy rosszul vagyok, amikor tudom, hogy ennél sokkal rosszabbul is voltam már? Lehet-e az új viszonyítási alapom az a némileg álomszerű élet, amit az elmúlt 3-4 évben éltem? Mennyi felelősség terhel engem ebben a helyzetben és mennyi a többieket? Hol van a határ a közösségi és a személyes felelősségvállalás között? Szabad-e a többieket okolnom, amikor én is következetlen voltam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése